Visszahozzák a régi magyar gyümölcsfajtákat a Partiumban

A faültetési eseményhez kötődik, hogy a magyar agrártárca 1998-ban létrehozta a hagyományos és tájjellegű mezőgazdasági termékek gyűjteményét. A jelenleg 300 tételes gyűjtemény 54 gyümölcs tájfajta szakmai-történeti leírását tartalmazza. Almából több mint 70 fajtát termesztettek régen, míg körtéből bőven 50 felett. Megbecsülni sem lehet, hány tájfajta pusztult ki az elmúlt évtizedekben a Kárpát-medencében. A meglévők megóvása viszont a mai gyümölcstermesztők felelőssége. Ennek megfelelően számos gyümölcsfacsemete is bemutatásra került a váradi hegyen.

Az almafajták közül a pónyik, a batul – utóbbi ősi magyarfajta, amely Belső-Magyarország területéről egy időre el is tűnt, de később Erdélyből visszaszármaztatták –, valamint az aranypármen, amely egyike a legismertebb almafajtának,

de betegségekre, kártevőkre érzékeny, ezért a Kárpát-medencében szintén kezd visszaszorulni.   
Más régi gyümölcsfajták közül említésre került a vilmoskörte, a kormos cseresznye, a maliga, a szomolyai meggy, a szilvák közül a zöld és az althann ringló, a sárgabarackból a kajszi, a ceglédi óriás, a rózsabarack, az őszibarackból pedig a napsugár, a mariska s egyebek. Az említetteken kívül a lapos naspolya telepítése is szóba került, amely gyümölcsritkaságként lassan feledésbe merül a Partiumban.

A szakbemutatót követően Tanasi József, Bihar községi faiskola-tulajdonosával váltottunk szót a gyümölcskertészetről. „Jó növény jó helyen jó emberek között jó dolgokat szül, ennek oda-vissza működnie kell” – mondta hitvallásáról a gyümölcsfafajták ismerője.
„Az alapoktól próbáltam elmagyarázni, hogy

Megpróbáltam elmagyarázni, ne csak fejjel, de szívvel, lélekkel ültessenek, a lélek az ember „önrésze” a jó kertészkedésben” – fogalmazott az Erdélyi Naplónak a bihari agrárvállalkozó.
A szakember szerint az őshonos fajtáknak ma sincs kellő hírverésük, bár a gyümölcstermesztők egyre inkább kezdik keresni a régi ellenálló fajtákat, amelyek szerencsénkre még fellelhetőek a Kárpát-medencében. Székelyföld igazi rezervátuma, „génbankja” ezeknek az ősi magyar fajtáknak.

A bihari faiskolában jelenleg mintegy tízfajta őshonos csemete vár gazdára, de volt már harminc fajta is.

Ám mivel ezekre nem volt nagy érdeklődés, kárba veszett a ráfordított munka. Mintegy hat éve foglalkoznak faiskolával. A tulajdonos azt is szóvá teszi, hogy sajnálatos módon még mindig a multinacionális kereskedelmi nagyvállalatok hatása alatt állunk. Az emberek inkább onnan vásárolnak „előrecsomagolt” facsemetéket, amelyek nagyobb almákat teremnek, ha a gazda rengeteg vegyszert használ. ,,Én nem használok permetszereket sem, a természet okosabb nálunk” – mondja ki az örökítések nagy igazságát Tanasi József kertészmérnök.

A földközelben élő emberek mindig a nap járásához, a természet rendjéhez igazították mindennapjaikat. Mivel tudták, hogy a nap melege élteti a növényeket, az állatokat és az embert is, tisztelték és becsülték a mag- és gyümölcsfakasztó fényforrást, beleértve a természet törvényeit is. Századokon keresztül a parasztember házában még óra sem volt. Nyáron a tornácon aludt a hárságyon, és alig pitymallott, már fogta is be ökreit, lovait az abroncsos szekérbe. A saroglyájában ott volt a kenyérkereső kapa vagy a faültető ásó, a rendvágó kasza, egyéb mezei szerszámok. A bak alá a vizeskannát, meg a fröstökre valót is odakészítette gondos élete párja.

Századokon keresztül zörögtek kifelé a szekerek a szántóföldekre, gyümölcsösökbe. Mire a nap első sugara megfestette a mezei út porát, már valamennyi parcellában pengett a kapa vagy az ásó.

