A kultúramegtartó Magyar Autonóm Tartomány

Makkay József 2018. március 15., 19:42 utolsó módosítás: 2018. március 15., 20:46

Ötven éve, 1968-ban szűnt meg a Maros–Magyar Autonóm Tartomány, az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartomány utóda. Az erdélyi magyarság viszonylag keveset tud róla, hiszen a Ceauşescu-rendszer igyekezett az emlékezetét is eltörölni. Stefano Bottoni Budapesten élő történésszel vettük számba az egyetlen huszadik századi, erdélyi magyar autonómiaforma történetét.

A székely szabadság napja Marosvásárhelyen: az ötven éve megszüntetett székely autonómia az elmúlt száz év román jogsértéseire figyelmeztet Fotó: Haáz Vince

– Melyek voltak az előzményei a Magyar Autonóm Tartomány létrehozásának?

– Amikor Románia az 1947-es párizsi békeszerződéssel visszaszerezte Erdélyt, a szovjetek részéről az autonóm tartomány létrehozása évekig nem merült fel. Megelégedtek azzal, amit a román kormányok 1945 után próbáltak biztosítani: elsősorban a nyelvhasználati jogokat és az egyetemig terjedő anyanyelvi oktatást. A rendelkezésre álló források sem igazán tisztázzák, hogy 1951-ben miként merül fel Moszkva részéről az Erdély-kérdés, azaz a magyarok helyzetének a rendezése.

A határmódosítás lehetősége ekkorra már lekerült napirendről, így a szovjet elképzelés szerint a székelyföldi magyarság helyzetét azzal lehetett megnyugtatóan rendezni, ha lekoppintják a szovjet közigazgatási autonómiát.

– Elképzelhető, hogy a Rákosi Mátyás vezette kommunista Magyarország diplomáciai eszközei is felfedezhetőek a háttérben?

– Az ötvenes évek elején magyar külpolitikáról már nem igazán beszélhetünk. Sem a román-magyar kétoldalú diplomácia nem működik, de szovjeteken keresztüli üzengetés sincs. Az autonóm tartomány létrejöttében Rákosiéknak nem lehetett szerepe. Igaz, néhány évvel korábban, 1946-ban, a párizsi béketárgyalás előtt Rákosiék titokban találkoztak a román pártfőtitkárral, Gheorge Gheorgiu-Dej-zsel Temesváron, és magyar belpolitikai okokra hivatkozva – a magyar kommunisták rosszul szerepeltek a választásokon – mintegy 15–20 ezer négyzetkilométeres határkiigazítást, azaz egy szélesebb határsávot kértek Magyarország javára. A román pártvezetés ezt természetesen elutasította, hiszen akkor már tudták: a Szovjetunió mindenben támogatta a román elképzelést Erdély ügyében. Egy későbbi, 1949-es kétoldalú csúcson a határkérdés már nem merült fel, viszont a Rákosi-féle pártvezetés a románok szemére vetette nemzetiségi politikájukat, amivel a magyar vezetés elégedetlen volt.

Az 1952-ben alakult Magyar Autonóm Tartomány térképe

– Az erdélyi magyar vezetők nem kérhettek autonómiát. Ezek szerint mindenkit meglepetésként ért a szovjet döntés?

– 1952-ben a szovjet tömb talán legnagyobb válságát élte. Letartóztatások és kirakatperek hosszú sora uralta a közéletet. Azért hatott a Magyar Autonóm Tartomány létrehozása meglepetés erejével, mert ez az egyik legsötétebb szovjet éra volt, amikor mindenki mással volt elfoglalva. 1952 nyarán újabb támadással indult a kollektivizálás, ami a korabeli társadalom életét befolyásolta. A szovjet autonómiakövetelés szerint egy részletesen kidolgozott dokumentációval és térképekkel rákényszeríttették a románokat az autonóm tartomány létrehozására. Brutalitása ellenére Sztálin kiváló apparátussal dolgozott:

az autonómiaelképzelés szovjet kidolgozói jobban ismerték a helyi viszonyokat, mint a románok.

A két székelyföldi autonómiaváltozatot – az egyiknek Kolozsvár, a másiknak Marosvásárhely lett volna a központja – kifinomultan dolgozták ki: tökéletesen felvázolták benne mind az előnyöket és a hátrányokat. A dokumentumok szerzőit nem ismerjük, de egyértelmű, hogy igen komoly szakértői munkáról van szó.

– Az autonómiát megelőző, háború utáni években milyen világ volt Székelyföldön?

