Laposnya, az eltűnt magyar többségű telep – felszedett sínek, tönkretett út és felperzselt kastély a Maros megyei településen

Bár magyar nevében is ott található a telep szó, a kommunizmus idején Laposnya majdnem igazi faluként működött. A múlt század első felében épült Hohenzollern-kastélyon, majd a néhány évre rá létesített pisztrángtenyészeten kívül óvodával és elemi iskolával, rendőrőrssel, üzlettel, pékséggel, moziként is használt klubteremmel és kantinnal rendelkezett. A napközben felzúgó láncfűrészek és mozdonysípszó hangját esténként a tehéncsorda kolompjának csörömpölése váltotta. És reggeltől estig hallatszott a gyermekzsivaj. Utóbbira ráerősített a közeli pionírtábor, ahol a nyári vakációban megállás nélkül váltakoztak a csoportok; az ország szinte minden sarkából érkeztek kisiskolások és pedagógusok. A szeptemberi becsengetés után az árvaházi gyerekeknek is kijutott az erdős, vonatos, túrázós kalandozásokból.

Az egyik utolsó mohikánnak számító Dumitru Todoran – aki élete java részét az erdő mélyén fekvő zsáktelepülésen töltötte –, most is visszasírja azokat az időket, amikor pezsgett az élet Laposnyán. Telepes „pályáját” mestersegédként kezdte a fakitermelő vállalatnál, aztán technikusként folytatta a pisztrángtenyészetbe került, főnöknek kinevezett felesége mellé. Görgényszentimrétől felfelé szinte mindenki ismeri: Mitru Păstrăvarul, azaz Pisztrángos Mitru a csúfneve, Todoranként hiába is emlegetnénk. Az öreg halásznak most is „mozgásba lépnek” az ízlelőbimbói, amikor felemlegeti a munkásoknak felszolgált hétköznapi menüket.

Csülkös paszulyleves, friss, ropogós házi kenyérrel, de abból annyi, amennyi beléd fér, desszertként meg fánk vagy alma – sorolja kedvenceit. És mindezt alig 3 lej 50 baniért!

Az Erdőlibánfalva és Dulcsa közé beékelt sziródtelepi házcsoportban lakó férfinak leginkább a Laposnyán megélt baráti, vagy akár családias hangulat hiányzik leginkább. Mint mondja, ma már mindenki fut, az embereknek nincs idejük egymásra. A ’70-es és ’80-as években viszont több százan, románok és magyarok egy nagy családot alkottak. „Görgény-völgyi románok és Gyergyó vidéki székelyek úgy éltünk, mint a testvérek. Együtt dolgoztunk, együtt ünnepeltünk, együtt gyászoltunk, együtt mulattunk” – meséli, és sorolni kezdi a név- meg a születésnapokat, vallási ünnepeket, temetéseket, lakodalmakat. Utóbbiból olykor vegyesek is voltak, amikor a székely legény görgényvölgyi menyecskét választott, vagy a libánfalvi ficsúr a Gyergyói-medencéből hozott magának asszonykát.

A Remetén Csuszkáló néven ismert Borbély Márton kilenc esztendősen, 1947-ben járt először Laposnyán. Öccsével, Antival édesapjuknak, Borbély Albertnek segédkeztek a tűzifagyűjtésben és az állatok tisztán tartásában. Miinden egyes hét a Bakta megmászásával és a telepig való beereszkedéssel kezdődött. Remetéről a tetőig három óra alatt 18 kilométert meneteltek, majd Veresmezőig egy óra alatt hetet ereszkedtek. Onnan mintegy hatvan percnyi járásra volt a laposnyai fából épített szolgálati „kabán”, ahol olykor tízen is ellaktak egy-egy szobában. Szombaton ugyanezen az úton fordultak vissza – napsütésben, esőben, hóban.

Marci bácsinál egy esztendővel idősebb csutakfalvi Antal Ádám 1952 telén tizenöt esztendős volt, amikor két ökre és egy szán segítségével fuvarosként kezdett el dolgozni Dregus völgyén. Kilencen voltak testvérek, és a második világháborút követő nagy szegénységben mindannyiuknak dolgoznia kellett. Akár olyan áron is, hogy kimaradnak az iskolából.

