A kopott zongora – In memoriam Demény Attila

Kereken húsz évvel ezelőtt egy sepsiszentgyörgyi füstös kis bárban – utólag mintha az egész jelenet nem is lett volna valóság – egy ütött-kopott zongora árválkodott az egyik sarokban. Ki tudja, milyen megfontolásból került oda, kissé le volt már hangolódva. Látszott, hallatszott, hogy rendeltetése inkább a szemnek szól, mintsem a zenekedvelő fülnek, pusztán dísznek csöppent a kocsmába. Csakhogy egy vérbeli zongoraművésznek a hangszer akkor is hangszer, ha azt belepte a por, lekopott róla a festék, és inkább nyekereg, mint zenél. Szinte nem is rendeltünk még az étlapról, de Attila azonnal leült, s halkan megszólalt a Nagy utazás, a Sose halunk meg című film betétdala. A kocsma elcsendesült, mindenki tátott szájjal hallgatta a rögtönzött koncertet. A jelenlévő vendégek egy kis lelki terápiát kaptak Attilától.
Sose halunk meg – lüktet néha az ember fülében a lehetetlen kijelentés…
Ó, dehogynem. És a legfájdalmasabb, hogy éppen akkor, amikor talán nem is a halál foglalkoztat igazán. Hiszen

bármilyen beteg is volt az utóbbi években Attila, amikor utoljára beszéltünk, tervekről, álmokról mesélt.

Alig egy éve még lelkesen előszót írt közös operaigazgató barátunkról szóló kötetembe. Szerettem volna személyesen felkeresni – mai napig közel laktunk egymáshoz –, ám a járványügyi helyzet ezt nem engedte meg. Nem tudtam, hogy soha többet nem látom…
Ismeretségünk nem a füstös szentgyörgyi éjszakából származott. Sőt, oda is úgy kerültünk, hogy Budapesten egy közös ismerősünknél futottak össze útjaink, és Attila akkor vetette fel hirtelen ötlettől vezérelve, hogy jó lenne, ha vele mennék a székelyföldi városba, ahol egy általa szervezett rendezvényen felolvashatnám egyik erre a célra készült írásomat. Örömmel tettem eleget a felkérésnek, mert amúgy is ritkán jártam akkoriban haza. Sepsiszentgyörgyöt pedig egyáltalán nem ismertem. Attilát viszont igen…
Évtizedekig laktunk ugyanazon a környéken, akár iskolába mentem, akár később a munkahelyemre, naponta elmentem házuk előtt. Nagyobb volt nálam pár évvel, ezért inkább én ismertem őt, mintsem ő engem. Igaz, sokáig csak annyit tudtam, hogy ő Piroska néninek, édesanyám egykori zenetanárának a fia. Talán még fociztunk is közös csapatban a grundon, vagy szánkóztunk együtt a hosszú és meredek Cserei utcában. Ám az a hét-nyolc év, ami elválasztott minket, bizonyos korban sokat számít. Egy 18–19 éves kamasznak már más a társasága és az érdeklődési köre, mint egy 12 éves kölyöknek. De a nagy számok szabálya szerint – a sok nyár és tél, ami elkísérte ugyanazon a környéken töltött gyerek-és kamaszéveinket – biztos, hogy legalább egyszer együtt rúgtuk a labdát a parkban, vagy alkalomadtán egyszerre siklottunk le a szánnal.    
Jóval később,

a 89-es zűrzavar évében a kolozsvári színház a Buszmegálló című előadást tűzte műsorára. Bátor tett volt a teátrum részéről, és Attila nemcsak zeneszerzője volt a darabnak, hanem „néma zongoristaként” fel is tűnt benne. Lenyűgöző volt.

Fiatal volt még és erős, puszta jelenléte betöltötte a színpadot.
Aztán később kezdődtek a bajok. De betegségében (és tán magányában) is alkotóember maradt. „Ahogy az ember minden nap kinyit egy könyvet, és elolvas két mondatot, néha többet is, én is így vagyok: megszoktam, hogy előttem a kottalap, és ha ez nem történik meg, hiányérzetem van. Lelkiismeret-furdalásom van, hogy aznap nem dolgoztam. Pedig sokszor az ember elgondolkodik, érdemes-e végezni ezt az egészet. De a szokások azért nagyban befolyásolják az embert” – mondta alig egy éve, amikor interjút készítettem vele. Attila tényleg az a személy volt, akinek a zene volt az élete…
Halálhírére előttem azonnal az a szentgyörgyi este és a füstös kocsma jelent meg lelki szemeim előtt. Mint egy film. Akár egy néma mementó. A rozoga zongorát biztos kidobták már abból a bárból. De annak a napnak az emléke, Attila huncut mosolya, a hangszerből magasba szálló dallam, a halkan dúdolt szöveg mindig bennem fog élni.

Az 1955. március 2-án Kolozsváron született Demény Attila tartalmas zenei pályát futott be.

A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán 1979-ben végzett zongora- és zeneszerzés szakon, majd 1987-ben a bukaresti Színház- és Filmművészeti Főiskolán operarendezői képesítést szerzett. Sepsiszentgyörgyön karmester, a nagyszebeni filharmóniánál zongoraszólista volt. 1988-tól a kolozsvári Állami Magyar Opera rendezője, majd főrendezője. 1993 óta a Romániai Magyar Zenetársaság elnöke, a Magyar Zeneszerzők Egyesületének tagja. Zongoristaként több mint 300 egyéni szóló-, kamara- és zenekari estje volt. Számos színházi kísérőzenét szerzett, és több színházi produkció zenei vezetője volt. Szimfonikus hangversenyeket és operaelőadásokat vezényelt. Több mint húsz opera rendezője. 2001-ben Nádasdy Kálmán-díjat vehetett át a Magyar Kulturális Örökség Minisztériumától. 2010-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével, 2020-ban Erkel-díjjal tüntették ki.