– Ahhoz képest, hogy 1945 és 1947 között Kelet-Európában milyen volt a kisebbségek sorsa, Erdélyben a magyarságot kevésbé sújtotta az újabb rendszer- és impériumváltás. Nyilván megérezte, de a magyar iskolarendszer megmaradt, a magyar intézményrendszer nagyrészt túlélte a második világháborút. A Groza-kormány érdeme volt, hogy Erdélyben és Székelyföldön magyar szempontból egy viszonylag élhető világ marad. Ez azért fontos, mert az autonómia 1952-ben olyan talajra hullt, ahol a mindennapi élet magyarul zajlott. Nem kell azt kitalálni, hogy az emberek ezen túl magyarul intézzék dolgaikat. A közigazgatás részéről erre addig is volt hajlandóság, másrészt alig volt, aki megfelelő román tudással bírt. Ugyanakkor1945 után Bukarestben ismét kialakult egy komoly magyar kolónia funkcionáriusokból és tisztviselőkből, akiknél sok mindent el lehetett intézni. Bukarest felé ezek lettek a nyelvi kötelékek.

Stefano Bottoni: az autonómiának elsősorban kultúramegtartó szerepe volt Fotó: Fosztó László

– Hogyan fogadták a székelyek az 1952-ben létrehozott Magyar Autonóm Tartományt?

– Közvélemény-kutatások nyílván nem készültek, de bizalmas belső pártjelentésekből jól látszik, hogy 1952-ben alaposan meg kellett magyarázni a lakosságnak, mit jelent az autonómia. Több ezer gyűlésen mondták el az embereknek, hogy az autonómia nem jelent elszakadást, nem jelent függetlenséget, sőt az elsődleges célja az, hogy erősítse az ország egységét, mielőtt még bárki arra gondolhatott volna, hogy valamiféle újabb bécsi döntéshez hasonló magyar világ jön...

A lakosság számára világossá tették: minden marad a régiben. Annyi viszont változik, hogy még több magyarnak kell pozícióba kerülnie.

Az emberek egy részét kielégítette ez a keret, mert a nyelvi kérdésben nagy szabadságot biztosított. A gyűlések és a felszólalások rendszere, a formális és a nem formális kommunikáció magyar nyelven zajlott, ami egy fajta komfortérzetet adott.

– Milyen volt a magyar pártitkár, a magyar milicista és a magyar szekus?

– Ugyanolyan kegyetlen, mint a román, sőt néha túlkompenzált. Tartott attól, nehogy azt mondják, ő azért nem lép fel a kulákkal vagy az adóelkerülővel szemben, mert magyar. Ez jól megfigyelhető a fontosabb posztokon: a magasabb szinteken teljesítő elvtársak borzasztóan vigyáztak arra, hogy Bukarestben nehogy azt gondolják, ők túlságosan a magyarokkal tartanak. Amiatt is, mert az autonóm tartományban egy 20 százalékos román kisebbség élt, sőt Maroshévíz és Szászrégen rajonban többséget alkotott.

Ilyen helyiségnévtáblák álltak a székelyföldi települések bejáratánál az 50-es években Fotó: Archív

– Bukarest hogyan tekintett a magyar képződményre?

– Ez jól látszik a jogi keret megteremtéséből. Az autonómia létrejöttét rögzítették az alkotmányban – ami azt is előírta, hogy el kell készíteni a Magyar Autonóm Tartomány statútumát –, de ez soha nem született meg, mert a román hatalom szabotálta. Az autonómia létrejötte után egy-két évre Bukarestben az az álláspont alakult ki, hogy jobb lenne a székelyföldi autonómiát minél kevésbé intézményesíteni. Nem akarták, hogy politikai súllyal bíró intézmény jöjjön létre, amit később áldozatok árán kell visszavonni.

– Gazdaságilag mit jelentett a tartomány?

– Ha megnézzük a korabeli hivatalos statisztikákat, kiderül, hogy a román megyékhez képest aránylag kevesebb pénz jutott a Székelyföldre. Magyarán: az autonómia semmiféle gazdasági előnyökkel nem járt a Székelyföld számára. A kollektivizálás második hullámában, 1958 és 1961 között Székelyföldön majdnem 100 százalékban teljesítették a kollektivizálási tervet, míg a Kárpátokon túli területeken – befolyásos helyi kiskirályok vagy központi pártvezetők településein – csak mérsékelten haladt a kényszerszövetkezetesítés. Amikor 1959-ben letették a marosvásárhelyi vegyipari kombinát alapkövét, komoly gazdasági vita alakult ki a helyi közgazdászok és pártvezetők körében. A magyar vezetés amellett állt ki, hogy a nagyipari beruházások ellenében a helyi sajátosságokat, a kisipart kell támogatni. Ezt Bukarest határozottan elutasította, nem engedett beleszólást a fejlesztési tervekbe.

