A Nagy Háború családi emlékezete: ki hogyan szembesül a I. Világháború örökségével?

Nehéz az első világháborúról egy évszázad távlatában objektíven beszélni, hiszen tragédiája mind a mai napig kihat a határon túli magyarság hétköznapjaira. A megítélésében gyakran a valóság és a képzelet keveredik. Amíg Németország élén egy tettre kész császár állt, a monarchiát egy elaggott, az életben csalódott uralkodó vezette. Ferenc József fia és felesége már elhunytak, s amikor Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot, az idős, magányos király viszonylag könnyen döntött a háborúról – milliókat taszítva ezzel a halálba. Tény, hogy páratlan munkabírása volt, viszont történelemlátása, az aktuális nemzetközi politikában való eligazodása ekkor már hiányzott. De dolgozott rendületlenül. Egy kedves barátomnál láttam eredetiben azt a kérvényt, amelyen személyes aláírásával mentesít egy sikkasztó magyar hivatalnokot a felelősség alól. A hadsereg vezetését nem látta át, a harcok közepette is, ha nagyobb baj volt, mindig a németek siettek segítségünkre.

A második világháborúról – ha csak tehette – mindenki némán hallgatott. A kommunizmusban már az is bűnös volt, akit besoroztak a Szovjetunió elleni háborúba, vagy hadifogságból tért haza. Az első világégésnél még másként volt: a nehéz évekre az egykori hadfiak némi büszkeséggel gondoltak vissza.

Mostoha nagyapám, Mátéffy János sokat mesélt bakaéveiről, megpróbáltatásairól. Szülőfalujából, a felvidéki Érsekkétyről az orosz frontra került. Becsülettel harcolt földijeivel, ahol tudták, segítették egymást, s bátran küzdöttek Galíciában a „muszka túlerővel” szemben.

Sebesülését egy rohamban dum-dum golyó okozta; a robbanólövedék életre szóló károsodást okozott a combjában. Közben az orosz katonák elértek hozzá, az egyik megállt, lecsatolta derékszíját, és elkötötte a vérző sebet. Még azt is magyarázta széles gesztusokkal, hogy bújjon egy gödörbe, mert itt még eltalálhatják. Nagyapám félholtan gurult a mélyedésbe, ahol hamarosan beteghordók találtak rá. A súlyos sebével egy tábori kórházba került, ahol a lábát is meg tudták menteni több műtéttel. Hónapokig nyújtották a sérült végtagot, míg végre felkelhetett. Fél évig nyomta az ágyat, ha fáradt volt, még idős korában is sántított egy kicsit.

Amikor családi eseményeken, a Magyarországon garázdálkodó oroszok rémtettei kerültek szóba, megemlítette a megmenekülését segítő ellenséget is.

Érettségi után nekem adta oldalfegyverét, amit ma is gondosan őrzök.

Az olasz front lövészárka egy múzeumi rekonstrukció alapján • Fotó: Csermák Zoltán

Másik nagyapámtól vidámabb történetet hallottam. Lehóczky Lajos a délvidéki Adáról vonult be, és Lengyelországba került. A görög kultúrának nagy tisztelője lévén minden kapcsolatát bevetette, hogy Hellászba helyezzék, de csak Albániáig jutott; postatisztként az Ohridi-tó partján látta el a szolgálatot. A rémségek talán nem érintették közvetlenül, legfeljebb a cattarói matrózlázadást említette többször. Ha jó kedve volt, mesélt bécsi útjáról is. Albániából indultak, s a hosszú úton összeismerkedett egy szimpatikus katonával, akinek nevét a bemutatkozáskor nem értette. Napokon keresztül utaztak, s Bécsig végig törték a németet. Leszálláskor, amikor bajtársa fejére esett egy csomag, nagyapám a cifra mondásból állapította meg, hogy honfitársak, sőt később azt is tisztázták, hogy az illető a harmadik faluból való.
A legtöbbet az olasz fronttal foglalkoztam. Emlékszem, amikor a szlovéniai Kobarid,

a valamikori Caporetto múzeumának igazgatója lelkesen magyarázta az egykori dicsőséges áttörés részleteit. Kitért a félszázezer olasz halottra, a több százezer olasz hadifogolyra,

s hogy a későbbi német tábornok, Rommel is itt ereszthette ki először oroszlánkörmeit. Az újságírócsoportból volt, aki figyelt, volt, aki egykedvűen nézegette a vitrineket, a szétbontott srapnelt, a magyar vonatkozásokat. A vitrinek s az elhangzottak tanúsága szerint az olaszoknak elegük volt a háborúból. Akit elengedtek szabadságra, az nagy bizonyossággal nem tért vissza; népes családja elrejtette Itália zegzugos hegyei között. A pacifizmusra jól rímel a híres olasz zeneköltő, Puccini legfőbb gondja: amíg a fronton honfitársai hullottak, mint a legyek, a háború számára azt a „tragédiát” jelentette, hogy nem tudta Bécsben bemutatni A fecske című operettjét. A premier végül Monte-Carlóban volt, de a darabot már 1920-ban a császárvárosban is műsorra tűzték, s maga a szerző is megjelent a bemutatón.

A Duna Televízióban Észak-Olaszország egykori hadszínterein forgathattunk egy filmtrilógiát. Érdemes felidézni történetét. A Trentino megyei Roveretóban élt egy idős újságíró, Gabriele Benzannak hívták. Triesztben született, édesanyja magyar, édesapja olasz volt. 1956-ban tudósítóként dolgozott Pesten, s ő volt az utolsó külföldi újságíró, aki elhagyta az országot.

Rácz Sándor, a munkástanács elnöke is neki köszönheti életét, mivel mozgósította érdekében a világsajtót.

Gabriele Benzan elhatározta, hogy újságírói tapasztalataival segíti a rendszerváltás óta helyét kereső médiát, s három példaértékű film forgatását szervezte meg. 1996-ban a Megtörhetetlen vesszőnyaláb az észak-olasz szövetkezeti mozgalom legszebb példáit dolgozta fel, és állította példának. Két évre rá a Porló sziklák alatt című a Trentino megyei kisebbségek életébe engedett bepillantást. A film alkotói, Pekár István, a Duna Televízió egykori elnöke, Mánfai Miklós operatőr voltak, s magam a zenei szerkesztésért és a szervezésért voltam a felelős. A második filmnél szembesültünk az első világháború emlékeivel, hiszen a forgatás helyszínei egybeestek a világháború egyik legkegyetlenebb frontszakaszával. A magyar katonák földi maradványait is rejtő temetők látványa egy újabb film gondolatát érlelték meg, amely a Mire a levelek lehullanak című alkotásban valósult meg.

A sírok között sétálva, a feliratokat böngészve próbáltunk magyar neveket találni, eredménnyel.
A leszármazottakat meglelni viszont sziszifuszi feladatnak tűnt. Balla Tibor hadtörténész sietett ekkor a segítségünkre, a kutató a bécsi levéltárban azonosította és másolta ki az érintett temetők térképét és az eltemetettek listáját.

A Duna Televízió erdélyi kapcsolataira alapozva a székelyföldi kis falvak elesettjeit vettük először szemügyre. Telefonok tucatjai nyomán három hősi halott rokonait tudtam megtalálni 2003-ban.

Megható volt az első találkozás a családtagokkal. Az elesett emlékét ápolták, a nevek a helybéli hősi emlékművön is szerepeltek. Előkerültek a fényképek is a fiókból, így már a hant alatt nyugvók arcmását is megismertük. A film – a leszármazottak elbeszélése nyomán – a kászonújfalui Szilveszter Mátyás, a kézdialbisi Bod Antal és a kézdiszentléleki Deák Ferenc sorsát követte. Az elhunytak emlékét megtiszteltük azzal, hogy az alkotást augusztusban Kézdiszentléleken mutattuk be.
A helyi kultúrházat a három település lakosai töltötték meg. A vetítés halálos csöndben folyt, a legtöbb idős résztvevő gyakran törölgette szemüvegét.
Az átélt személyes élmények hatására feleségemmel, Judittal ismét elutaztunk az egykori harcok színhelyére, s meglátogattuk az akkor már nagybeteg Benzant. A roveretói múzeumban olasz hadifoglyoknak a komáromi fogolytáborban rajzolt képeit fedeztük fel. Meglátogattuk a híres Maria Dolens harangot, amit harctéri ágyúkból öntöttek, s rá XII. Pius pápa szavait vésték: „semmi sem veszhet el a békével, de minden elveszhet a háborúval.”
Végezetül

felkerestük azt a kutat, amelyet magyar és olasz katonák sokszor egyszerre látogattak. A forrás szent hely volt, a víz egyedüli használatáért egyik fél sem tett lépést.

Az ellenséges katonák felváltva töltötték meg demizsonjaikat, megkínálták egymást cigarettájukkal, esetleg meghúzták a másik butykosát, majd elköszönve tovább lőtték a másikat. Egy csepp emberség az embertelenségben; Szilveszter Mátyás, Bod Antal és Deák Ferenc talán többet tudott volna erről mesélni unokáinak.