A Gyergyói-medencében nemigen akadt munkalehetőség, a szocialista munkavállalatok később épültek, így annak a kereseti lehetőségnek kellett örülni, ami adódott. Az erdőn nehéz élet várt mindenkire, de a megélhetésért muszáj volt áldozatot vállalni.

„A ruszin munkások parafinnal kikent, deszkából készült vályún eresztették le a méteres fákat, mi kihalásztuk a patakból, és szállítottuk tovább a vasútig” – mesél egykori feladatköréről az öreg. A serdülőkorú Ádám akár szerencsésnek is mondhatja magát: míg mások kétkezi munkával vágták a fát, ő az ökreivel kuláknak számított. Ezért elesett a másoknak időnként járó juttatásokról, mint amilyen a gyócs, a posztó vagy a bakancs volt. Élelemből is kevés jutott, ezért rákényszerült fát lopni, és ezzel éjjelenként bekopogott Ioan Gligához, a Libánfalváról származó kantinoshoz – a gyerekek magyarul jól beszélő János bácsijához –, aki cserében falnivalóval kínálta.

A telep csak hétvégén ürült ki: ilyenkor a munkások hazamentek, ki-ki a saját otthonába. A Hodák és Libánfalva környékéről származók busszal, a remeteiek és szárhegyiek traktor által vontatott utánfutóval. A távozók helyét vasárnap estig a hátizsákos turisták vették át, sátraikkal ellepve a vadregényes környéket. Amikor viszont az ország első számú férfiúja érkezett, másnak nem volt mit keresnie a királyi háztól „örökölt” kastély környékén.

– meséli a 71 esztendős férfi. Úgy emlékszik, 1988-at írhattunk, amikor utoljára látta a diktátort Laposnyán. Az addigiaktól eltérően egy félresikerült, őszi vadászat volt, amelyen Nicolae Ceauşescu nem hogy nem lőtt, de még csak nem is látott medvét! Mitru bá és a szakmabeliek nem lepődtek meg. A Bukarestből és Marosvásárhelyről kivezényelt kékszemű legények el nem tudták képzelni, hová tűnhettek a beetetett, beszoktatott nagyvadak. „1988-ban már annyira féltették Ceauşescut, hogy a szekusok az erdőben is képesek voltak élő kordont alkotni, nehogy rátámadjon valaki. Állandó nyüzsgésükkel és fontoskodásukkal elijesztették az állatokat, amelyek nem voltak hajlandók az államfő puskacsöve elé vonulni” – meséli a kívülállók számára mókás, de akkor a diktátor dührohamát kiváltó történetet Dumitru Todoran.

A nála egy tízessel idősebb Miron Mîndru negyvenhárom esztendeig szolgált vadászként, ebből tizennégyet Laposnyán töltött. Ceauşescu előtt volt szerencséje a párt előző első számú emberéhez, Gheorghe Gheorghiu-Dejhez is, akit figyelmes, halk szavú úriemberként ír le. De a többi kommunista államfőről is jó véleménnyel maradt; kivételt csupán Ceauşescu és neje, Elena elvtársnő képezett. Mindketten hidegen-ridegen viselkedtek, senkiben nem bíztak.

„Én mindenkinek sütöttem-főztem, és nem is akárhogyan! – szól közbe Miron bá felesége, Maria asszony. – A német vendégeknek minden ebédre húslevest és flekkent kellett készíteni, amit házi süteményekkel nyomtattak el. Gheorghiu-Dejnek a krumplileves volt a kedvence marhahússal. Második fogásként általában pisztrángot kért. És imádta, ha palacsintát vagy fánkot tálalok desszertként.”

Az emlékek megosztásával Maria néni belelendül a múlt felidézésével. Valósággal nevet a szeme, amikor felelevenednek az egykori élmények. Nem rejti véka alá: amikor gyermeke elérte az iskoláskort, és a család hazatért a völgy alsó részébe, ő hetekig sírt. Pedig a térség legnagyobb községközpontja, az egykoron mezővárosi rangot élvező Görgényszentimre, az értelmiségi, kereskedői és kisiparos rétegével sokkal nagyobb vonzerőt jelentett, mint a vadregényes Laposnya.

