Verespatak kiúttalansága

A verespataki polgármesteri hivatal előtt a szociális segélyért folyamodók „sorfalán” próbálok keresztül jutni, hogy bekerüljek a polgármester irodájába. Nem könnyű feladat, mert a zömében cigányokból álló elégedetlenkedők várnak bebocsájtásra, hogy a település vezetője tegyen igazságot, ki miért kap többet vagy kevesebbet az állam által szavatolt összegekből.
– A munkaképes lakosság többsége már elment, ők maradtak itt, akikkel megpróbálok zöldágra vergődni – magyarázza Eugen Furdui, Verespatak polgármestere.
Telefonbeszélgetésünk során már egyeztettünk arról, hogy mi érdekelne,

– Nem tartom jó döntésnek, ahogyan a helyiek többsége sem. Korábban elmondtam már a kormányhivatalokban, de a bukaresti parlamentben is, hogy minket olyan megoldás érdekel, amelyben a bányászat és a kulturális örökségvédelem megfér egymás mellett. Verespatakon évezredek óta bányászatból élnek az emberek, ez a mesterség apáról fiúra szállt. Nem tudjuk elfogadni, hogy a régi hagyományt egy tollvonással megszüntették – méltatlankodik az elöljáró.
A Nemzeti Liberális Párt (PNL) színeiben választást nyert polgármester szerint az UNESCO-
döntéssel minden megváltozik. Egyrészt az utolsó remény is elszállt az aranybányászat folytatásáról – ami megbízható jövedelmet jelenthetne a helybéli és a környékbeli lakosság számára –, másrészt a település nem kap anyagi forrásokat, amivel a sokat hangoztatott turizmust fejleszteni lehetne.
Eugen Furdui keserűen magyarázza, hogy a valóságban mit jelent a kulturális örökség részévé válni. A községközpontból induló helyi út felújítását akarták elkezdeni, de nem sikerült. Az évtizedekkel korábban leaszfaltozott útszakasz mára tönkrement, erre húztak volna önerőből egy új aszfaltréteget, de a Kulturális és Vallásügyi Minisztérium illetékes szakosztálya nemrég átiratban közölte a polgármesteri hivatallal az útfelújítás feltételeit. A minisztérium csak úgy engedélyezi a munkálatokat, ha a régi aszfaltot feltörik, és helyébe kockakövet vagy zúzott kavicsot tesznek kötőanyag nélkül.

Önerőből képtelenség a települést turistabaráttá alakítani, ide komoly beruházások kellenek. Magunkra hagytak a nyomorúságunkkal – panaszolja az elöljáró, aki azt is szóvá teszi, hogy a legutóbbi, Fehér megyei látogatásán beszélt erről Florin Câțu miniszterelnökkel. A kormányfő a helyi elöljáró értésére adta, hogy Verespatak jövőjéről nem a Nemzeti Liberális Párt döntött: az USR-PLUS szövetségnek volt az egyik kormánykoalíciós követelése, hogy Verespatakot nyilvánítsák a világörökség részévé, hogy elejét lehessen venni az aranybányászat újraindításának.
A hogyan tovább kérdésére válaszolva a polgármester az új helyzet elfogadásáról és a különböző pályázati források felkutatásáról beszélt. Mint fogalmazott, nehéz időszak elé néznek, mert a virágörökség-listával járó rengeteg megszorítást és az épületek, utak felújításával járó pluszköltségekhez szükséges pénzeket nem tudják előteremteni. Úgy véli, Verespatak még jobban el fog néptelenedni, mert az emberek többsége nem hisz abban, hogy bányászat nélkül meg lehet élni.

Verespatakon mintegy ötven ingatlan falára került fel az Országos Örökségvédelmi Hivatal műemléképületet jelző táblája. Ezzel Verespatak lett a legtöbb romániai műemléképülettel rendelkező falu. Sok közülük romos állapotban van, egy részüket azonban a kétezres években újította fel az Európa legnagyobb külszíni bányanyitására készülő kanadai Gabriel Resources társaság romániai leányvállalata, a Rosia Montana Gold Corporation.
A román államot immár évek óta nemzetközi bíróságon perelő észak-amerikai konzorcíum a faluban még most is fellelhető bannerek tanúsága szerint 17 millió eurót költött el a településen, azonban a beruházás elmaradása miatt a román államtól 4,4 milliárd dollár kártérítést követelő cég néhány éve teljesen felszámolta itteni hídfőállását. Alkalmazottait elbocsájtotta, az általa megvásárolt lakások egy része hosszú évek óta üresen áll.

