HIRDETÉS

Identitásukkal fizetnek a csángók a békéért

2017. július 20., 07:41 utolsó módosítás: 2017. július 20., 07:54

A Bákótól alig néhány kilométerre fekvő Lujzikalagor Csángóföld mindmáig egyik „legtisztább” települése. A mára több ezres nagyközséggé duzzadt település mintegy 92 százaléka megőrizte ősi, római katolikus vallását. Bár az emberek magyarul beszélnek, a legtöbb helyi hivatalosan mégis románnak vallja magát. 

Mosolygó csángó asszonyok: a jókedv mögött gyakran belső vívódás és feladott identitás rejtőzik Fotó: Farkas Antal

Az Erdélyből vagy az anyaországból érkezőknek már a műútról való letérőtől meglepetést rejteget Lujzikalagor. Azok, akik egy lepusztult, elszigetelt, szegény falura számítanak, ahol népviseletbe öltözött öregek ülnek a poros út menti kunyhóik előtt, csalódniuk kell. Már a falunévtábla előtti szakaszon Lujzikalagor egy virágzó település képét nyújtja. Egymás mellett sorakoznak a szebbnél szebb emeletes házak. Bent a faluban minden harmadik házon látszik, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben épült. Az idegen kapkodja a fejét, miközben azon töpreng, miből tellett ennek „az archaikus népnek” ilyen palotákra. A sikertörténet mögött azonban komoly fizikai munka és sok lelki áldozat rejlik.

Ádám Valérián és ősei, akik sírig ragaszkodnak anyanyelvükhöz Fotó: Szucher Ervin

HIRDETÉS

A szorgalmas mesteremberek hírében álló kalagoriak már a 90-es évek közepétől külföldön keresik kenyerüket; az elején csak Magyarországra merészkedtek át, aztán egyre távolabb. Legtöbbjük számára hosszú ideig Olaszország biztosította a gyarapodás lehetőségét, mára viszont a kedvelt célállomások odébb kerültek.

A mai fiatalok Nagy Britanniát vagy a skandináv államokat választják. A kívülállóknak nincs honnan tudniuk, hogy számos villa félig vagy teljesen üresen tátong. Jobb esetben a vendégmunkások hazatértek, de a külföldön felnőtt gyermekeik már nem. Rosszabb esetben a teljes család a végleges kitelepülés mellett döntött, és most árulni próbálja a házát.

Munkásokból lett vállalkozók

Gábor Florentin – aki kilenc esztendőt húzott le az olasz csizma szárában – a szerencsésebbek közé tartozik. Felnőtt gyermekei itthon szeretnének boldogulni, így feleségével, lányával és fiával egy fedél alatt lakik. Ma már semmi pénzért nem menne külföldre, meg is engedheti ezt magának, hiszen jó hírnévnek örvendő építkezési vállalkozó. Nem ő keresi a munkát, hanem a munka találja meg őt. Egyetlen gondja van: egyre nehezebben kerít szakembert. Akkora a hiány, hogy újabban a Pruton túli Moldáviából érkezőket kell foglalkoztatnia. Irigykednek is a környékbeli románok, hogy a lujzikalagoriaknak milyen jól megy soruk. „Mük megdolgoztunk a pénzért, nem loptuk azt!” – állítja büszkén az ötven esztendős vállalkozó. Mint meséli, a csángók rosszallói már azt is kitalálták, hogy a magyar kormány pénzeli őket. Legutóbb azt hallotta vissza, hogy „bezzeg ennek a csángó falunak még vendéglője is van”! Florentin büszke a falujára, sőt a vendéglőjére is, amely akkora, mint egy bálterem. Dicsekedhet vele, hiszen ő és a csapata építette. Mint meséli, a bákói románok is a katolikusokkal szeretnek dolgoztatni, mert sokkal megbízhatóbbnak tartják őket, mint saját szakembereiket.

