HIRDETÉS
A szecesszió világnapját minden évben június 10-én ünneplik: ezen a napon hunyt el Lechner Ödön (1845–1914) és Antonio Gaudí (1852–1926), a szecessziós építészet két kiemelkedő alakja. Lechner a magyar nemzeti építészet megteremtőjeként ötvözte a népi motívumokat a modern formavilággal, míg Gaudí a katalán modernizmus képviselőjeként a természet ihlette organikus térformáiról vált világhírűvé. A dátum szimbolikus jelentőséggel bír: két eltérő kulturális háttérrel rendelkező alkotó találkozik, akiket ugyanaz a cél vezérelt – az építészet művészi, egyedi és emberközpontú megújítása. A korszak elengedhetetlen tartozékának számítanak a Zsolnay-kerámiák.
A világnap remek alkalmat nyújt arra, hogy a szakemberek felhívják a figyelmet a századeleji épületekre. Mint Marosvásárhelyen elhangzott, a vásárhelyi szakembereknek régi vágya volt, hogy a helyi épületeken levő Zsolnay-kerámiákat bemutassák, ezért az idei világnapon ezekre, és ezek színeire összpontosítottak, a magyar és román nyelvű tematikus sétán ezeket mutatták be.
A magyar csoportot Oniga Erika művészettörténész vezette, aki nagyon alapos és érdekes beszámolót tartott, kitérve a részletekre, és válaszolva a kérdésekre.
Azok a marosvásárhelyi épületek, amelyeken Zsolnay-kerámiák vannak, viszonylag egy szűk időszakban épületek 1906-1913 között: az egykori városháza – ahol most a Maros Megyei Tanács és a prefektúra működik –, a Nyugdíjpalota és vele szemközt a Kereskedelmi és iparkamra épülete, mellette a szakszervezeti ház, ami egykor közigazgatási palota volt, a városházával szemben, a türkiz kerámiákkal díszített Jakab Rudolf háza, a jól ismert Kultúrpalota, és kissé messzebb a jelenlegi Papiu kollégium és a közelben levő egykori Széchényi István Kereskedelmi iskola, a Petru Maior Egyetem, amelynek lépcsőháza és előcsarnoka is Zsolnay-kerámiákkal van díszítve.
Zsolnay Vilmos festőművész szeretett volna lenni, de az 1850-es években átvette édesapja műhelyét, majd nagybátyjától az agyagárugyárat, ez utóbbit vegyészekkel fejleszti. 1900-ban halt meg, így amikor a marosvásárhelyi kerámiák készülnek a gyárat fia, Zsolnay Miklós vezeti. Három gyereke volt, és ők is részt vettek a manufaktúra működtetésében, mintákat terveztek, festettek.
Az épületkerámiák pirogránitból készültek, amit Zsolnay Vilmos talált ki. A pirogránit egy erős, időtálló anyag, ami ellenáll az időjárás viszontagságainak, nem mállik, nem mohásodik, a színei sem fakulnak, ma is úgy néznek ki, mintha tegnap mázazták, égették volna. Összetétele egy tűzálló anyag, kőpor, valamint samottpor: a díszeket, kézzel formázták, majd megszárították, 1300 fokon égették, majd kaptak egy fedőmázat is. Az épületkerámiák különlegessége, hogy a belső tereken az úgynevezett eozinmázzal festették őket. A technikát a középkorban használták a Közel-Keleten, de Olaszországban is meghonosították. Több évszázad eltelt, a máz technikája feledésbe merült, viszont Zsolnay Vilmos és két vegyésze egy olasz tál alapján kikísérletezték, hogyan kell készíteni a mázat. Ez fémszemcséket tartalmaz, amelyek az égetés során irizáló hatásra tesznek szert, ezért minden dísz színe más. Éoszról, a Hajnal istennőről nevezték el, hajnalpírnak is nevezik.
Marosvásárhelyen Oniga Erika művészettörténész mesélt a pécsi Zsolnay gyár terrakotta-könyveiről, ezek eredeti példányai a gyárban találhatóak, de fénymásolatai elérhetők Budapesten az Iparművészeti Múzeumban. Ezek tartalmazzák az összes olyan jelentős épületkerámiát, amelyet a gyárban készítettek. Érdekesség, hogy az épületkerámiák külön megrendelésre készültek, a gyár sok hivatásos képzőművészt foglakoztatott, ők rajzolták, festették a mintákat, motívumokat. A munkaformákat egy-két évvel az elkészültük után megsemmisítették.
A terrakotta-könyvekből kiderül, hogy ki tervezte a mintákat, miből készültek, milyen színekkel és menyibe kerültek, ki a megrendelő.
A terrakotta-könyvekből egy elveszett – a 12-es hiányzik –, pont az, amelyben a marosvásárhelyi városháza díszítésének leírása szerepelt. Oniga Erikától megtudtuk, hogy az Iparművészeti múzeum munkatársai szerint, amikor a pécsi gyár küldöttei Szabadkán jártak, az egyik utazásuk alatt elhagyták.
Ahol nem mindenki járt
A szombati séta első állomásaként a volt városháza szerepelt, ahol jelenleg a Maros Megyei Tanács és a prefektúra működik. Az épületet, amely 1906-1908 között épült, sokan nem látták még belülről, hiszen ide alapvetően csak hivatalos ügyek intézése esetén lép be az ember. Pedig nemcsak az épület külseje, hanem díszített és tágas előtere, lépcsőháza is látványos.
Oniga Erika elmondta, hogy a levéltári iratokban fennmaradt egy lista, hogy milyen épületdíszeket rendelt a városháza.
Az egyik legnagyobb dísz a főhomlokzat oromfalára készült, meglepő mérettel: hossza 4,5 méter volt, magassága 2,5 méter, gyönyörű dús ornamentikás, zöld levelekkel, piros bimbókkal, ezek aranyozott koronából nőttek ki, alatta 25 centis betűkkel írta: Marosvásárhely szabad kir. város. A nagy minta és felirat ma már nincs meg. De látható napjainkban is az 1907-es évszám, és számos más díszítés a főhomlokzaton és oldalt. Jól láthatóak az úgynevezett majolika pogácsák, amelyekkel az ablakokat díszítették, ezek sárga, narancssárga körök a díszek között.
Az épület belsejében is többféle kerámiaelemeket láthatunk, ezek nagy része eozinmázas, kékes, zöldes, kékes lilás. Az előcsarnokban levő egykori címerpajzsok már nem láthatóak, közöttük volt a magyar királyság címere, árpádsávos címer, napot, holdat ábrázoló címer, nemesi családok címerei. A művészettörténész elmondta, hogy ezek jó része megőrződött, jelenleg a Maros megyei múzeum raktárában található. A fő lépcsőházban volt két márványtábla, amelyeket összetörtek, de a feliratok az építtetőkkel megmaradtak, azok az egykori táblák helyén szerepelnek.
Az egykori városháza után a tematikus sétán résztvevők megnézhették a Nyugdíjpalota épületét is, amely a megyeszékhely második legjelentősebb szecessziós épülete. Tulajdonképpen bérháznak épült, és ez volt Marosvásárhely első igazán nagyvárosi jellegű bérházépülete: a Nyugdíjpénztár pénzéből építették, ezért kapta a nevét. Itt, ahogy a következő épületeknél is, érdemes volt az épület magasan levő részeit is megnézni, kikukucskálva a zöld lombkoronák között, hiszen ott voltak az igazi, érdekes és színes épületkerámiák.
A Nyugdíjpalotával szembe van az egykori agrártakarék-pénztár, aminek díszítésére magyaros elemeket használtak, a kopjafához hasonló faragások, különféle virágmotívumok láthatók. Jelenleg kékre van festve, de az eredeti színe fehér volt.
A séta következő megállója a jelenlegi szakszervezetek háza volt, amely Oniga Erika beszámolója szerint 1912-es datálású, Radó Sándor tervezte, kézjegyére vallanak a tetőablakok, a homlokzaton alkalmazott kerámia és tégladíszek. Az alsó szinten levő díszekkel találkozunk, ha elsétálunk az épület mellett, amit harsány színvilág jellemez és egy absztrakt díszítés, sötétbarnás, vöröses keretezéssel rendelkező elemek, amihez színes, zöld virághoz hasonlító emelek társulnak. Az épület kapusa megengedte, hogy a lépcsőházban is szétnézzünk, de a füstös, dohos épület inkább lehangoló látványt nyújtott, mint felüdülést.
A következő megálló a marosvásárhelyi Kultúrpalota volt, amelynek szépen felújított külsejét csodálhatták meg szakértői magyarázat mellett a séta résztvevői. Ezt hosszabb séta követte a jelenlegi Papiu iskola épületéhez, és a jelenleg egyetemi épületként használt egykori fiúiskolához.
A több mint kétórás séta során a résztvevők sok új információt hallhattak a szecessziós épületekről. A Zsolnay-kerámiákról két dolgot biztos megjegyeztek: néha fontos felfele nézni, az épületek felső részeit is megcsodálni, hiszen szemmagasságban is vannak színek, formák, csodák. Most már bizonyosan felismerik a Zsolnay épületkerámiákat, bárhol is járnak.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
