Egy báró a zord időkben

Nánó Csaba 2014. június 13., 22:12

Ki hitte volna, hogy a kétszáz éve született Kemény Zsigmond, a realisztikus magyar regényírás egyik legnagyobb alakja élete végén sajnos osztozott zaklatott hőseinek drámai sorsában? A regényeiben puritán jellemeket ábrázoló író bohém, kicsapongó életet élt, utolsó éveit elborult elmével vészelte át.

 

galéria

Az 1814. június 12-én Alvincen született magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond Jókai kortársa volt, regényíróként is minduntalan Jókaival állítják párhuzamba a kritikusok, mint annak ellentétét: Jókai a romantikus, Kemény a realista. Jókai az optimista, Kemény a pesszimista. Jókai az áradó könnyedséggel alkotó, Kemény az örökös gyötrődő. Jókai az örök népszerű, Kemény mindig az elmélyült keveseké. Jókai a közönség kedvence, Keménynek nagy közönsége sohase volt.

A báró Kemény família Erdély nagyhatalmú feudális urai közé tartozott, a család egyik tagja, a nagy kultúrájú és íróként is tehetséges Kemény János a 17. században Erdély fejedelme volt. Kemény Zsigmond apja, Sámuel a 19. század elején az erdélyi arisztokrácia egyik vezető egyénisége volt. Anyja román származású volt, amit az arisztokrata rokonság sosem tudott lenyelni: korán árvaságra jutott, és az apja első házasságából született féltestvérei az egész vagyonából kiforgatták. A gyermek Kemény Zsigmond megtűrt szegény rokonként hányódott a megértőbb rokonok és ismerősök között, és csak akkor változott némileg jóra élete, amikor bekerülhetett a nagy hírű és igen színvonalas nagyenyedi kollégiumba, ahol kitűnő tanárok irányítása mellettrendkívüli műveltségre tett szert. Két professzora, Köteles Sámuel és Szász Károly igen nagy hatással volt rá: ők keltették fel érdeklődését a történeti szempontú jogtudomány és az irodalom iránt.

Alig húszévesen részt vett az országgyűlésen, itt kötött életre szóló barátságot Wesselényi Miklóssal. 1837-ben a Nemzeti Társalkodó közölte első cikkeit, 1838–39-ben Kolozsvárt főkormányszéki írnok volt, 1839-40-ben Bécsben orvosi tanulmányokat folytatott, miközben már első regényén dolgozott. 1840-ben végül Kolozsváron telepedett le, s az ellenzék egyik vezető politikusa lett.

Regényírói pályájának kezdetét sokirányú érdeklődés jellemezte: a Jósika Miklós hatását is jelző Izabella királyné és a remete című töredékes művében először tett kísérletet Martinuzzi György alakjának s korának felidézésére. Első, 1847-ben megjelent regénye, a Gyulai Pál stílusa rendkívül összetett: választékos, körmondatos nyelve tájszavakat is magába foglal, s gyakran a hősök látószögéből szemléli az eseményeket. Művében szinte rendszertelenül váltakoznak és keverednek az elbeszélés, a dramatizált jelenetezés, a beiktatott idegen szövegek, az elbeszélői magyarázat írói fogásai.

Az 1848–49-es forradalomban eleinte Kossuth híve volt, a szabadságharc bukása után viszont röpiratban ítélte el Kossuth végzetesnek tartott politikáját. A csüggedt nemzetet munkára szólította fel, a pártoskodókat pedig összefogásra biztatta. Még egy szó a forradalom után című munkájában pedig, előre látva a német egység kialakulását s félve az orosz terjeszkedéstől, úgy vélte, hogy e két nagyhatalom ellensúlyozására a Monarchia a magyarság közreműködésével közvetítő szerepet játszhat a polgárosult Nyugat és az elmaradott Kelet között. Az irodalomról is megvolt a maga véleménye: az 1800-as évek közepén keletkezett cikksorozataiban a nyelvújítás és a népiesség után a polgárosult irodalom megteremtését látta időszerűnek. Eszmék a regény és dráma körül című tanulmányában összetett, rétegzett műfajként mutatta be a regényt, s változó jellemek teremtését igényelte a szerzőktől.

Deák Ferenc barátjaként részt vett a kiegyezés előkészítésében, de 1867 után már alig volt politikai szerepe.

1862-ben jelent meg az életművét gyakorlatilag lezáró Zord idők című regénye. Közeli munkatársa és elvbarátja, Rákosi Jenő a mű bevezetőjében írta le Kemény Zsigmondot: „Ha az ember mellképét nézi, az a benyomása, hogy egy termetes atlétával áll szemben. Domború és hatalmas mellkasa felett egy impozáns nagy fej ül, húsos arccal, kemény vonásokkal. Pedig ő alacsony, zömök ember volt, csak a feje volt nagy, lakása egy nagy, átfogó elmének, barlangja egy zord szellemnek. És melle volt termetes, palotája egy nagy, nemes és jóságos szívnek, amely nyájasan nézett ki rád két ártatlanul a világba tekintő szem ablakán.”

Rengeteget dolgozott, ám közben bohém életmódot folytatott, ami egészsége megromlásához vezetett, utolsó éveit elborult elmével élte le. 1873-ban minden tisztségéről lemondott, visszavonult Pusztakamarásra, ahol 1875. december 22-én hunyt el.

Kemény Zsigmond-idézetek
„Sohasem felesleges (...) semmiségünkre emlékezni. Magasság nem lehet annak megfelelő mélység nélkül, és szerencsésnek azt szoktuk nevezni, aki sokat veszíthet.”
„Ha álmodni akarunk (...), ne elégedjünk meg csekéllyel. Ha az elérhetetlen vágyakra szorulunk, kívánjuk egyúttal az egész lehetetlenséget.”
„Furcsa bogara az Istennek az ember. Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnnyal megint a gyertyafénynek rohan.”
„Kitűnővé egy szerencsés perc által is válhatunk; hasznos emberré a fáradtságos évek tesznek.”
„Az önhitt ritkán jön zavarba. Kinek nincsenek mély érzései, minden tárgyra hamar megtalálja az illő szót.”
„Ilyen kaján a sors! Akkor terheli leginkább vállunkat, midőn tudja, hogy különben is összeroskadnánk.”
„Nemcsak kőből épült templomok vannak; minden ember szíve az.”
„Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet mutatja meg képét.”

 

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.