Ha kevesen is, de akadnak még gyerekek, akik szívesen tanulnak magyarul Csángóföldön Fotó: Szucher Ervin

Gábor Florentinnal ellentétben a Veres házaspár nemcsak a falu és a megye határán lépett túl, de gombatenyészetével a teljes moldvai piacot behálózta. A havi húsz tonna gomba előállításán és értékesítésén harminc alkalmazott dolgozik. Pétert és Lilit csak az bántja, hogy a hipermarket-láncok a különböző illetékeikkel teljesen lebőrözik a termelőket. A multinacionális cégek –amelyek üzleteikben csak a polcot biztosítják busás összeg fejében – kétszer annyit nyernek a terméken, mint ők, akik megkínlódnak a gomba előállításával és forgalmazásával. A rövid szavatosság okozta kockázatokról nem is beszélve. „Van, amikor nyáron tonnaszámra dobjuk el a gombát. De nem panaszkodunk, mert megver az Isten; a húsvét előtti nagyböjti időszak előre kárpótol” – mondja Veres Péter. 

Megfékezni a megállíthatatlant

Míg az öregek egymás közt csángóul beszélnek, a fiatalabbak románul. Értenek magyarul, de ha nem muszáj, nem erőltetik meg magukat. Őseik nyelve nem csak a templom meg az iskola falai közül szorult ki, az otthonokból is kezd kikopni. Szélmalomharcán keresztül a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége megpróbál mindent megtenni a megállíthatatlan megállításáért. A nyelvi asszimiláció fékezéséért pedagógusai idestova tíz éve biztosítják a fakultatív magyarórákat.

Palkó Ágoston, a faluból elszármazott pap és Petres László, a faluban ragadt tanító Fotó: Szucher Ervin

Petres László 2010 szeptembere óta él és tanít Csángóföldön. A kincses várost és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem katedráját cserélte fel Lujzikalagorra és Ádámék ingyen a rendelkezésére bocsátott családi házára, amelynek egyik szobájába osztálytermet, a másikba pedig az otthonát rendezte be. Hét évvel ezelőtt doktorálni készült, ezért vállalta az egyesztendős kiruccanást. Aztán rájött, hogy az oktatásban nem érdemes egyéves ciklusban gondolkodni, így kitolta háromra. De miként lett a három esztendőből hét? „Moldva-betegség” – vágja rá. Ez idő alatt tájházat hozott létre, focibajnokságot szervezett, mesemondó-találkozókat rendezett, és sok-sok gyereket tanított – vagy legalábbis tanítgatott – anyanyelvén megszólalni. Mindezt kemény ellenszélben tette, ugyanis hol az iskolaigazgató, hol a polgármester, hol valamelyik pap igyekezett keresztbetenni.

Kimondottan nagy meccseim nem voltak. De nekem nem is kell kampányolnom a szülőknél, hogy küldjék a gyermekeiket magyarórára. Jönnek azok maguktól; testvér testvért hoz, barát barátot. És így, szép lassan terjed a híre”

– mondja a „tanító bácsi”, aki jelenleg is heti két-három alkalommal mintegy félszáz gyerekkel foglalkozik. Ez az iskolaköteles kalagoriak egynegyedét teszi ki, ami lehet sok is, kevés is – nézőpont kérdése. Ha figyelembe vesszük, hogy a faluban már 1844-ben működött magyar tannyelvű iskola, míg a románt rá negyvenkét évre alapították, nagyon kevés. Szintén kevés, ha a második világháború utáni helyzettel vonunk párhuzamot. A településen 1948 és 1955 között nemcsak óvoda és hétosztályos magyar nyelvű általános iskola működött, de bentlakás is létezett, ahová más csángótelepülésekről is érkeztek gyerekek. Sőt az 1954–1955-ös tanévben a román tagozaton is bevezették a magyar nyelv oktatását.

