A romániai falurombolás és városrendezés öröksége

Nicolae Ceauşescu román pártfőtitkár 1965–1989 között gyakran tartotta rettegésben a lakosságot. A falurombolásokkal kapcsolatosan 1986-ban jelentek meg az első intézkedései, amely szerint a Romániában található 13123 falu közül 9192 marad meg, 3931 települést pedig felszámolnak. Az eredeti elképzelések alapján ezek lakóit a legközelebbi városba költöztették volna.

1988. április 29-én a diktátor bejelentette a településszerkezet átalakításának programját, amelynek keretében 2000-ig több mint 2000 falut kellett volna felszámolni.

A terv megvalósítására két irányelvet képzelt el. A cél elsősorban a falvak és a községek területének szisztematizálása volt: a falvak egybeépítése vagy lakótelepekkel való kibővítése, és bizonyos falvak teljes lerombolása. Ezzel párhuzamosan megtervezték a városok szerkezetét, átépítését, gazdasági arculatát és a népesség növekedését. A városrendezés céljaként egyértelműen a gazdasági, iparosodási fellendülést tűzték ki. Ezzel elkezdődhetett a falvak rendszerezése, iparosítása, városiasítása, az urbanizáció. A kommunista tervezőasztalokon a kis falusi lakásokat hatalmas panellakások váltották fel. Az emberek ezzel kiszolgáltatottabbak és ellenőrizhetőbbekké váltak.

Romániában 1970-ben hatalmas árvíz pusztított, rengeteg falut mosott el a föld színéről. Ez jó kezdetnek bizonyult a diktátor falurombolási tervéhez, hiszen a megrongálódott falvakban a megmaradt néhány épületet könnyedén legyalulhatták. Így történhetett meg, hogy Szatmár megyében egyszerűen eltűnt több kisebb falu. Az 1970. május 14-i árvíz elmosta Etényt, Kakot, Gánáspusztát, Vágástanyát és Szatmárudvarit. Az árvíz nyomán megmaradt lakóházakat buldózerekkel tették a földdel egyenlővé.

Etényben 1966-ban 300 személy lakott, 1977-re a faluban egyetlen lelket sem jegyeztek a hivatalos nyilvántartások, a falu helyén ma horgásztavat láthatunk.

Kakban svábok és szlovákok laktak: 1966-ban 330 lakosa volt, 1989-ben a település lakatlannak számított, de még állt a templom, amit a kétezres évek közepén bontottak le, mert életveszélyes volt. Szatmárudvari régi központját szinte teljesen lebontották és újraépítették: Etény és Kak lakói is helyet kaptak itt, így Szatmárudvari lett az egyik legnagyobb népsűrűségű falu Romániában.
Néhány évvel később, 1977-ben újabb természeti katasztrófa segített a szisztematizálási tervek megerősödéséhez: a pusztító földrengés felgyorsította a romániai területrendezést, ugyanis Ceauşescu bejelentette: új tervek alapján építik újjá a megrongálódott településeket.

A területrendezési terv világszerte elhíresült, sok helyen tiltakozásokat, felvonulásokat rendeztek a romániai falvak lerombolása ellen. Tiltakozott a bonni parlament, a római szenátus, a bécsi kormány, de számos európai kulturális szervezet is. 1988. június 27-én Budapesten emberek ezrei vonultak fel a Hősök terén az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva. Közben az amerikai kontinensen is zajlottak a megmozdulások.

Ottawában 1988. június 20-án a Magyar Emberi Jogi Alapítvány kanadai szervezete közölt tiltakozó felhívást a romániai falurombolások miatt. Június 20-án Torontóban szerveztek tüntetést az erdélyi magyar falvak kitelepítése ellen.

Több magyarországi lapban részletes beszámolók jelentek meg Ceauşescu ördögi terveiről. Ezekből kiderült, hogy első körben tucatnyi szász falut akart a kommunista rendszer megsemmisíteni. Többet között Apáca, Alsórákos és Kistorony esett volna áldozatul a területrendezésnek. A mára Nagyszebenhez csatolt Kistoronyban a nyolcvanas években új lakótelepet építettek. Feketehalomban négy új lakótelep épült. De Vidombák, Barcaföldvár, Prázsmár, Botfalu, Keresztényfalva, Höltövény, Sárkány, Szászhermány, Törcsvár és Uzon sem menekült meg az átépítések elől.

A pártnak konkrét tervei és elképzelési voltak a területekkel és az új központok létrehozásával kapcsolatosan. Elképzelésük szerint turisztikai, mezőgazdasági, bányászati és oktatási központok jöttek volna létre. A diktátor rendszerének nemcsak az volt az elképzelése, hogy egy rendszerezett városias települést hozzon létre, a tervek a társadalom egységesítését szolgálták. A homogén szocialista nemzet létrehozása volt az elsődleges elképzelés. Ehhez összevont lakóterületeket terveztek, felszámolva a kisebb településeket, ahol nem egységesen épített házak voltak, és az emberek nem ugyanazt a nyelvet, azaz nem csak a románt beszélték.
A nyolcvanas évek végi radikális településrendezést tehát jóval korábban, már 1948-tól elkezdték.

A nagyobb városok lakossági összetétele 1977-ig teljesen megváltozott: míg az 1900-as évek elején az erdélyi városok túlnyomó többsége magyar ajkú volt, addigra az 1980-as évek elejére a román lakosság többségbe került.

Ezek szemléltetésére elegendő néhány adat: Hargita megyében 34 községközpontot és 146 települést, Maros megyében 46 községközpontot és 190 települést, Bihar megyében 74 és 109, Szatmár megyében 37 és 207, míg Kolozs megyében 58 községközpontot és 287 települést érintett valamilyen formában a területrendezés.

Eszköz- és pénzhiány miatt 1988-ban a falurombolási folyamatok lelassultak, de a városrendezések és az ezzel járó bontások, illetve az új tömbházak építése felgyorsult. Ennek tudható be, hogy 1989-re 51 község vált várossá Romániában. A kommunista párt dokumentumai szerint az eredeti terv az volt, hogy a város- és a falurendezési tervek egyszerre haladjanak, azonban a várost érintőek mégis elsőbbséget élveztek. Gyakorlatilag a rendszer teljes városrendezési terve megvalósult. E folyamatnak lett az áldozata a kolozsvári Hóstát: a mezőgazdasági termelésből élő kolozsvári földészközösség egyik napról a másikra a panellakások rabjává vált. Kolozsvár urbanizációs fejlesztése – azaz gyors ütemű elrománosítása – országos feladattá vált. A „fejlesztés” következtében a város külső negyedeiben lévő hóstáti házak helyébe négy-ötemeletes tömbházak felépítését tűzték ki célul. Miután házaikat lerombolták, a hóstátiakat beköltöztették azokba a tömbházakba, amelyeket a kertjeikbe építettek. A közösség tragikus történetét viszonylag kevesen ismerik, pedig a Hóstát is azon magyar közösségek közé tartozik, amelyek a kommunizmus áldozatává váltak.

Jakab Mónika