Isten éltessen, Kolozsvár!

Két ráadásszámmal, a Gyöngy­hajú lánnyal és a Petróleum lámpával zárta az idén 54 éves Omega a 7. Kolozsvári Magyar Napokat – a város főteréről nehezen lehet elmozdulni, s nem csak a hangulat miatt. A több mint harmincezres tömeg lassan mozdul, a parkolóházból kijutni jó félórás sorban állás után lehet, a folyamatos tömegben való mozgás már-már a magyar napok alapélményévé válik.

Mondd, te mit választanál?

Gyakorlott magyarnapozóként már tudjuk, milyen napszakban érdemes betérni a Farkas utcába úgy, hogy ne csak egymás sarkát tapossuk, de lássunk-halljunk is valamit, hogy a vásáros utca forgatagában élvezet, és ne gyötrődés legyen az elidőzés. Az egyes rendezvényeken – és nemcsak koncertekkel kapcsolatban volt ez az érzésem, hanem a zárt termes előadásokon is – részt venni néha felért egy igazi kalanddal, sokszor ajánlatosabb volt más rendezvényre betérni a betervezett helyett, akkora az érdeklődés. Öröm az ürömben, hogy válogatni bőven volt miből, a több mint ötszáz programkínálatra, úgy tűnik, szükség van, még ha a bőség zavarában néha nehezünkre esik is a választás, egyszerre öt helyen nehéz lenni. A hét végére azonban már egyre erősebb abbéli érzésem, hogy a KMN kinőtte fesztiválhelyszíneit, a hétköznap délelőtti órákat leszámítva gyereksereggel már nem szívesen indulunk, vagy ha igen, akkor félreesőbb helyekre, s akkor is csak a hangulatért, s nem célzottan, előadásokra igyekezve. Persze, a kolozsvári magyar napoknak részben ez is a lényege: ne csak előadásról előadásra loholjunk, hanem vegyük birtokba a várost, találkozzunk egymással, otthon érezzük magunk benne. Mert ahogy a KMN zárógáláján Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter is elmondta, a „Kolozsvári Magyar Napok az a rendezvény, mely után mindenki otthon érezheti magát a kincses városban”.

New York, New York

A találkozások pedig sokrétűek: az eddigi központi találkahely, a New York kávéház idén nem nyitotta ki kapuit, helyette napközben a Magyar Olimpiai Udvar és a Bánffy-palota udvara várta babzsákokkal, koncertekkel, beszélgetésekkel a csendesebb programra vágyókat (gyerekparkolónak sem utolsó a zsúfoltabb TIFF-ház helyett), hogy éjszaka a riói olimpiára kíváncsiak és a bulizni vágyók vegyék át a terepet. Mindemellett hiányzott a New York a maga romos, hideg-dohos hangulatával, s úgy tűnt számomra, hogy sem a Bánffy-udvar, sem az Olimpiai Udvar nem tudta pótolni a New York magyar napokon betöltött szerepét, a „találkozunk a New Yorkban” helyett idénre a „majd valahol összefutunk” mondat volt a jellemző.

A találkozás elkerülhetetlen

Több mint félezer programból nemcsak azt nehéz kiválasztani, mire is nézzünk be, mibe hallgassunk bele, beszámolni meg teljesen lehetetlen, inkább benyomások és hangulatok maradnak. A zsúfoltságélmény mellett a másik alappillére az idei KMN-nek a találkozások lehetne eszerint, Kolozsvár szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulója apropóján egyfajta idő- és térbeli utazásra invitáltak a szervezők: találkozni Mátyás királlyal a Szent Mihály falára 3 D-ben kivetítve, belépni a Puskás-szentélybe az Olimpiai Udvarban, véletlenszerűen találkozni az épp Rióból érkező, ott bronzot nyerő Kapás Boglárkával, akiről, mint kiderült, kolozsvári származású és épp nagymamájához igyekszik egy Kolozsvár környéki faluba, s aki ígéri, szeptemberben visszalátogat a kincses városba, vagy újra sakkozni Polgár Judittal, s bízni egy esetleges döntetlenben. Törley pezsgőt kortyolgatni s így köszönteni a várost születésnapján, a Törley Pezsgőgyár jóvoltából, amely 700 üveg pezsgőt biztosított a rendhagyó születésnapra, hogy az ünneplő közönség együtt koccinthasson a kincses városra. Megidézni a kolozsvári nőnevelés egyik úttörő alakjának, a Párizsban született De Gerando Antoniának alakját, felavatni újraállított sírkövét a Házsongárdi temetőben. Laczkó Vass Róbert és Szép András zongorista Kolozsvár-film című előadásán, egyfajta mozgókép nélküli hangsávon találkozni ezzel a nagyon szubjektív, versekben lakozó Kolozsvárral, szépirodalmi forgatókönyvük egyszerre volt torokszorító, felemelő, lehangoló, békéltető és felvillanyozó. „A kincses város 20. századának sajátos képi világú, szubjektív krónikája, melynek premier plánjait, flashbackjeit, nagytotáljait, hosszú snittjeit és éles vágásait az egyes költemények szerkesztésmódja ihlette”, s bár például Bajor Andorral vagy Lászlóffy Aladárral csak ekként, versbe szedve találkozhattunk, Szőcs Géza költővel két alkalommal személyesen is elbeszélgethettünk, Király Lászlóval a Gulyás Gyula készítette és a Tranzit Házban levetített Király László vallomásai című film kapcsán találkozhattunk, s a fiatalabbak közül Papp Attila Zsolttal írathattunk kedvünkre és magunk ajánlotta témára a szombati nap rondót, mint ahogy Jancsó Miklós színművész ezt meg is tette. S közben orgonamuzsikát hallgatni a templomkertben, míg a tér túlsó felén az Omegára foglal helyet az úri közönség.