A telepet szinte egy évszázadon keresztül az aszfaltcsíkkal párhuzamosan futó keskeny nyomtávú vasút kötötte össze a Szentimre, illetve Szászrégen jelentette civilizációval. A sínpárokat az ezredforduló után, alig egy esztendő alatt, 1905 őszére fektették le. A végállomásról naponta tucatnyi járat indult a városba, a rönkökkel megrakott vagonokban vállalkozó szellemű utasok is helyet kaptak. Ha csak nem a napi négy buszjárat valamelyikét választották.

A hét első és hatodik napján személyszállító kupékat is csatoltak a tehervagonokhoz. A vicinális a Szászrégennel azóta összenőtt Herbusról indult, és a két világháború közti időszakból fennmaradt menetrend szerint kerek négy óra alatt zötyögte le a negyvenegy kilométert.

Az idők során a kisvasutat számos szárnyvonallal gyarapították. A sínpárok összhossza az 1948-as államosításkor 73 kilométerre, majd a ’60-as években 115-re nőtt, így könnyítették meg a fa szállítását a mellékvölgyekből.

A fapados személyszállító kupékon és tehervagonokon kívül Szászrégenben egy másfajta járgány is állomásozott: a bukaresti Malaxa-műveknél 1935-ben gyártott királyi motorkocsi. „Amikor Károly román uralkodó vadászni jött, Régenben vonatot váltott, és átült a Herbuson őt váró keskeny királyi gépre. Alig néhány éves gyermek voltam, de most is emlékszem, mekkora élmény volt számunkra, amikor a királyi motorkocsi, vagy a gőzös által vontatott szerelvény az orrunk előtt átpöfékelt” – meséli a Görgényszentimre szomszédságában fekvő Kásván felnőtt Ioan Husar. A nyolcvanan túl lévő, máig aktív újságíró azt is tudni véli, hogy a kis magyar világban Horthyt is ugyanazzal a fűtött vágánykocsival utaztatták újonnan elkészült kastélyához. A színromán falu gyerkőcei sokat nem tudtak a kormányzóról, csak azt, hogy nagyon fontos személy lehet, ha már az iskolában is kötelező módon naponta rá kellett zendíteni a Horthy Miklós katonája vagyok nótára.

Laczkó-Szentmiklósi Endre gyergyóremetei történelemtanár, a környék jó ismerője érthetetlennek és rendkívül zavarónak tartja, hogy nem csak a kommunista érában, hanem az 1989 után, magyar szerzők által jegyzett turisztikai útikalauzok és térképek zömében sem jelölik meg a Horthy-kastélyt. Laposnyatelepnél mindössze a román királyi ház vadászkastélya, az ezerhétszázas évek vége felé Kincsesfőn felépített, majd 1939-ben Laposnyára költöztetett ortodox fatemplom és az egykori pionírtábor szerepel, noha az utóbbi mindmáig kötődik a kormányzóhoz. Egyrészt a leégett kastély birtokán terül el, másrészt a cselédlakások és a melléképületek mindmáig állnak és használatban vannak.

Észak-Erdély visszafoglalása után Horthy Miklós is felfigyelt a Görgényi havasok gyöngyszemének számító erdésztelepre és a környék gazdag vadállományára. A kormányzó tudta, hogy a hatalmas és félelmetes erdőrengeteg már 1366-ban ide vonzotta Nagy Lajos királyunkat, a későbbiekben meg a Hunyadiakat, a Rákóczikat, a Bornemisszákat. Azzal is tisztában volt, hogy ezekben az erdőkben vadászott több ízben Rudolf főherceg, de járt itt Ferencz József császár, szépséges felesége, Sissi, VII. Edward Nagy Britannia királya és mások.

Horthy eredetileg II. Károly román király, az 1920-as években épített vadászkastélyát szerette volna megvásárolni, azonban a tárgyalások nem jártak eredménnyel.

A kormányzó elődei nyomdokaiba szeretett volna lépni, ezért egy kilométerrel fennebb saját vadászkastélyt építtetett. Ez inkább egy nagyobb tiroli menedékházra hasonlított, amelynek huszonöt tágas helyiségébe akár másfélszáz vendéget is el lehetett szállásolni.