A polgármester szerint a falu telkeinek mintegy 40 százalékát felvásárló Gold minden kapcsolatot megszakított a településsel, miután egyértelművé vált, hogy a bányanyitásból nem lesz semmi.

A felvásárolt ingatlanok zöme az eltervezett bányakitermelés zónájában található, így azok eleve lebontásra kerültek volna, a többi épület közül pedig néhányat felújítottak.
Pontos információt nehéz kibányászni arról, hogy ez a megaméretű bányászati beruházás mekkora részt érintett volna a faluból. Egyes vélemények szerint a megmaradó falurészben is élhetetlenné vált volna az élet a folyamatos robbantások és a hatalmas por miatt, amit a katolikus templom fölött magasodó hatalmas hegy kitermelése okozott volna. Más vélemények szerint az egész települést el akarták költöztetni.

Körülnézek mind a három magyar templom házatáján. Legjobb állapotban a római katolikus templom található – az épületet állítólag még a Gold Corporation pénzéből újították fel –, a református templom tatarozása most folyik magyar állami pénzből. Ladányi Sándor abrudbányai református lelkész nemcsak a templomot, hanem a múlt században épült, és mára romossá vált papilakot is szeretné felújítani. Igaz, református hívek már nem élnek a faluban, viszont évről évre egyre több magyar turista érkezik, akiket vagy a lelkész, vagy az abrudbányai református főgondnok, Kopenetz Loránd gyógyszerész vezet végig a településen.

A papilak vendégházzá alakulna, ahol olcsóbb elszállásolási lehetőséget tudnának biztosítani a turistáknak.

Ladányi és Kopenetz is immár az egyetlen hosszú távú stratégiát a turizmus fejlesztésében látja.
A papilak felújítására sikeresen elnyertek egy román szakminisztériumi támogatást, amelyet az Országos Örökségvédelmi Hivatal finanszíroz. A bukaresti művelődési minisztérium mindössze két verespataki műemléképület felújításának támogatására ajánlott pénzt. A görögkatolikus parókia felújítása már egy évvel ezelőtt zöld utat kapott, azonban nem találtak kivitelezőt: úgy tűnik, a napokban végül mégis sikerül szerződést kötni egy környékbeli építkezési vállalattal, amelyik elvégzi a munkálatokat. A református parókia esetében erre jövőre kerülhet sor, miután az elkészült tervrajzokat elfogadja és láttamozza a szakminisztérium.

Verespataknak az UNESCO-listára történő felkerülése elsősorban néhány civil szervezet érdeme. Az ügyért legtöbbet Virgil Apostol bukaresti építész tett, a Vasile Pârvan Műépítészeti Egyetem kutatója, aki számos restaurálási projektben vesz részt országszerte.

Először 1996-ban szervezett itt nyári tábort műépítészdiákok számára, azóta szinte folyamatos a verespataki jelenlétük. 2012-ben indították el Fogadj örökbe egy verespataki házat nevű programukat, amelynek célja önkéntesekkel és adományokkal felújítani a falu épített örökségének legalább egy részét.

A neves építészre egy parasztházban akadok rá, ő is együtt dolgozik az önkéntesekkel, nyakig malteres, festékes. Elmeséli, hogy amikor 2009-re elkészült a részletes dokumentációjuk Verespatak épített örökségéről, és azt benyújtották a művelődési minisztériumba, a hivatalnokok bezárták egy íróasztal fiókjába abban a reményben, hogy mindenki megfeledkezik róla. Végül a sokadik kilincselésre a szakminisztérium eldöntötte, hogy egy nemzetközi szakértői csoporttól rendel tanulmányt a verespataki épített örökség és a bányászat jövőjével kapcsolatban. Az oxfordi kutatók tanulmánya végül a civil szervezetek érveit támasztotta alá, amely kizárja a nagyméretű, külszíni bányászat lehetőségét, ha meg akarják menteni a Romániában egyedüliként fennmaradt római kori bányászat kétezer éves labirintusszerű folyosóit, illetve a falu műemléképületeit.

Az előző évek bizonytalansága miatt mindenki ódzkodott a térségtől, mert sokan biztosra vették, hogy előbb-utóbb beindul az aranykitermelés, és akkor értelmetlen beruházni a megmaradó falurészekbe. De szerencsére most már ennek vége. Abban bízom, hogy a világörökségi lista részeként immár Verespatak is az eddiginél sokkal jobb megítélés alá esik – magyarázza a fiatal szakember, akinek hosszú évek óta szívügye Verespatak megmentése.
A faluban elindított programjuk keretében eddig tíz épület restaurálását sikerült elkezdeni. Ezek zömmel olyan helyi lakosok ingatlanjai, akiknek nincs anyagi lehetőségük eredeti formájában felújítani a műemléképületet. A tulajdonos szerződést köt a civil szervezettel, ennek fejében pedig a Virgil Apostol mellé elszegődő 15–20 önkéntes nekilát a munkának. A terveket az építész készíti el és engedélyezteti a minisztériumban, a felújításhoz szükséges építőanyagot szintén az egyesületük teremti elő különböző forrásokból.
Munkájuk iránt nagy az érdeklődés az egyetemisták, de az idősebb nemzedékek körében is. Kéthetes turnusokban 15–20 önkéntest tudnak fogadni, de sokkal többen jönnének, viszont nincs lehetőség mindenki elszállásolására és ellátására. Elsők között az unitárius egyház parókiáját újították fel és azt rendezték be az önkéntesek szálláshelyévé. Szintén az egyesület készíti el a református parókia felújítási tervét is.

Kérdésemre, hogy mennyire fogadják szívesen a civileket egy olyan településen, ahol az emberek többsége a bányanyitásban és nem a kulturális örökségmegőrzésben érdekelt, Virgil Apostol szerint az utóbbi időben lassan megváltozik a viszonyulás, miután a helyben maradó lakosok kezdik megérteni, hogy valójában az ő érdekükben is fontos az UNESCO-listára történt felkerülés.
– Elmagyaráztam az embereknek, hogy a kulturális örökségről szóló védelem nem zárja ki a bányászatot, amennyiben az nem hatalmas, tájidegen befektetésként akarja kitermelni az aranyat. A Rosia Montana Gold Corporation projektje azért megvalósíthatatlan, mert ezzel párhuzamosan nem biztosított a kulturális örökség fennmaradása. Aki a jövőben bányászatban gondolkodik, annak más megoldást kell kidolgoznia – vélekedik az építészeti szakember.

A faluban működő bányamúzeum – ahol a mélyben meglátogathatók a római kori tárnák és folyosók egy része – rengeteg vendéget fogad nemcsak az országból, hanem külföldről is. A múzeumot Rus Valentin bányamérnök tartja fenn önszorgalomból, amióta őt bízták meg a bányabezárás lebonyolításával.

Az egykori 1200 alkalmazottból mára hárman maradtak, de ennek a három alkalmazottnak is nehezen sikerül előteremteni a fizetést. Sem a kultuszminisztérium, sem a helyi önkormányzat nem támogatja munkájukat. A dévai bányaipari központhoz tartoznak, de onnan sem jön apanázs.
A szakember naponta több alkalommal vezeti végig a népes turistacsoportokat a több mint egyórás felszín alatti és a bánya bejáratának szomszédságában, a felszínen berendezett bányászati múzeum kellékei között. A bányászat jövőjével kapcsolatban nem túl bizakodó.
– A létező verespataki aranykészletet ma már csak ciános technológiával lehet hatékonyan kibányászni. A régi állami bányavállalatban az ülepítéses (flotációs) módszert használtuk, de az csak akkor hatékony, ha az arany jelenléte nagyobb a kőzetben. Mi már azokat a rétegeket kibányásztuk, így ami maradt, arra ciános technológia kell, ez a lehetőség azonban ma már Verespatakon kizárt – fogalmaz a bányamérnök.

Azt sajnálja, hogy nem sikerült kompromisszumos megoldást találni. Nem tartja járható útnak a hatalmas beruházással és nagy felületen elképzelt kanadai külszíni bányászatot – mint fogalmaz, kisebb léptékben kellett volna gondolkodni –, ugyanakkor túlzásként ítéli az örökségvédelem mai helyzetét is, amikor az egész falut megmentésre kikiáltott műemlékegyüttesként próbálják beállítani.