Az első világháború a centenárium alkalmából került ismét a közvélemény érdeklődési körébe. Talán az utolsó percben, a későbbi világégés elhomályosította a korábbi kataklizma szenvedéseit. Pedig húszmillió emberrel lett szegényebb a kontinens, s következményeit Magyarország szenvedte meg a legjobban.
Mindkét nagyapám végigharcolta a világégést, gyakran meséltek a harcokról s országokról, amiket bejártak. Általában nem beszéltek gyűlölettel az ellenről, a megpróbáltatások a történelembe simultak. Lehóczky nagyapámat két témában ragadta el a hév: egyrészt, ha a franciák szerepe, másrészt, ha a román betörés került szóba.
Valóban, Erdélyt járva még mindig égő seb a székelyek lelkében Románia akkori pálfordulása. Ez volt a rájuk mért első pofon, aminek szele mindmáig érezhető, az első szégyen, amit a következőként kapottak sem tudtak feledtetni. A betörés a magyar irodalomban is nyomot hagyott, az erdélyi származású Szabó Dezső a tőle megszokott képszerűséggel írja le a betolakodók gaztetteit. Tisztességére legyen mondva, az író realisztikusan utal a magyarok ellencsapására is.
A magyar–román viszony a 19. század közepétől folyamatosan vált kibékíthetetlenné. A románoknak az 1848-as forradalomban játszott szégyenletes szerepe miatt még a románok olyan kimagasló szellemi vezetője, mint Nicolae Bălcescu is pironkodott. A későbbi erdélyi betelepítések, a dákoromán elmélet becsempészése a köztudatba, az anyaország és a monarchiában élő románoknak a magyarság ellen kialakított egységfrontja csak olaj volt a tűzre.
A dionüszoszi hangok közé természetesen szelídebb, apollói fuvallatok is vegyültek. Itt kell említeni Tisza István erőfeszítéseit a megbékélésre. A szláv tengerben élő két nép összefogásának gondolatát a magyar és román nacionalisták egyaránt támadták, s a monarchia vezetői is bizalmatlanul fogadták.
S elkövetkezett 1916. augusztus 27., a végzetes nap, amely egy kiváló összefoglaló mű megszületését is inspirálta. Tóth László Kézdiszék 1916 írásban és képekben című művét a centenáriumra tette közkinccsé.
A szerző informatikusként lépett az újságírói pályára. Kézdivásárhelyen, vagy ahogy Orbán Balázs nevezte „Háromszék Párizsában” a színmagyar kisvárosban él a végeken, s tudását és pénzét egy online újságba fektette. A Szék-helyek lassan Kovászna megye egyik jelentős hírforrásává fejlődött, az egész világon olvassák. Vezetője igazi lokálpatrióta, lakása a környék kis múzeuma, számos olyan kezdeményezést támogatott önzetlenül, mint az erdélyi vendéglátás fejlesztése. Ez utóbbi során kerültünk barátságba, így folyamatosan követni tudtam a könyv megszületését.
Az előszóban botcsinálta kutatónak mondja magát, s egy akadémikus minden bizonnyal számos hibájára is rávilágíthatna. A kiadvány mégis hiánypótló: a legtöbbet szenvedett országrész tragédiáját vázolja fel hitelesen, ismeretlen dokumentumok felkutatásával, gazdag képanyaggal.
A könyv „nyitányaként” az olvasó képet kap a város háborús mindennapjairól: a beszolgáltatásokról, a gabonahiányról, a fejadagokról. A hetivásár pultjai egyre szegényesebbé váltak, s a termékeikről híres vargák is gyér kínálattal rukkolhattak csak elő. Mellesleg olvasható, hogy a közelgő vész előjeleként a román csempészáruk elmaradása a lakosság ellátásában is zavarokat okozott. A fémbeszolgáltatásoknak az évszázados rézüstök, kádak estek áldozatul, a harangok elvitele a közösségi élet hangulatára hatott nyomasztóan. Az idő haladtával a hadköteles korosztályok tagjai tűntek el a városból, s megérkeztek az első híradások a halottakról. A sötét gondolatokat a szerző kis kulturális színes összefoglalóval enyhíti, amelyből kiderül: a színház a vészterhes időben is igényes programokkal igyekezett eloszlatni a gondokat.
Mégis túl nagy volt a vihar előtti csend. A város fórumai a patikák voltak, ahol a polgárok összedughatták fejüket. A határon túlra járók beszámoltak a mozgósításokról, s a románok belépése a háborúba is egyre többször került szóba. Csak halkan, mert a hatóságok szigorúan büntették a rémhírterjesztést.
A hegyeken túl pedig folyt a serény készülődés, az udvari közlemények, s a fővárosi újságok egészen másról beszéltek, mint amit a határjárók láttak a két szemükkel. A szomszédban megváltozott a hangulat is, az uszítók hangja hallatszott erősebben. A Nagy-Románia víziója mindenki lelkébe belopakodott, s mivel a románok lakta Beszarábia meghódítása túl nagy falat lehetett az országuknak, Erdély megkaparintása egyre inkább reális álommá vált. A román politikusok világosan látták, hogy egy ilyen kaland – a hadsereg felkészületlensége miatt – súlyos vereséggel járhat, de a ravaszabbak már jóval előre, a békekötésre gondoltak. Matematikából jelesre vizsgáztak: majd százezernyi halott és sebesült porhüvelyén építkezhetett az új hatalom. De ne menjünk ennyire előre.