Hét évtizeddel ezelőtt gyergyóvidéki székelyeknek is megadatott, hogy gyermekként vagy serdülőként átléphessék az addig csak kívülről csodált vadászkastély küszöbét. Amint Borbély Marci bácsi meséli, egyik nap az éppen jó kedvében lévő, vezetői beosztásban dolgozó felnőtt, Bakos Imre felajánlotta a gyerekeknek, hogy ha kíváncsiak, szívesen kinyitja az ajtót. Ekkorra már három-négy éve visszatért a román világ, de az épületet még mindig Horthy-kastélyként emlegették románok és magyarok egyaránt. „Addig csak kívülről láthattuk, amikor csemetéket ültettünk a közelben. Hatalmas volt és szép! Ahogy beléptünk, baloldalt egy óriási kitömött medvével állhattunk szemben. Gyermekként ilyent még láttunk!” – idézi fel a több mint hét évtizeddel ezelőtti emlékeit Borbély „Csúszkáló” Márton, aki húszéves koráig ingázott a hegyen túlra. Azóta számtalanszor megfordult Laposnyán és környékén, legutóbb a beszélgetésünket megelőző napokban, amikor a Maros megyébe átnyúló nyolchektáros erdejébe látogatott.

Antal Ádámnak valamivel később adatott meg, hogy ott járhasson, ahol a magyar kormányzó lépkedett. Addig csak csak kívülről leskelődve láthatta, mi van odabenn. Bár kissé hihetetlennek tűnik, a csutakfalvi öreg határozottan állítja, hogy a szovjet betörés, majd a szocialista rendszer beköszöntése után, az ’50-es évek közepén egy németországi építkezési vállalat az otthonról hozott anyagok, szerszámok és munkások segítségével tette rendbe a lepusztított ingatlant.

– mondja. Látva kételkedő tekintetemet, ráerősít. ,,Igen, igen, ezt meghagyták a hatalomváltás után is. Arra is emlékszem, hogy az épületben hetvenkét ilyen ajtó volt. Sem több, sem kevesebb. Minden szobát külön csempekályha fűtött. Mindeniket egy-egy állatmotívum ékesítette, olyan példányok, amelyek a Görgényi-havasokban éltek.”

Felesége, Margit néni szintén tizenéves lányként járt a kastélyban. Valamiféle ünnepnap volt, amikor a csemeteültetés után a magyarói származású gondnok behívta a környéken szorgoskodó lányokat, és megmutatta az épület belsejét. Az akkori 16 esztendős kisasszonyt legfőképpen a faragott mennydíszek ragadták meg.

„Véletlenül” keletkezett tűzeset

Margit néni férje, Ádám bácsi nem csak pompájában láthatta a magyar kormányzó vadászkastélyát, hanem akkor is, amikor a lángok martalékává vált. 1958 első heteiben jártak, amikor még derékig ért a hó. A hét utolsó munkanapja volt, egy hideg szombat. A kastély kitakarítására odarendelt három gyergyóremetei asszony, a kornak megfelelően, petróleummal tisztította fel a padlót, majd begyújtott az egyik csempekályhába. Az erdőn dolgozók nagy robajra és felcsapó lángokra lettek figyelmesek. A kis Ádi éppen a környéken tartózkodott, azt is látta, hogy a rémült asszonyok miként ugranak ki a hóba.

„A vastag és megfagyott hóréteg elzárhatta a kéményt, innen keletkezett a baj. A hétrendbéli zsindellyel fedett, fenyőgerendákból épült kastély, amelynek petróleummal mosták fel a padlózatát, úgy égett, mint a zsír. Az egyik munkatársunknak, a gyergyóremetei Farkas Antinak annyi ideje volt, hogy berohanjon és kimentse az írógépet. Egy magyarói szektorfőnök menekülésre utasított, mondván, nehogy komolyabb robbanás történjen. Utólag láttuk, hogy a téglából rakott kéményeken semmi nem maradt épen. Még a pincébe is átterjedt a tűz, ahol az élelmiszerkonzervek voltak!” – eleveníti fel a hatvanhárom évvel ezelőtti tűzeset emlékkockáit Antal Ádám. A víz, amelyet egy kilométeres távolságból, a Tolvaj-kútból szabadeséssel vezettek a kastélyba és a környékbeli gazdasági épületekbe, no meg a terjedő füstre oda sietett munkások vajmi kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy megpróbálkozzanak a tűzoltással.

Azon túl, hogy kimenekültek a lángokból, nem tudni mi lett az alfalvi asszonyok sorsa. