Sírok és versek

Három név áll a Házsongárdi temető egyik szürke sírkövén: Szilágyi Domokos, Szilágyi Attila, Hervay Gizella. Szűk hat esztendő alatt három temetés, amelyek megrázták a magyar irodalmi életet. A két költő régen nem volt már házastárs, de lent a földben és fent az égben mindörökké együtt őrzik szeretett fiuk, Kobak álmát.

Hervay Gizella október 10-én lenne 80 éves, sajnos azonban már több mint három évtizede nincs közöttünk. Túl sok volt neki gyermeke apjának öngyilkossága, fia értelmetlen halála, idegei lassan felmondták a szolgálatot. Búcsúlevelében azt írta, osztozni akar a szenvedésben. Pedig egész életében ezt tette: minden szenvedő bajából átvett volna egy kicsit, a sors mégis rá mérte a legnagyobb csapást. Előbb volt férje, szerelme, költőtársa hagyta el az árnyékvilágot, majd gyermekére omlott rá a tömbház a bukaresti földrengéskor. Hervay egész további életében a miértekre kereste a választ – és ez felőrölte maradék erejét.

Szegény családban született Makón 1934-ben. Zilahon járt iskolába, színésznő akart lenni, de végül magyar nyelv és irodalom szakosként államvizsgázott Kolozsváron. Egyetemi évei viszonylagos nyugalomban és boldogságban teltek, megismerte Szilágyi Domokost, lelki társra lelt, aki nélkül minden bizonnyal élete és költészete is más irányt vesz.

Szerkesztette a Napsugár, az Ifjúmunkás című lapokat, a Művelődés belső munkatársa volt, tanított, kiadóban dolgozott. Rövid ideig Csiky Gábor újságíró felesége volt, de az igazi szerelem mindig is Szilágyihoz kötötte. Férjhez is ment a költőhöz, 1961-ben megszületett Attila fiuk – Kobak –, két év múltán azonban elváltak, Hervay Bukarestben ragadt. Költészetét ugyan elismerték – 1973-ban írószövetségi díjat kapott – de a magányt képtelen volt legyőzni. Talán a menekülés űzte 1976-ban Budapestre. Tavasszal távozott Magyarországra, ősszel volt férje is elment – örökre. Szilágyi Domokos szenvedései véget értek – a Hervay Gizelláé fokozódtak. A tragédiát Kobak halála tetőzte be: a 16 éves kamasz  meghalt az 1977. március 4-i földrengésben.

Ezt követően Hervay Gizellán már a leggondosabb orvosi kezelés sem tudott segíteni. Többszöri kísérlet után 1982. július 2-án saját kezével vetett véget életének Budapesten. Több búcsúlevelét összetépte. Az egyik változat így hangzik: „Bocsáss meg, Apám, bocsáss meg, férjem, bocsáss meg, fiam. Bocsáss meg, testvérem, bocsáss meg, barátom. Bocsáss meg, szerelmes társam. Ami rád méretik, az méressen rám is. Osztozni akarok a szenvedésedben.”

A tehetséges család földi jelenlétét egy szürke kő jelzi a Házsongárdi temetőben. Költészetüket azonban számtalan kötet, amelyek az erdélyi irodalom legnagyobb értékei közé tartoznak.