De abban az esetben is kevésnek számít a fakultatív órákra járó nebulók száma, ha azt nézzük, hogy Lujzikalagorban szinte mindenki római katolikus, és a lakosság csaknem 70 százaléka érti és beszéli anyanyelvét. Soknak tűnhet az ötven gyerek, ha a községvezetés, az állami iskola tanügyi káderei és a papság ellenséges hozzáállását vesszük figyelembe. „Nem tiltják, de hittanórán meg-megkérdezik a gyerekektől, hogy tulajdonképpen miért is járnak magyar órára. A papok azt próbálják az itteniekbe sulykolni, hogy az érvényesüléshez a csángóknak jó románoknak kell lenniük” – mondja Petres.

Ilyen körülmények között szinte esélytelen „bevinni” a magyar órákat az iskolába. Valamikor a jelenlegi tanító elődje, Szász Csilla idejében volt rá kísérlet, hogy a szülők aláírást gyűjtöttek. Azonban a polgármester és az igazgató egyenként hívatta be a kérvényezőket, és „kérte fel” őket szignójuk visszavonására.

Gondok az öntudattal

Petres László, a csángók életébe jócskán belekóstolt kívülálló úgy látja, a faluban a továbblépéshez leginkább a nemzeti öntudat hiányzik. „Ha megkérdezed a falu lakóit, minek tartják magukat, azt mondják, elsősorban románoknak. Merthogy Romániában élnek. Másodsorban római katolikusoknak. Csak harmadsorban jön be a nyelvi tényező. Így van akkor is, amikor szavazni kell. A politikában a szociáldemokrata és a liberális párt létezik számukra, az RMDSZ-t és célkitűzéseit nemigen értik. »Mit tud tenni értünk az udéméré?« – szokták kérdezni” – ecseteli a helyzetet az Újtusnádról származó, Kalagorban ragadt pedagógus.

Minden egyes szavát alátámasztja Gábor Florentin eszmefuttatása is.

A középkorú férfi szülei egymás közt magyarul beszélnek, ő és felesége viszont románul kommunikál. Nagykorú gyermekei jobbára csak az állam nyelvét beszélik, anyanyelvükön legfeljebb tőmondatokat képesek megfogalmazni.

Mint mondja, mindig is románul beszéltek a gyerekekkel, hogy ne tegyék ki annak a megaláztatásnak, amiben hajdanán nekik volt részük. „Mük nem tudtunk helyesen oláhul, ezért sokat csúfolódtak velünk Bákóban” – emlékszik vissza a megyeszékhelyen töltött középiskolás éveire. Amikor egy kicsit meredekebb témára, a Székelyföld autonómiájának kérdésére térünk, a családfőnek teljesen elkomolyodik a tekintete. Fejcsóválások közepette fejtegeti, hogy az önrendelkezés esetleges kivívása miért nem tenne jót a csángóságnak. „Így is sokat bozgoroznak münket, azután még jobban támadnának. Nekünk egy dologra van szükségünk: a békére!” – mondja, és érveit, legalábbis a csángóság szemszögéből, szinte lehetetlen nem elfogadni.

Bármennyire is furcsa, a lujzikalagori csángók nemzeti öntudata leginkább az 1989 utáni szabad világban kopott meg. A 19. század végén a falu 1878 lakosából 1802 vallotta magát magyarnak. Ez az arány fél évszázadon keresztül szinte nem is változott: a két világháború között, 1930-ban az 1879 kalagoriból 1800 tartotta magát magyar anyanyelvűnek. Sőt a nemzeti szocializmus tomboló korszakában, 1984-ben a 6329 lakó zöme is magyar anyanyelvűként nyilatkozott a cenzuson. Az arány száznyolcvan fokos változása alig nyolc év múlva, az 1992-es népszámláláson következett be. Ekkor az 5277 megkérdezettből mindössze 27 személyt jegyeztek be csángóként és egyetlen egyet magyarként. A statisztikai adatok azóta sem változtak, a 2002-es népszámlálás öt magyart és kilenc csángót talált a faluban, a legutóbbi 2011-es cenzuson a 3333-ból alig 35 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Mindezt olyan körülmények között, hogy sem bevándorlás, sem lakosságcsere nem történt.

