A magyar társadalom II. Géza idején

(folytatás április 6-i lapszámunkból)

Freisingi Ottó püspök (1114–1158), a középkor egyik leghíresebb történetírója csodálattal írt a magyar király hatalmáról. A magyarországi megyéket és ispánokat azonosította a német-római birodalomban lévő grófságokkal és grófokkal. Mint írta: a megyékben az ispánok által beszedett jövedelmeknek csak az egyharmada maradt náluk, a többi a kincstárba került.

A történészek becslései alapján a 11. század közepén a népsűrűség 7 fő/km² körüli lehetett. Horvátország és Dalmácia nélkül Magyarország területe ekkor 330 ezer km² volt hozzávetőleg másfélmilliós lakossággal. Egy évszázad alatt a népesség mintegy 50 százalékkal növekedett.

Számos előkelő betelepülő érkezett Magyarországra. Ekkor telepedett le többek között a Héder és Wolfer testvérpár 40 páncélos kíséretében. Héder hamarosan udvarbíró, majd nádor lett. Tőlük származik a híres Héder-nemzetség. A betelepülők nagy része azonban a parasztok és a kézművesek közé tartozott. Ekkor érkeztek a szászok Erdélybe Beszterce és Nagyszeben vidékére.

II. Géza korában csak három igazán városiasnak tekinthető település létezett az országban: Óbuda, Esztergom és Székesfehérvár. A népesség nagy része falvakon élt, amelyeknek száma 9–10 ezerre tehető. Egy faluban 20–40 ház volt, amelyben átlag 5 fős családok lakhattak. Egy falu népessége nemigen haladta meg a 200 főt. Freisingi Ottó szerint tavasztól őszig az emberek szellős sátorban, míg télen a kb. 10 m²-es, szalmával, náddal fedett veremházban laktak. Néhány helyen megjelent már a faház, esetenként pedig a kőház is.

A népesség legnagyobb részét a teljesen nincstelen és jogtalan szolgák tették ki, akik elsősorban munkajáradékkal tartoztak uraiknak. Kevesebben voltak azok a szolgák, akik a birtokostól kapott földdel, állatokkal, szerszámokkal rendelkeztek, s terményjáradékkal tartoztak uruknak. Voltak ezen kívül a költözési joguktól megfosztott szabadok és a szabadon költözködő hospesek (vendégek, bevándorlók).

Magyarországon az ekés földművelés (búza, köles, rozs, árpa) jelentősége ekkoriban kezdte elérni az állattenyésztését. Lovat, szarvasmarhát, juhot, kecskét, sertést és baromfit tartottak. A földművelésre a vad talajváltó rendszer volt jellemző. A területet kimerülésig kihasználták, majd új területet törtek fel. Jelentős foglalkozásnak tekintették a halászatot, a vadászatot és a méhészetet.

A birtokosok földjei nem tömbben, hanem az országban elszórtan helyezkedtek el. Kétféle királyi birtok létezett. Az egyiket a királyi udvarházak alkotta udvari szervezet birtokai képezték, ahol a földet szolgai sorban élő udvarnokok művelték. A másik az úgynevezett várbirtokok rendszere volt, ahol a várjobbágyok felügyelete alatt a különféle várnépek elsősorban katonai szolgálattal tartoztak a királynak.

A király birtokában volt ekkor a földek 75 százaléka, a világi nagyuraké 15 százaléka, míg az egyházé 10 százaléka. Egy megye 300–400 katonát tudott kiállítani. Ezt kiegészítette a zömmel vendégek alkotta udvari katonaság, valamint a besenyő és székely könnyűlovasság.

Az országos sereg létszámát mintegy 30 ezer katona alkotta, ami abban a korban igen tekintélyes létszámnak számított.

A király 1142-ben Cikádoron (ma Tolna vármegyében Báta­szék) megalapította első magyarországi ciszterci monostorát. Az 1150-es évek első felében feszültté vált a viszonya a Római Kúriával. Korabeli egyházi forrásaink arra panaszkodnak, hogy a kereszténynek alig nevezhető uralkodó nem engedte be országába a pápai követeket, akik az egyházi hűség és fegyelem megszilárdítása miatt akartak magyar földre utazni.

Az ellentétek fő okát az úgynevezett dalmát kérdés alkotta. A pápa Velencét támogatta a térség megszerzésében, s a magyarok dalmáciai uralmát igazságtalan hatalombirtoklásnak minősítette. IV. Adorján pápa az 1154-ben felállított zárai érsekséget egyházjogilag 1155 elején a velencei egyházat képviselő gradói pátriárka alá rendelte. 1161 nyarán II. Géza megbízottjai egyezséget kötöttek a pápa követeivel. A megegyezés létrehozásában fontos szerepe volt Bánfi Lukács esztergomi érseknek. A megegyezés során a magyar király elismerte III. Sándort római pápának. A Római Kúria elfogadta, hogy a magyar egyházi vezetők csak királyi engedéllyel fellebbezhetnek a pápához vitás ügyeikben, az uralkodó viszont arra kötelezte magát, hogy pápai hozzájárulás nélkül nem tesz le és nem helyez át püspököket. Végső soron II. Géza lemondott az invesztitúra jogának gyakorlásáról.

