Lejárt szavatosságú, megunt arc – tíz év Iohannisszal, aki mandátuma lejárta után a szenátusban folytathatja

Akár még az is megtörténhet, hogy Klaus Iohannis Románia első számú közjogi tisztségéből a másodikba „lép vissza”, miután a jelek szerint nem sikerült befolyásos nemzetközi pozícióra szert tennie.

Azaz az államfői palotából a szenátus elnökévé „fokozódik le” – már amennyiben megvalósul a Nemzeti Liberális Párton (PNL) belüli „munkahipotézis”, amely szerint a leköszönő elnököt a szenátusi lista első helyén indítják a parlamenti választáson, és a párt olyan pozícióban végez, hogy megszerezze a felsőház vezetői posztját.

Ez jól példázza a szász származású politikus pályafutását, aki

szép reményekkel, nagy ambíciókkal lépett a román politika első vonalába, hogy aztán államfői mandátumai során szépen, lassan, de biztosan süllyedjen vissza a szürke, középszerűnek is csupán nagy jóindulattal nevezhető román politikusok sorába.

Mint ismeretes, a korábban fizikatanárként és tanfelügyelőként tevékenykedő Iohannis 2000-től 2014-ig Nagyszeben polgármestereként tevékenykedett a Német Demokrata Fórum színeiben.

Ekkoriban még nem a nagyszabású politikai ambíciói miatt vált ismertté, hanem azáltal, hogy a szász város 2007-ben elnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, és ebbéli minőségében mintaként emlegették a városfelújítás, illetve általában a példás városmenedzsment témájában.

Az országos politikába akkor került be, amikor az Emil Boc vezette kormány 2009-es megbuktatása után – a korábbi és jelenlegi kolozsvári polgármester kabinetét bizalmatlansági indítvány útján golyózták ki – a PNL és a Szociáldemokrata Párt (PSD) a kulturálisfőváros-projekt révén széles körű ismertségre szert tett szász politikust húzta elő a cilinderből miniszterelnök-jelöltként.

Akkor még nem kerülhetett be a politika élvonalába, miután a liberálisokkal macska-egér viszonyban levő akkori államfő, Traian Băsescu elutasította a miniszterelnöki kinevezését, azonban ami késett, nem múlt.

A PNL néhány évig jegelte a „Iohannis-projektet”, hogy aztán 2013-ban ismét őt húzza elő a bűvészkalapból a párt megmentőjeként: 2013-ban belépett a liberális pártba, ahol rögtön első alelnöki tisztséget kapott, majd 2014-ben a párt elnökévé választották.

Ebbéli minőségében őt állították ki a párt államfőjelöltjeként, a többi pedig már történelem: az év végi elnökválasztás második fordulójában legyőzte a PSD jelöltjét, Victor Ponta miniszterelnököt.

Hogy a román mélyállami szerveknek mekkora szerepük lehetett Iohannis felépítésében és a PSD-vel szembeni harcba küldésében, az egyelőre még nem ismert, annyi minden esetre bizonyos, hogy a A jól végzett munka Romániája jelmondattal kampányoló, szász származású politikus mellett szinte egységesen sorakozott fel a fősodratú média, a nyugatosság és a haladó értékek képviselőjeként állítva őt be a balkáni, korrupt, posztkommunista PSD-vel szemben.

Az, hogy német és erdélyi, aduásznak számított a Dâmbovița-parti politizálástól megcsömörlött választópolgárok millióinak szemében,

az pedig nem volt kérdés, hogy a több mint egymilliós magyar közösség a kisebbségi szolidaritás és a kisebbségi jogok terén várható előrelépések reményében szinte egy emberként szavazott rá.

A sikeréhez a külföldön élő románok voksai is hozzájárultak – mint ismeretes, Románia egyik legfőbb exportcikke már akkor is a munkaerő volt, legalább négymillióan dolgoznak azóta is az ország határain kívül.

A jó városgazda és jó menedzser imázsa jó ideig kitartott, a Iohannisszal szembeni választói reményeket jól tükrözi, hogy

hosszú ideig vezette a népszerűségi listákat, ő volt a legmagasabb bizalmi indexszel rendelkező politikus.

Aztán az évek múlásával a varázs lassan kezdett megkopni, és nem csupán azért, mert a sárból ő sem tudott várat építeni, elvégre attól, hogy példásan irányította Nagyszebent (amihez persze a német nyelvterületről érkező tetemes összegű anyagi támogatás is hozzájárult), Bukarestben mégiscsak abból kellett dolgoznia, ami a rendelkezésére állt: a Dâmbovița-parti politikumból.

Ugyanakkor a sokak által messiásként tekintett Iohannisról is kiderült, hogy igazából tőle sem lehet sokkal többet várni.