Az identitás formálásában – vagy nevezhetjük így is, átformálásában – a legnagyobb szerepet a Jászvásárból irányított római katolikus egyház játssza. A csángók általában – és a lujzikalagoriak főként – nemcsak hogy istenhívők, de templomjárók is. Nincs olyan roráté, amely Florentin édesapja, a 77 esztendős Gábor János nélkül kezdődne el. Az öreg naponta fél hatkor kel, s ha esik, ha hull, hatkor már ott ül a majdhogynem katedrális méretű templomban. Az Olaszországban töltött kilenc év alatt fia négy olyan vasárnapot számolt össze, amikor valamilyen okból kifolyólag nem jutott el a szentmisére.

A jászvásári püspökség újabban csángó papokat kezdett kiküldeni Itáliába, hogy románul szolgálják az ott élő moldvai közösséget. Bizonyos számítások szerint csupán Lujzikalagorból mintegy ezernyolcszázan élnek a csizma különböző részeiben.

Az sem mellékes, hogy a falu több mint száz papot adott az utóbbi fél évszázadban. Közülük több mint nyolcvanan most is szolgálnak – legtöbbjük Moldvában, néhányan Erdélyben, Magyarországon vagy Nyugaton. Csupán a két, egybenőtt falvat, Lujzikalagort és Oszebicet jelentő községben a plébános mellett még öten tevékenykednek. És az utánpótlás sem marad el… „Most is van két hetedik osztályos diákom, akik teológiára szeretnének felvételizni, de még gondolkodnak, hogy Gyulafehérvárra jelentkezzenek-e vagy Jászvásárra, azaz magyar papok legyenek vagy románok” – mondja Petres.

Papi diktatúra

A csángóföldi magyar misézés örök álom marad.

Több mint száz évvel ezelőtt Camilli jászvásári püspököt idézve dr. Iosif Petru lelkipásztor a következőket írta a lujzikalagorikanak: „1915. május 6-án néhány öntudatlan lujzikalagori fellebbezőnek válaszolva, akik azt kérték, hogy templomaikban magyarul énekeljenek és prédikáljanak, a püspök így válaszolt: a panaszosok kellene hogy tudják, hogy Romániában a román nép nyelve a román, és nem is lehet más. Tehát átkot követne el saját nemzete ellen az a román állampolgár, aki azt követelné, hogy saját országában egy idegen nyelvet beszéljenek, például a magyart. Most kérdem én Lujzikalagor lakóit, azokat, akik »nem keverednek más nemzetekkel« , akiknek ebben az országban megadatott minden állampolgári és politikai jog, akik ebben az országban születtek és nőttek fel, amelynek kenyerét eszik, mondják meg nekem, magyarok ők, vagy románok? Mert hogyha magyarok, menjenek Magyarországra, ahol a magyar nyelvet beszélik, de ha románok, ahogy valójában azok, akkor meg kellene szégyelljék magukat, hogy nem ismerik hazájuk nyelvét; bizonyíték erre a levél is, amelyet szintén román nyelven írnak.” Bő évszázad elteltével a helyzet mit sem változott. Minden hasonló kérésre a jelenlegi egyházfő, Petru Ghergheli majdhogynem azonos választ szokott adni.

A magyar az ördög nyelve

A Jászvásáron képzett papok nemcsak a liturgia nyelvét határozzák meg, de a csángóság „gyermekszobájába” és „konyhanyelvébe” is jócskán beleszólnak. A templomtorony egyik lépcsőfordulatánál kétoldalas gépelt lista hirdeti, milyen keresztneveket lehet adni a születendő utódoknak. A lehető legtermészetesebb, hogy a lajstrom nem tartalmaz Kevin, Dzsenifer, Lolita, Arnold, Tárzán vagy Vulfia-szerű neveket, azonban hiányzik a Béla, az Eszter, a Hunor, a Réka, meg egyáltalán minden, ami magyar csengésű. Nem is csoda, hisz nem egy olyan lelkész fordult meg a faluban, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart vagy éppenséggel azt a jellegzetes csángó nyelvjárást, amit egykoron felmenői is beszéltek, és ő maga is értett. Néha-néha a közösségnek viszont olyan káplánhoz is van szerencséje, aki nem tagadja meg nemzetét, a templom falain kívül hajlandó egy-egy utcasarkon az idősebbekkel magyarul is elcsevegni. Amint kitudódik, hogy magyarbarát, társai beárulják, a püspök meg azon nyomban elhelyezi – állítják a helyiek.

