Jancsó Miklós (1946-2017)

A kisördögök nevetnek most rajtunk, Miklós. Velünk aztán sikerült kibabrálniuk. Úgy intézték ezt a sorsnak mondott akármit, hogy szinte egyszerre vert meg minket a betegséggel. Aztán várták, hadd lám, mi lesz…

Hát az lett, hogy a szoba hűvösében, a kényelmes székből, egy hideg fényű képernyő előtt én emlékezem Rád. Nyilván akár fordítva is lehetett volna. Ki tudja? Ki a megmondhatója annak, hogy ki, mikor és hogyan? És főleg: ki ismeri a miértekre a választ? Biztos, hogy nem mi. Kicsik vagyunk ehhez, sosem fogjuk megérteni, kinek meddig jár a kegyelem.

Te a Színész voltál. Az Író, a Tanár. A színház, Kolozsvár, az emberek, az élet megéneklője.

Én az egymásba forduló napok krónikása. Szerény méltatód, csodálód, aki előtt minden találkozásunkkor megemeltem láthatatlan kalapom. Nem lehetett könnyű viselni a sok súlyt, ami megülte vállad. Ezt nem lehet vállrándítással intézni. Vagy leseperni. A súly ott marad. Ha mosolyogva is, de cipelni kell magunkkal. Míg megszállja lelkünket, szívünket, testünket. Míg elemészt a kor.

Méltósággal viseltél minden csapást, Miklós. Mint ahogyan férfiembernek kell.

Kiváltsága volt az életnek, hogy ismerhettelek. Tisztelőid, csodálóid nevében is köszönöm, hogy voltál. És hogy még sokáig élsz emlékezetünkben. Ameddig majd velünk is kibabrálnak a kisördögök.