Géza a három évig Magyarországon tartózkodó Abu Hámid al-Garnáti hatására támogatta az országban élő muzulmán kisebbséget.

Uralkodásának elején megromlottak a korábban jól alakuló magyar–nyugati kapcsolatok. Ennek okát a III. Konrád német király prioritásainak változásában kell keresnünk. A Welf–Stauf ellentét enyhülése után már nem tartotta fontosnak fiának és Zsófiának, II. Géza leánytestvérének a jegyességét, aki emiatt kolostorba vonult. Konrád király, a cseh fejedelem és az osztrák őrgróf ezután támogatta Borisz Géza elleni trónigényét. III. Konrád király halála után utóda, Barbarossa Frigyes a német birodalmi gyűlésnek Magyarország hűbéri alávetését javasolta, amit akkor a német fejedelmek elvetettek. 1156-ban Mánuel bizánci császár javasolt szövetséget az 1155-ben Rómában császárrá koronázott Frigyesnek Magyarország felosztására, amit Barbarossa csak azért utasított el, mert így nem akarta támogatni Mánuel hatalmi törekvéseit. 1156-ban Barbarossa Frigyes hercegi rangra emelte Jasomirgott Henrik osztrák őrgrófot. Az osztrák hercegséget a Magyarország elleni védelem céljából hozták létre.

II. Géza és a királyi tanács fenyegetőnek találta a két császár elleni kétfrontos harcot. Az elszigetelődésből a kiutat a nyugati viszony megjavításában látták. A nyugati kapcsolatok javulása 1157-ben következett be Dániel prágai püspök követjárásával. Ekkor cseh–magyar dinasztikus kapcsolat jött létre: II. Vladislav cseh fejedelem fia, Frigyes feleségül vette Erzsébetet, II. Géza leányát.

1156 végén II. Géza király egyik testvére, István – akit nem elégített ki a terület és a hatalom nélküli hercegi ellátmány –, trónigénnyel lépett fel. Királyellenes fellépésében segítette Belus bán, aki a báni tisztség mellett ekkor a nádori tisztséget is birtokolta. A magyar uralkodó osztály csoportokra szakadt. A főurak közül sokan Géza orosz és bizánci politikájával szemben elégedetlenkedtek, de voltak, akik a király meggyilkolását tervezték. Az uralkodó azonban úrrá tudott lenni a kritikus helyzeten. Előbb Belus, majd István is az ország elhagyására kényszerült, Barbarossa Frigyes udvarába menekültek. Itáliai tervei és a javuló magyar–német kapcsolatok miatt a német császár vonakodott Istvánt támogatni, aki 1158-ban Bizáncba távozott. Mánuel császár örömmel fogadta őt és unokahúgát, Máriát, hozzá adta feleségül. Katonai támogatást azonban nem adott neki, mert 1161-ig keleti külpolitikája foglalta le haderejét.

1159-ben meghalt IV. Adorján pápa. Helyére III. Sándort választották egyházfőnek, aki a pápai elsőbbséget hirdette. Barbarossa Frigyes nem ismerte őt el, mert szakított a wormsi konkordátummal, s a késő római és a frank császárok mintájára maga nevezte ki püspökeit, akiktől hűbéri esküt követelt. IV. Viktor néven a bíborosok egy része segítségével ellenpápát állíttatott. Ezzel létrejött az egyházszakadás, ami akkor a legfontosabb európai kérdéssé vált. Az európai uralkodók többsége azonban félt a német császár világuralmi törekvéseitől, és III. Sándor pápa mellé állt.

II. Géza király István herceg törekvései miatt várt, majd az európai diplomáciai frontok kialakulása után ő is III. Sándor pápa mellé állt. Szövetséget kötött VII. Lajos francia királlyal egy esetleges német támadás esetére. Közben 1160 táján másik öccse, László is szervezkedni kezdett ellene. Később ő is Bizáncba távozott testvére, István herceg után. Magyarország bizánci kapcsolatainak erősítése érdekében Géza 1161-ben ismét ötéves békeszerződést írt alá Mánuel császárral.

Egyes történészek II. Géza halálát 1161-re, míg mások 1162-re teszik. Korabeli feljegyzések szerint a király fiatalon, 32 esztendős korában hunyt el, történészeink mégis a legerősebb magyar királyok közé sorolják. Kiterjedt külpolitikájával, sikeres hadjárataival, jelentős egyházi tevékenységével erősítette Magyarország befolyását Európában. A király halála után idősebbik fia, István, majd második fia, Béla került a trónra. Ők szintén tehetséges uralkodóknak bizonyultak.

(folytatjuk)