A falu szülöttje, Ádám Valérián Marosvásárhelyen élő és a moldvai csángók jogaiért küzdő orvos az egyik háztetőre mutat: „Ott van az a parabolaantenna, mit ír rajta? Semmit. De látszik, hogy valamikor valamit írt, csakhogy lefestették fehérre.” A lujzikalagori „tányérfestésnek” külön története van; minden a Duna TV segélyakciójával kezdődött. Amikor a 90-es évek közepén a nemzet televíziója úgy döntött, az adó – és más magyar nyelvű csatornák – vételezésére parabola antennákat ajánlott fel ajándékba, az akkor Budapesten tanuló Ádám Valérián negyvenkét tányért „irányított” szülőfalujába. Mindenki örült, és nyomban felszerelte a világra néző szerkentyűt háza tetejére. Sőt a dunások csángóföldi látogatása során kétszázhetvenen be is álltak a tévések baráti körébe. „Amikor egy pár hét után ismét hazalátogattam, azt vettem észre, hogy a tányérok eltűntek a háztetőkről. Kiderült, hogy a plébános megtiltotta a használatukat. Azon a címen szereltette le, hogy azon szexfilmek mennek! Nyilván nem a felnőtt csatornák jelentették a gondot, különben a papok nem kötelezték volna a falubelieket, hogy álljanak ki a dunások baráti köréből. És a ma is imitt-amott még fellelhető tányérokon nyilván, nem a Duna TV neve lenne lekenve” – állapítja meg keserűen a történtek óta orvosi oklevelet szerzett fiatalember.

Vannak kivételek is…

Különben Ádám Valérián azon kevés csángók közé tartozik, aki nem riad vissza a papoktól és nem ijed meg a saját árnyékától. Az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatáért folytatott tüntetéseiért az egész Marosvásárhely ismeri, és nem csak. Az időről időre békésen demonstráló jogharcosból viszont kevesen nézik ki, hogy a végletekig is képes elmenni, ha a helyzet, legalábbis az ő megítélésében, megköveteli. „Amikor tizenöt évvel ezelőtt itt hagyott édesapánk, Lujzikalagor akkori plébánosa, Budău Iosif nem akarta megengedni, hogy a templomban magyarul búcsúztassuk. Azt mondtam: ha azt akarja, hogy másnap a Vatikánban is arról beszéljenek, hogy a Csángóföldön a pap verést kapott az egyik hívétől, csak próbálkozzon. És ezt a lehető legkomolyabban gondoltam! »Jól van, na, csinálj, amit akarsz« – válaszolta a plébános, és ezzel kivonult az Isten házából” – emlékszik vissza a szomorú eseményre. Ádám Jánost végül Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője búcsúztatta – anyanyelvén.

Marosjára plébánosa, Palkó Ágoston szintén azon lujzikalagoriak közé tartozik, akiknél nem hatott az agymosás. Ahhoz, hogy ma anyanyelvén hirdethesse az Úr szavát, nemcsak bátor elhatározásra volt szüksége, hanem jókora szerencsére is. Ami furcsa mód a balszerencséből fakadt. Mondhatni: akár a mesében. A harmincas évei vége felé járó lelkész viszont mindegyre a Fennvalónak ad hálát azért, hogy jó irányba terelte.