– Mibe volt beleszólása a székelyföldi vezetésnek?

– Az ötvenes években a tartomány a magyar kultúrának biztosított tág teret. Magyar folyóiratok, színjátszó csoportok, színházak létesültek, és éltek. Lehet mondani, hogy ez totalitárius rendszer volt, de ebből a világból érkezett például Sütő András és sokan mások. Ha nem lett volna e keret, akkor Marosvásárhely és később a kicsi székely városok sokkal szegényebbek maradtak volna szakemberekben és intézményekben.

Az ötvenes években születő magyar szakembergárda biztosította gyakorlatilag az erdélyi magyar kultúra megtartását 1989-ig.

Egy ilyen szakembergárda nélkül olyan helyzet alakult volna ki, mint Felvidéken vagy Vajdaságban, ahol ma is vékony az értelmiségi réteg. Az autonóm régió legfontosabb szerepe abban keresendő, hogy sok magyar értelmiségi szakmának biztosított keretet.

– Ceauşescu megyésítési terveivel magyarázzák az autonóm tartomány 1968-as felszámolását. Milyen előzmények vezettek ide?

– Már jóval a megyésítés előtt, 1960-ban, a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrejöttével politikailag és tartalmában egyaránt kiürült a székely autonómia. Az átalakított tartománynak, a milíciának és a szekuritáténak egyaránt román vezetői lettek. Tulajdonképpen az 1956-os magyar forradalom után született meg Bukarestben a döntés arról, hogy a tartomány veszélyes. A nagy váltás 1958–59-ben következett be, amikor egyszerre indult támadás a magyar oktatás ellen: Kolozsváron felszámolták a Bolyai Egyetemet, az iskolákban pedig elindult a kétnyelvűsítési program és az önálló magyar iskolahálózat felszámolása. 1959-ben elkezdődött egy átfogó ellenőrzési munka arról, hogy mennyire tartják be a román nyelv használatát, a kétnyelvűséget. Az lett a probléma, amit korábban támogattak: a tartomány indulási szakaszában az volt a lényeg, hogy a magyarok elégedettek legyenek, aztán pedig az lett a gond, hogy a románok elégedetlenek. A Maros-Magyar Autonóm Tartományban megmaradt ugyan a magyar többség, de az autonómia addigi tartalma kiürült, a váltás tehát nem Ceauşescu 1965-ös hatalomra jutásával magyarázható.

– Mi történt Ceauşescu hatalomra kerülését követően?

– A hatvanas évek második felében Ceauşescu az erdélyi magyarok körében is népszerű volt. 1966 augusztusában többnapos nagy székelyföldi körútra ment, akkor mutatkozott be a tartományban, a székelyek megkedvelték. Jól mutatja ezt egy későbbi történet is, amikor az 1968-as megyésítéskor a helyi pártszervezet felügyelete alatt több ezer csíki tüntetett azért, hogy a megyeszékhely ne Székelyudvarhelyre, hanem Csíkszeredába kerüljön. Akkoriban Ceausescu magyar embere, Fazekas János egyértelműen Udvarhely mellett tette le voksát, de a csíkiak ezt másként gondolták, és döntőbíráskodás végett elmentek Bukarestbe Ceauşescuhoz, aki fogadta delegációjukat, és végül nekik adott igazat. Számára teljesen mindegy volt, hova kerül a megyeszékhely, nem akart problémát. A nagyfőnök döntése előtt természetesen a székelyek akkori erős embere, Fazekas János is meghajolt.

– Mennyire romlott a helyzet a megyésítés után?

– A két székely megye létrehozása óriási lehetőséget adott Sepsiszentgyörgynek és Csíkszeredának, amelyek korábban kicsinyke székely városok voltak. Kovászna megye intézményesítési folyamatában jól látható Király Károly megyei első titkár kézjegye. Marosvásárhely egy más történet: ott elindult az elrománosítási folyamat, ami akkor még gyerekcipőben járt, hiszen a város kétharmadát még mindig magyarok lakták, megyei viszonylatban pedig fele-fele arányban a maradtak magyarok és románok. Az 1968-as megyésítés országos döntés volt: ennek nyomán megszűnt minden addigi tartomány.

– Hogyan alakult a Székelyföldön kívüli magyarság sorsa az ötvenes és hatvanas években?

– A helyzet nagyon változó. Kolozsváron már az ötvenes években beindult az elrománosítási folyamat.

A kolozsvári magyar vezetők jól látták, hogy ha Kolozsvár kimarad az autonóm tartományból, az számára katasztrófa.

1957-től statisztikailag már enyhe román többség élt a városban. Nagyváradon és Szatmárnémetiben ez sokkal később kezdődött el, Zilahot és Bánffyhunyadot azonban gyorsan átalakították. A magyarság boldogulása elsősorban a helyi viszonyoktól függött. Például sok múlt azon, hogy a román főnök hajlandó volt-e magyarul beszélni, vagy tudott-e magyarul. Jól mutatja a változás jelét a Maros-Magyar Autonóm Tartomány új vezetőjének, Iosif Bancnak az esete. Ceauşescu későbbi frontembere és bizalmasa vélhetően magyarnak született a Maros megyei Magyarón (Aluniş), és tökéletesen beszélt magyarul, eredeti neve állítólag Bánk József. De később román lett. Amikor 1960-ban kinevezték a tartomány vezetőjévé, azzal sokkolta a helyieket, hogy senkivel nem beszélt magyarul, csak románul. Mindenkit erőszakosan rávett a román nyelv használatára. Magatartásával azt érzékeltette, hogy egy új világ jön, át kell térni legalább a kétnyelvűségre. Hasonló esetek Erdély más vidékein is lejátszódtak. Ennek egyszerű a magyarázata: Románia informális világ, ahol van egy törvényi valóság, és van a valóság. Van alkotmány, törvény, és vannak az emberek, akik vagy alkalmazzák azt, vagy nem.

– Az erdélyi magyarság autonómiaküzdelméhez mennyire lehet ma hivatkozási alap az akkori magyar autonóm tartomány?

– A mai fiatalok számára ez a történet nem mond semmit, teljesen kiesett az emlékezetből. A románok számára ugyanakkor rossz hivatkozási alap, mert az egész román nemzeti kommunista kánon a szovjet gyűlöletre épült. Ez számukra olyan konstrukció, amit a szovjetek erőltettek a román államra. Létrehozását úgy emlegetik, mint Sztálin gonosztevését a románok ellen, amit azóta is zsarolási eszköznek tekintenek. Külföld fele azért nem jó erre hivatkozni, mert a 2014–2015-ös ukrajnai események után minden olyan hivatkozás, amibe belekerül valami orosz érdek, az eleve gyanús. Másrészt olyan politikai építményről van szó, amit 1952-ben hoztak létre, a legdurvább sztálinizmusban.

Ezzel kapcsolatban egy dolog mégis fontos: akkor is és ma is a nyelvi kérdés jelentette az alapot.

Bármilyen legyen a jogi szabályozás, egy adott szövegből, egy megszerzett jogból csak annyit lehet érvényesíteni, amit az élet enged.

Az ötvenes években ez azért volt könnyebb, mert a román nyelvtudás hiánya és a magyar nyelv presztízse olyan magas volt, hogy fel sem merült, hogy valamit románul kérjenek. Ezt a gondolkodásmódot mára eltüntették. Ha valóban autonómiát akarunk, újra fel kell építeni azt a nyelvi közeget, azt a nyelvi magabiztosságot, amivel az egyszerű ember is fel tud lépni a hivatalban.

Stefano Bottoni
Bolognában született 1977-ben olasz apától és magyar anyától. 1996–2001 között egyetemi hallgató a Bolognai Egyetem Bölcsészkara Legújabbkori Történelem tanszékén. Diplomavédő dolgozatának címe: A magyar kisebbségek Közép-Kelet Európában 1944–1948. Később is hű marad az erdélyi magyarság 20. századi történetének kutatásához. Magyar, angol, román, francia és német nyelven kutat és publikál. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként a főbb kutatási területei: Közép-Európa politika és társadalomtörténete, történelme a legújabb korban, különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre; nemzetépítés és államépítés Romániában a kommunizmus időszakában; a Magyar Autonóm Tartomány (1952-1960) mint társadalomtörténeti probléma és hatalmi szerkezet. A Csíkszeredában, 2008-ban megjelent Sztálin a székelyeknél–A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960) című könyve forrásműnek számít.
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Hallgassa online rádióinkat