1916. augusztus 27-én, vasárnap este adta át a román nagykövet a hadüzenetet Bécsben. Akárcsak egy háborúval később a japánok, ők sem tartották magukat a protokolláris szabályokhoz, már az átadás előtt orvul megtámadtak magyar állásokat. Sokszor emlegetik a hadviselő felek gesztusait az első háborúban, e fronton ilyen példa kevés akadt. „Minden gyalázatossága mellett sem gondoltuk azonban azt, hogy oly váratlanul, oly meglepetésszerűen, igazi orgyilkos módjára támadjon ránk – írja Kun Miklós magyar királyi honvéd alezredes. – Hiszen még az olasz is legalább ürügyet keresett a beavatkozásra, legalább alkudozni próbált. Románia azonban nem kívánt, nem követelt semmit, nem tárgyalt, hanem egyszerűen egy szép napon kijelentette, hogy hadat izen, s a jegyzék átadásával egyidejűleg már támadtak is.”
Az általános vélekedés Tisza Istvánt teszi felelőssé, aki tudott a románok terveiről, de a támadást később várta. A német hadvezetésnek pontosabb információi voltak, de pusztába kiáltott szó maradt…
A román hadsereg 800 ezres emberállományának háromnegyed része lendült támadásba 840 ágyúval, 12 000 lóval. A magyar kormye kiürítését rendelte el, a karavánoknak az ország belsejében jelöltek ki helyet. A lakosság fejvesztetten menekült, a belügyminiszter ezer vagont helyezett kilátásba az evakuálásra, de ennek csak egy része érkezett meg. Sokan több tíz kilométert gyalogoltak, míg vonatra ülhettek. A népvándorlás nagyságára jellemző, hogy a magyarok közül 206 ezren lépték át a Királyhágót. A menekültek között nagyon sok volt a középosztálybeli román, akik „jajszóval tiltakoztak a felszabadítókkal való minden közösség ellen.” Aggodalmuk jogos volt, a martalócok nem álltak meg a magyar és a német házaknál. Mások nem estek pánikba: „az öreg Juli néni levágott kacsát, libát, s kezdett sütni főzni, mondván, hogy nem kell félni, ’48-ban is így volt, etetjük őket, és nem fognak senkit sem bántani” – olvashatjuk egy visszaemlékezésben.
ány tíz vármegOjtoznál 27-én törtek be a románok, 30-án elesett Kézdivásárhely, rá egy hétre Brassó. A román csapatok vezetői próbálták nyugtatni a lakosságot, de a hadisarc, a rablások s a túszszedés megkérdőjelezte a szavahihetőségüket. Kézdivásárhelyen este nyolc után kijárási tilalmat rendeltek el, kötelezték a lakosságot az ablakok kivilágítására, s nem felejtették felhívni a figyelmet, hogy „ne izgassák a katonákat, és viselkedjenek velük szépen”. Az internálások újabb csapást jelentettek az otthon maradottakra. A székely megyékből a sipoti fogolytáborba hurcolt 17 000 internáltból csupán háromezren tértek haza.
Külön figyelmet érdemel honfitársaink viselkedése. A Kézdivásárhely melletti Nyújtód plébániájának Historia Domusa szomorú tényeket közöl. „Az idehaza maradtak legnagyobb része méltó megrovást érdemel, mert a román katonaság megérkezése előtt a házakat feltörték, kitől mit lehetett raboltak.” A plébános a később megérkező német csapatokról is leszedi a keresztvizet: „az osztrák–magyar hadsereg tisztjei nagyon derék, művelt humánusak voltak; de a német hadseregé durva és erőszakos; a saját katonáit sem fékezve kellően, hogy a lakosság vagyonát ne bántalmazza.” Balogh Ignácz szárazpataki plébános is megjegyzi: „jöttek a német katonák, vonulásuk felért egy sáskajárással.”
A megszállás tiszavirág életű volt, 1916. szeptember 10-én a német–osztrák–magyar seregek ellentámadásba lendültek. Az Erich von Falkenhayn vezetésével érkező felszabadítók Hátszegnél legyőzték a román csapatokat, a hónap végén már bevették Nagyszebent is.
A legtöbb szenvedést a hátráló románok okozták. Az igavonó állatokat lefoglalták, minden mozdíthatót szekérre tettek, túszokat szedtek. Közöttük volt dr. Balog Vendel ügyvéd, akit október 10-én hurcoltak el Kézdivásárhelyről. Naplója balladaszerűen írja le saját s honfitársai megpróbáltatásait, a răducăneni-i fogolytáborban bekövetkezett haláláig. A megaláztatás mellett olyan románoknak is emléket állít, akik igaz emberként viselkedtek a szenvedőkkel.
Októberre Kézdivásárhelyen is helyreállt a rend, kezdtek visszaszállingózni a polgárok, elindult a tanév, oláh foglyok sepregettek az utcán. A visszaérkezetteket meglepetés várta: nincs idő lamentációra, ugyanúgy besorozták a kifosztott otthonaikba lépő családfőket, így a lakosság kálváriája folytatódott.
Kézdiszék 1916 írásban és képekben – olvashatjuk Tóth László könyvének borítóján. Könyve a háborús erdélyi világ kis tükre, a könyv kiválóan felépített: az újságíró lépésről lépésre avatja be az olvasót az akkori borzalmakba. Az író tárgyilagos stílusa, a forrásmunkák felkutatása egyben a lokálpatriótának az utókorhoz intézett üzenete. Van mit megszívlelni belőle. Magyarországon az idézett év csupán egy, a háború nehéz időszakaiból, pedig a legtragikusabbak közé tartozik: Trianon előjátéka szomorúan sejlik fel benne.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.