Kell egy ribanc

„A nyolcadik osztály elvégzése után a jászvásári papi szemináriumba felvételiztem, de nem vettek fel. Hungarofil – sütötték rám, amit annak idején nemigen értettem. Próbálkoztam a közeli Bákóban, a kémiai szakközépiskolába 6,50-et írtam, de ezzel a jeggyel akkoriban nem lehetett bejutni a kilencedik osztályba. Nem maradt más hátra, minthogy átjöjjek Erdélybe, Gyulafehérvárra, a cipész szakiskolába. A kezdetben a székesegyház román nyelvű miséit látogattam, aztán ott maradtam a magyar nyelvűeken is, ministrálni. Egyszer csak felfigyeltek rám a lelkipásztorok, és megkérdezték, lenne-e kedvem átiratkozni a magyar kántoriskolába? Kedvem az volt, csak éppen írni-olvasni nem tudtam. Az egyik pap bácsihoz, Medek János Siegfriedhez hónapokig jártam nyelvleckére, de még így is románul írtam a magyart. Most is emlékszem, az első jegyem történelemből egy nagy kettes volt, amitől aztán három napig szinte megállás nélkül sírtam. Ráadásul nem csak a magyar nyelvvel kellett megküzdenem, további másik hármat is tanítottak: latint, franciát és németet. Szerencsémre, az osztálytársak sokat segítettek, így már a következő jegyem 10-es volt” – emlékszik vissza a papságig vezető hosszú út legrögösebb részére Ágoston atya. A lelkész ma már nevetve idéz fel egy másik, szintén az anyanyelvhez kötődő történetet, amely annak idején korántsem bizonyult számára annyira viccesnek, mint az idő múlásával. „Bentlakóként a konyhán segédkeztem a vacsora felszolgálásánál. Véletlenül a borsófőzelék egy része nem a tányérba, hanem az asztalra került, ezért a kollégám rongyért szalasztott. Csakhogy mire befutottam a konyhára, elfelejtettem, miként mondta, én meg kértem egy ribancot úgy, ahogy nálunk a csángóknál szokás. »Hogy mi kell neked?!« – förmedt rám a konyhás néni. Egy ribanc – ismételtem meg. »Szégyelld magad!« – kiáltotta és azzal kitessékelt a konyhából. Csak azután tudtam meg, hogy az, ami nálunk, a csángóknál rongyot jelent, magyarul teljesen másra vonatkozik” – neveti el magát.

A Gyulafehérváron töltött évek alatt Palkó Ágostonnak nem csak a ribanc szó jelentését sikerült megtanulnia. További huszonhárom társával együtt 1996-ban bejutott a teológiára, ahonnan 2003 nyarán felszentelt papként került ki – hatodmagával. Pályafutása során csupa erdélyi települések, a gyulafehérvári érsekséghez tartozó Csíkszereda, Szászrégen, Sepsiszentgyörgy, Gyimesbükk, Petrozsény és Marosjára voltak a stációi. Csángói közé csak abban az esetben térhetne vissza, ha a jászvásári püspökségen sikeresen túljutna a nyelvvizsgán, amelynek a következő lépése a kizárólag román nyelvű szolgálat. A fiatal lelkésznek nem egy gyermekkori pajtása Moldvában szolgálja az Urat. Hogy miként egyezik a „magyar pap” a „román pappal”? „Van olyan falubeli barátom, aki most románul beszél velem, én viszont csángóul válaszolok. A kényes kérdéseket mellőzzük, nem látjuk értelmét feszegetni. De akad olyan egykori jó cimbora is, aki a faluban elfordítja a fejét, amikor szembemegyek vele” – nyugtázza némileg beletörődően Ágoston atya. Édesanyja, Palkó Mária büszke a fiára, hogy pap lett belőle, méghozzá magyar pap. Mint mondja, ezért csak az egykori plébános neheztelt, az utána érkezők soha nem tettek semmiféle rosszalló megjegyzést.  Palkó Ágostonnak azonban egyben furcsa meg fájdalmas, hogy családja egy része identitást váltott. „Húsz éve kerültem el a szülőfalumból, ez idő alatt nagyot fordult itt a világ. A felnőttek csak nyelvileg mentek át a túloldalra, a gyermekek érzelmileg is. Fájdalmas, de a fájdalmat viselni kell” – nyugtázza és méltón viseli, miként minden magyar, aki egy kicsit is felelősnek érzi magát a másik magyar sorsáért.

 Szucher Ervin

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS