A ragyogás sötétsége

Nánó Csaba 2016. augusztus 10., 21:20 utolsó módosítás: 2016. augusztus 10., 21:21
A ragyogás sötétsége
galéria

Vannak kevésbé (vagy jobban) ismert emberek, akik a maguk idejében és területükön zseniknek számítottak, ám valamilyen oknál fogva nem a végelgyengülés végzett velük. Sorsuk tanulságos is lehet, annak ellenére, hogy mindegyikük élete tragikusan ért véget. Távozásuk kisebb-nagyobb mértékben megrázta a világot, de néhány évvel, évtizeddel elhunytuk után már alig beszélnek róluk. Három ilyen személyiségre – egy kiváló sportolóra, egy zseniális zenészre és egy nagyreményű színészre – emlékezünk elhalálozásuk kerek évfordulóján.

A focilabda varázslója

 

(1954–2011)

Talán sokan emlékeznek arra, hogy a nyolcvanas évek elején a brazil válogatottban játszott (és a kapitányi karszalagot is viselte) egy bizonyos Sócrates. Különleges figura volt, magas, vékony, borostásan és fejpánttal varázsolta a középpályán a labdát. Többnyire brazil klubcsapatokban terelte a pöttyöst, de megfordult a Fiorentinában is. Hihetetlen játékintelligenciája volt, kimagasló egyéni képességei mellett igazi csapatember. A pályán zseninek számított, a magánéletben pedig különleges ember – a szó jó értelmében. Miközben a focisták többsége alig tud kinyögni két értelmes mondatot, Sócrates – két világbajnokság között – elvégezte az orvosi egyetemet. Labdarúgó karrierje végén az orvoslás mellett kiváló tollú újságíró lett, aki egyaránt írt sportról, politikáról, gazdaságról.

Nagyszerű tulajdonságai mellett volt azonban Sócratesnek egy nagy gyengéje is. A brazil sört és egyéb italokat nyelt literszám, és a dohányzást sem vetette meg – már élsportoló korában sem. A dolog nem maradt titokban, de zseniális játéka és emberi kvalitásai elnyomták gyarlóságát.

Történt, hogy interjút készítettek Sócratesszel saját otthonában. Az akkor még aktív focista egy kényelmes karosszékben elterülve sörökkel körbebástyázva, állandóan pöfékelve beszélgetett a riporterrel. Az pedig meg is kérdezte szörnyülködve:

– Nem árt meg az erőnlétének a pia meg a cigi?

– De drága uram – kiáltott fel csodálkozva Sócrates –, én nem sportoló vagyok, hanem egy futballművész!

A foci művésze öt éve halt meg gyomorvérzésben, alig 57 éves korában.

A zongorista halála


Richard George Manuel (1943–1986)

Azon a nyáron Floridában szalonnát lehetett sütni a napon. A kinti hőség ellenére a szállodaszobában hűvös volt. Richard Manuel arcán lassan peregtek lefele a düh könnyei. – Annyira egyedül vagyunk, és az élet oly rövid – mondta csak úgy magában. A rock néma volt, a blues hallgatott. Robbie is, Levon is, Rick is, Garth is hallgatott. Az egész Banda. De hiszen nincsenek is itt – eszmélt fel Richard Manuel. De a borosüveg hűvös volt, a szoba is, a kaja is hideg, az emberek is. Ah, ezek nem ismernek engem – gondolta. Érezte, hogy elhagyja ihlete, hangja, ereje. Barátai, felesége. Richard Manuel fiatalon lett öreg. Megtört. Kiégett.

Az utolsó dalra készült. Gondosan lecsukta a zongorát, helyére tette a kottát. Milyen érdekes – gondolta Richard Manuel – mindent mindig helyre teszek, csak az életemet nem. Erre a gondolatára elmosolyodott, és kibontott még egy üveg bort.

A közeledő éjszaka bársonyt borított a nyárra. Az életre. A halálra. A kötélen valósággal megszépült Richard Manuel.

A színész végzete


Salvatore „Sal” Mineo, Jr. (1939 -1976)

Mint üveggolyók a kisgyerek kezéből, úgy gurult szerteszét életem azon a rémisztően hideg téli estén – morfondírozott Sal Mineo. Amikor szemébe mondták: ő már nem kell, harmincéves öregember, Isten vele. És Sal Mineo már tudta: ami elmúlt, az a káprázat, ami most van, a csüggedés, ami lesz, az már talán nem is igaz. Esetleg adagol még az élet ezt-azt, még tán amazt is – prostituáltakat, latrokat, füvet, álmokat –, de hogy a jövő fekete folttá vedlett, arra mérget lehet venni. Döntsek életemről? – kérdezte magától Sal Mineo. De hiszen azt sem tudom, a nőket vagy a férfiakat szeretem. És sírt Sal, és a tél hegedűn kísérte kesergését. Sal Mineo együtt könnyezett a fészkét vesztett madárral, a tengeren bolyongó szellemmel, az istenek elűzött gyerekével. Sal Mineóra a böjt ideje várt. Pedig micsoda éveket éltem – sóhajtott Sal Mineo, amikor elindult végzete felé azon a sötét estén. Igen, én voltam Hollywoodban az egyetlen, aki Jimmizhette a nagy Deant. Hej, de fiatalon halt meg – borzongott meg Sal. Persze én jelenleg hallottabb vagyok a tízezer éves múmiáknál – gondolta tovább jó adag öniróniával.

Sal Mineo halott volt, mielőtt a kést tartó kéz feléje lendült. Aztán csak az éjszaka maradt abban az utcában, és a száguldó mentőautó szirénájának sírásába beleveszett Sal Mineo lelkét kilehelő sóhaja. Utolsó gondolata Sal Mineónak az volt: ő bizony ezt a filmet már látta, ezt a szerepet már eljátszotta…

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.