Az akácfaligetben pedig az igavonó jószág hűsölt, hogy a déli nap kárt ne tegyen benne.
Sok helyen a szőlőskertekben, gyümölcsösökben még van egy-egy százesztendős körtefa, amelynek árnyékában a kapások deleltek, amikor a nap az ég közepére hágott, és amikor a közeli gémeskútból inni lehetett, itatni illett a barmokat. E jó delelő szigetek az évtizedek során rendre eltünedeztek, mert a természettel való együttélés fonala megszakadt. A hajdani emberek felfogásában Isten rendet teremtett a világban. Hitük szerint e rendet a nap járása szabályozta. Ez határozta meg napi munkájukat, ehhez igazították a tavaszi megújulással járó határbéli és házkörüli teendőiket, a nyári és az őszi mezei munkákat, de még a téli nyugalmi időszakot is. Telente többször is ekhós szekeres emberektől vették búzáért vagy tengeriért cserében az almát. Olyan jóízű téli almát azóta sem evett a mi nemzedékünk, pedig kissé fonnyadt s kukacos is volt, de az a valódi íz sokszor előjön a szánkban.
Hajdanában az időnek nem volt kényszerítő hatalma az emberek felett. Nem órákban, nem percekben gondolkodtak, hanem napszakokban és rendszerességben. Ezt próbálják visszaállítani a Tanasi Józsefek, akiknek még bizalmuk van a rögben, hisznek a föld szavában, illatában, lüktetésében, bölcsességében.

Korunkra jellemzően a gyümölcsösökben a régi fajták helyett nemesített alanyokat ültettek, és többnyire ültetnek ma is. A nemesített fajtákra jellemző, hogy sok permetezést igényelnek, ami egyrészt költséget jelent, másrészt az ember egészségének sem használ. Az őshonos fák elsősorban a kevésbé gondozott kertekben maradtak fenn. Napjainkban tehát ismét kezdik felfedezni a régi fajtákat, amelyek ellenállnak a betegségeknek. A tájfajták évszázadok alatt bizonyították életképességüket azzal, hogy fennmaradtak.

A Magyarországon elindított Tündérkert program keretében kezdődött el az őshonos gyümölcsfák telepítése.

Az évtizedeket, sőt évszázadokat átélt gyümölcsfajták jellemzője, hogy ellenálltak mindenféle gombáknak, rovaroknak, ezért maradtak fenn. Az ősi alma, körte vagy barack gyakran nem olyan nagy vagy mutatós, talán nem is olyan kerek, de biztosan vegyszermentes, vagyis egészséges. Őrzi hosszú évek alatt megszerzett ellenálló-képességét, ke­vés törődést, idő- és pénzráfordítást igényel – ez az igazi értéke. Viszont az igénytelen gyümölcsfákat sem szabad elhanyagolni. A túlgondozott fák képtelenek az önvédelemre, a magára hagyottak pedig elvadulnak.
Ide kötődik az a február végi gyümölcsfametszési bemutató is, amelyet szintén az Érmelléki Gazdák Egyesülete szervezett Bihar községben. Borsi Levente Péter agrármérnök a szilvafa, francia barackfa és a cseresznyefa metszésének alapjait mutatta be.
A metszés az a munka, ami még a gondozásmentes gyümölcsfák esetében is fontos. Persze lehet mondani, hogy így már nem gondozásmentes a fa, de metszés nélkül kezelhetetlenné válik, ágai nem biztos, hogy megbirkóznak a gyümölcsök súlyával. A kisfákat koronaalakító metszéssel kell formázni. A gondozásmentes tájfajták igen nagy fává nőnek. A nagy fához tartozó nagy gyökérzet nem igényel külön öntözést.
Viszont a vegyszerrel kezelt talajban elpusztulnak azok az élőlények, amelyek hozzájárulnának a talajban található ásványi anyagok feldolgozásához, azaz a növények számára felhasználható ásványi anyagok előállításához. Tehát

nem a gyümölcsfát kell táplálni, hanem a talaj élővilágát kell megóvni, hogy a növények elegendő tápanyagot tudjanak felszívni és hasznosítani.

A gondozásmentes gyümölcsfáknál azért jobb minőségű a talaj, mert nem permetezik. Így akár még a fa alatti növényszőnyeg is táplálhatja a talajt.
A Kárpát-medencében tehát találni még jótékony hatású őshonos gyümölcsfákat. Ezek még sok helyen ma is a vidéki emberek táplálkozásának szerves részét képezik, a legtöbb gyümölcsfa vagy bokor ott a kertjükben. Érdemes megismerni és fogyasztani mindegyiket, nem szabad engedni, hogy feledésbe merüljenek – figyelmeztetnek az értékőrzők.