Meghirdette ugyan ambiciózus, Képzett Románia nevű projektjét, amely az ország oktatási rendszerének felzárkóztatását tűzte ki célul, de sokat nem ért el vele.

Emellett a magát „játékos elnökként” meghatározó elődjével,

Traian Băsescuval szemben nem csupán visszafogottan viselkedett, de bírálói szerint sokszor gyakorlatilag passzívan – nem véletlenül ragadt rá a „fikusz” gúnynév, hiszen a jelek szerint ugyanúgy nem sok vizet zavart a Cotroceni-palotában, mint egy cserepes dísznövény.

Mindettől függetlenül a belpolitikai élet igencsak élénk volt tevékenysége idején, és azért nem mondható el, hogy nem vette ki a részét belőle.

Mint ismeretes, 2016-ban némi meglepetésre a PSD jókora győzelmet aratott a parlamenti választáson, amihez talán a Iohannisból való kiábrándultság is hozzájárult.

A korábbi együttműködés után az akkor már ismét a PSD legfőbb ellenfelének számító PNL-ből érkező Iohannis ezt követően a kormány egyik legfőbb bírálójává vált, különös tekintettel az igazságügyi reform tervezetére, amely a korrupciós bűncselekményekért kiróható ítéleteket enyhítette volna –

a nem teljesen alaptalan gyanú szerint azért, hogy a „politikusbűnözők” megússzák a stiklijeiket.

Iohannis ennek úgy próbálta elejét venni, hogy váratlanul ellátogatott a kormány ülésére, amelynek napirendjén szerepelt az ezt szolgáló tervezet, majd az igazságügyi módosítások ellen utcára vonuló tüntetők közé is kiment.

A feszültség folyamatos maradt, és 2018. augusztus 10-én robbant, amikor a Bukarestbe jórészt ismeretlen szervezők – hivatalosan a diaszpórában élő románok – által meghirdetett kormányellenes tüntetést a csendőrség brutálisan szétverte.

Saját eredmények híján inkább ennek köszönhette Iohannis, hogy 2019-ben ismét elsöprő fölénnyel nyerte meg az államfőválasztást – na meg annak, hogy a PSD a korrupciós botrányokba keveredett, majd el is ítélt korábbi pártelnöke helyett a harmatgyenge képességű Viorica Dăncilă miniszterelnököt indította vele szemben.

Második ötéves mandátuma alatt sem tett azonban sokkal többet le az asztalra, mint az elsőben. És ez nem csupán annak tudható be, hogy annak elején, 2020-ban Romániát is elérte a koronavírus-járvány, ami miatt két hónapra teljesen leállt az ország, majd hosszú ideig hol többé, hol kevésbé szigorú korlátozások voltak érvényben.

Az események során Iohannis vállalta magára azt a hálátlan szerepet, hogy a korlátozásokról szóló népszerűtlen intézkedéseket bejelentse, hiszen számára már nem bírt politikai téttel, lévén, hogy egy személy csupán két mandátumot tölthet el államfőként.

De mégsem emiatt vált persona non gratává a magyarok körében, hanem azért, amit 2020. április 29-én művelt, amikor kisebbségi politikusi mivolta ellenére a magyarok ellen uszított.

Ez a híres „Ionapotchivanok, PESZEDE”-beszéd, amelyet annak kapcsán, a szociáédemokratákat magyarul köszöntve tartott meg, hogy a képviselőház hallgatólagosan – vagyis vita nélkül – elfogadta a Székelyföld autonómiatervezetét, és amelyben emiatt azzal vádolta meg a kormányzó szociáldemokratákat, hogy összejátszik Budapesttel Erdély „eladásában”.

A beszéd, amelyben a legprimitívebb és legsovinisztább magyarellenes román fantazmagóriákat élesztette fel ismét, egyértelműen azt célozta, hogy a legszélsőségesebb indulatokat korbácsolja fel a PSD ellen – ennek pedig „járulékos” áldozatai voltak a magyarok is, akiket államfői minőségében, a magyarok szavazatait két választáson is bezsebelve állított be úgy, mintha Románia területi épségére törnének.

Mindez persze nem maradt visszhang nélkül, a magyar közösség, amely már amúgy is csalódott benne, hiszen semmilyen szolidaritást nem tapasztalt a részéről – a Székelyföldre látogatva nem volt hajlandó átvenni az ajándékba kapott székely zászlót, ehelyett egy román zászlót adott át a magyaroknak, hogy emlékeztesse őket, kik az „urak” – végképp elfordult tőle.

Nem mintha ez különösebben zavarta volna – magát az államfői hivatal honlapján amúgy is román nemzetiségűként tüntette fel, és nem szorgalmazta, hogy nevét helyesen, Johannisnak írják, ne pedig románosan Iohannisnak –,

sőt ez igazából jó pontokat jelentett a többségi társadalom szemében, hiszen több a magyarellenes érzelmeket tápláló potenciális román PNL-szavazópolgár, mint a magyar.

Viszont a magyarellenesség felkorbácsolásán kívül egyebet nemigen tett le az asztalra, így aztán a román szavazók is egyre jobban kiábrándultak belőle – manapság már nagyjából a Futottak még kategóriában keresendő a neve a politikusok bizalmi indexét firtató felmérésekben.

Igaz, ambíciói már nem is Romániára vonatkoztak, hanem globális célokat tűzött ki. Egyrészt a Jens Stoltenberg leköszönése után megüresedő NATO-főtitkári posztot nézte ki magának, de ha ez nem jött volna össze, akkor az Európai Unió valamely csúcsvezetői tisztségével is megelégedett volna.

Mindez nem tűnt teljesen reménytelennek, hiszen

Nyugaton valós romániai teljesítményét nem ismerték, csupán azt látták, hogy egy „européer” és atlantista politikus, aki körömszakadtáig képviseli azt az elvet, hogy Romániának minden kérdésben alá kell vetnie magát a Washingtonból és Brüsszelből érkező dierktíváknak.

Ennek nyomán számos nemzetközi elismeréssel halmozták el – köztük a Károly-díjjal –, amelyek közül nem egyet abszurd módon a kisebbségek érdekében tett erőfesztéseinek elismeréseként kapott meg…

(Mindez persze annak fényében nem csoda, hogy a Ionapotchivanoc-affér” után a Krónika megkeresésére még 2020-ban az Európai Bizottság szűkszavúan csupán annyit reagált: azt nem tekinti méltónak arra, hogy foglalkozzon vele, mivel kétoldalú magyar-román ügyről van szó).

Amikor azonban már konkrétan arra került a sor, hogy tevékenységét államfői mandátumának lejárta után valamilyen befolyásos pozícióval is elismerjék, már nem fogott olyan vastagon a nyugati „barátok és szövetségesek” ceruzája.

A NATO főtitkári tisztségét a katonai szövetségben a végső szót kimondó Washington Mark Rutte leköszönő holland miniszterelnöknek ítélte, és az Európai Unió új vezetésében sem jutott számára befolyásos pozíció.

Ennek nyomán röppent föl a napokban, hogy

listavezetőként fölkerülhetne a PNL szenátusi listájára a parlamenti választásokon, ami azt jelentené, hogy ő lehetne a szenátus elnöke.

Ami érdekes helyzetet eredményezne, hiszen a hivatalban levő államfő akadályoztatása esetén helyét ideiglenesen a második legfontosabb közjogi méltóság, a szenátus elnöke veszi át.

Érdekes alkotmányjogi vita kerekedhetne abból, ha ilyen helyzet állna elő, hiszen két mandátum kitöltése után Iohannis elvileg többé nem tölthetné be az államfői tisztséget…

Persze ahhoz, hogy felkerüljön a szenátusi listára, előbb le kellene mondania, hiszen az államfő nem lehet párttag. Ez esetben viszont a szenátus jelenlegi elnöke, Nicolae Ciucă venné át a helyét – aki amúgy a PNL államfőjelöltje.

Az államfői hivatal minden esetre kedden közleményben tudatta, hogy Iohannis végig akarja vinni a mandátumát, ezért nem akar idő előtt lemondani.

Ám még ez sem jelenti egyértelműen azt, hogy nem kerülhet fel a PNL listájára – igaz, ehhez módosítani kellene a választási törvényt, amely jelenleg kimondja, hogy a pártlistákra független személyek nem kerülhetnek fel. Sajtóértesülések szerint pedig a PNL fontolgatja egy ilyen törványmódosítás kidolgozását, amelynek elfogadásához ugyanakkor a koalíciós partner PSD szavazataira is szüksége lenne.

Iohannis indulása ennek nyomán még nyitott kérdés, de

jelen állás szerint ez tűnik az egyetlen menekülőútvonalnak ahhoz, hogy mandátuma december 20-i lejárta után Iohannis ne tűnjön el végleg a süllyesztőben.

Nem mintha akkora veszteség érné az országot, ha oda kerülne.

A magyarok pedig külön elégtétellel mondanák, hogy nie mehr wiedersehen.

Államfőválasztási készülődés Romániában: pártjelöltek és jelölt párt nélkül

A támogatottsággal rendelkező pártok esetében még csak sejteni lehet, hogy a pártelnökök szállnak majd harcba a tisztségért. Mircea Geoană személyében azonban egy független jelölt boríthatja fel a fősodratú pártok számításait.