Elhajózni messzi vizeken

A találkozásoknak lassan már a KMN-re időzítve hagyománya lesz, a tavalyi év után idén másodszorra szervezték meg a bölcsészkaron végzett magyar szakos diákok találkozóját, tavaly Mile Lajos, Kolozsvár főkonzulja köszöntötte az egykori bölcsészhallgatókat, aki idén is alaposan kivette a részét a magyar napok rendezvényein: beszélgetett Kukorelly Endre íróval, házigazdaként fogadta Jeszenkszy Géza történészt, a 700. lapszámát ünneplő Helikon folyóiratot vagy Simon Csaba hajóskapitányt, a KMN egyik legrendhagyóbb előadóját, akitől sok olyan dolgot megtudtunk, amelynek létezéséről nem is álmodtunk. Tudták például, hogy bár a magyar tengeri flotta zászlóshajójának, a Vörösmartynak a lobogóját 2001-ben vonták be, hivatalosan csak 2004-ben szűnt meg a magyar tengerhajózás? S hogy a Vörösmarty mellett a tengeri flotta tele volt költők neveivel, mint Csokonai, Ady, Radnóti? Vagy hogy a két világháború között a magyar hajóknak csupa elcsatolt magyar város nevét adták, mint Ungvár, Kolozsvár és Kassa? Az előbbi kettő elsüllyedt a második világháborúban, a Kassa viszont mai napig megtekinthető a neszmélyi hajóskanzenben.

Ballag már a vén diák

De visszahajózva a Marianum épületébe, idén a véndiák találkozóra Soós Anna matematikus, a BBTE rektorhelyettese látogatott el, hogy az egykori hallgatókkal találkozzék. Idén mintha az ifjabb generáció kevésbé képviseltette volna magát, mindemellett megható volt hallani a tavalyi találkozó után született, prózába és versbe kívánkozó élménybeszámolókat. S bár az idén a szervezők nem készültek külön temetősétával az egykori tanárok sírjához – a tavalyi évit elmosta az eső –, Gaal György helytörténész valamiképp pótolta a hiányt: szorgalmasan lejegyezte a kolozsvári bölcsésztanárok fontosabb adatait, pontos útmutatást adott, melyik tanár hol, melyik temetőben nyugszik, s erre az alkalomra meg is jelentette a Helikon folyóirat hasábjain.

Kolozsvár könyvben elmesélve

Ugyancsak egyfajta időutazásos találkozásra invitált a Koinónia Kiadó a Kincses Képeskönyv Kolozsvár című gyerekkönyvével. „Kedves Olvasó! Ha ezt a könyvet elkezded lapozni, rendkívüli időutazásban lesz részed, olvashatjuk a könyv előszavában. Elröpítünk a kétezer évvel ezelőtti római Napocába, azután a gepidák királyi városába, a honfoglalás kori magyar településre, majd a tatárok által ostromolt Kolozs várába, miközben ki sem mozdulunk arról a helyről, amit ma Kolozsvárnak nevezünk”. Jánosi Andrea grafikus képei látványosak, de nem félrevezetőek, és sok-sok munka áll mögöttük: egy régi bölcső vagy szekér megrajzolása előtt is meg kellett keresni az adott századról szóló, vonatkozó szakirodalmat. A könyvben mindenik korszakról található egy bemutató és minden időszakból három eseményt emeltek ki. A könyvhöz két térkép is tartozik, az egyik a középkori Kolozsvárt ábrázolja, utóbbi a 20. századi kincses várost; ugyanakkor egy dupla oldallal bővült a könyv, amelyen az elmúlt években létrehozott épületeket (például a Kolozsvár Aréna) és a kincses városbeli nagyobb rendezvényeket (Kolozsvári Magyar Napok, Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál) is megemlítették.

700 évünk hatalom

Talán az egyik legfontosabb találkozásnak számomra – immár konkrétan a születésnap jegyében – a Kolozsvár kiváltságleveleiből nyílt kiállítás és az 1316-os kiváltságlevélről Lupescu Radu történész által tartott előadás bizonyult. A Cluj–Kolozsvár–Klausenburg 700 című kiállításon több tucat olyan dokumentum eredeti példányát vagy másolatát lehetett megtekinteni, amelyekkel a magyar királyok biztosítottak kiváltságokat a város számára, illetve amelyeket a város tanácsa fogadott el. A legrégebbi dokumentum 1336-ból származik, és Károly király kézjegyét és pecsétjének egy darabját is őrzi. Ez a dokumentum idézi az alapkiváltságokat biztosító – szintén Károly király által – 1316. augusztus 19-én kibocsátott kiváltságlevelet. Megtekinthetők voltak azonban olyan kiváltságlevelek is, amelyeket Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi János, Mátyás király vagy Mihály vajda állított ki a város számára. A legutolsó kiváltságlevél 1708-ból, I. József király uralkodása idejéből való. A kiállítást ezek mellett a város és a város történetében fontos szerepet játszó magyar királyok megannyi ábrázolása és különböző tárgyak is gazdagították – a kolozsvári hóhér háza ugyan már nem áll, de pallosát és az egyik városkapu lakatját, kulcsát a kiállításon megtekinthettük. Mint ahogy az is kiderült, mikortól van joguk a kolozsváriaknak városfalat építeni: a Luxemburgi Zsigmond által 1405-ben kiadott kiváltságlevele az, amely jogot biztosított a városfalak megépítésére. Kovács Sándor római katolikus főesperes pedig kölcsönadta az 1349-es avignoni pápai búcsúlevelet, amely azokat a lehetőségeket sorolta fel, amelyek révén a Szent Mihály-templom látogatói bűnbocsánatot nyernek. De beleolvashattunk a kolozsvári tanácsnak azon határozatába – s milyen szívesen olvasnánk most is ilyen határozatokat –, amely 1458-ban érvénybe léptette a paritásos városvezetési rendet, miszerint a városi tisztségviselőket egyenlő számban választották a szász és a magyar városlakók soraiból, a bírói székben pedig évente váltották egymást a szászok és a magyarok választottjai.

Hóhér a szobor árnyékában

Kolozsvár 700 éves városi múltja előtt tisztelgett a Kolozsvári Magyar Opera is, a Mátyás-szo­borcsoport közelében felállított főtéri nagyszínpadon mutatták be Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját. Talán soha nem nézett tizenötezer ember operát Kolozsvár főterén: ennyien voltak kíváncsiak a Mátyás bátyjának tragikus történetét feldolgozó Selmeczi György rendezte Erkel-operára, s a rendkívüli helyszínt a rendező ki is használta, László lefejezése a Mátyás-szobor árnyékában, majd a végén a megvilágított Mátyás-szobor metaforaként is megállta a helyét. Bizonyára ilyesmire gondolt a rendező is, amikor arról beszélt, hogy: „aki mélyebben belegondol a történelmi események fordulataiba, láthatja: László kivégzése Mátyás trónra lépésének tragikus premisszája lehetett. Szülővárosom felkérése a Hunyadi-opera sűrített színrevitelére, mégpedig a Mátyás-szobor árnyékában: visszautasíthatatlan. László áldozata – melyből Mátyás regnálása születik –, messze túlmutat a puszta történeti tényeken, erkölcsi sugallata máig érvényes.” A főtéri produkcióban a Kolozsvári Magyar Opera művészei mellett Miklósa Erika Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar koloratúrszoprán opera-énekesnőt hallhattuk Gara Mária szerepében.

Vetített kép, illúzió

Az ünnepi operabemutató után Bordos László Zsolt (Bordos.ArtWorks) brassói születésű, Budapesten élő 3D-művész és art director épületvetítése (videomapping) kápráztatta el a nagyérdeműt. A Szent Mihály-templom felületét inspirációként használva Bordos Kolozsvár címerét, a híres kiváltságlevelet és Mátyás portréját is megjelenítette a templom falán, majd az épület elkezdte saját életét: a fényjátékok, a vizuális díszítettségű vetítéssorozat és a különféle illúziók különös szépségében mutatták meg a Szent Mihály-templomot, amely nemcsak felületként, hanem élő, organikus társként kapcsolódott be Bordos 3d-játékába. A világhírű vizuális művészre és művészetére egyébként nem csak este voltak kíváncsiak, kedd délután, az Olimpiai Udvarban tartott Bordos-előadáson a terem csordultig telt, ami nem csoda, hiszen Bordost a műfaj úttörőjeként tartják számon. A kincses város 700. évfordulójára szervezett péntek esti születésnapi fényjátékot méltán tekinthettük a magyar napok csúcseseményének, amelyet az augusztus 20. és 21. események próbáltak megkoronázni. Augusztus 20-án Áder János köztársasági elnök a magyar érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozta Hadházi András kolozsvári színművésznek, Kozma Dezső irodalomtörténésznek és Szabó Gyula Miklós közírónak, szerkesztőnek, ugyanakkor Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere Gergely Balázsnak, a Kolozsvári Magyar Napokat szervező Kincses Kolozsvár Egyesület elnökének adományozott Pro Cultura Hungarica díjat. A díjakat Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár adta át.

Az Ákos- és Omega-koncert a magyar napok történetében rekordszámú nézőt érdekelt, több mint harmincezren gondolván azt, amit a KMN emblémájaként ismert Oscar, a holló: hogy kárrr lett volna kihagyni.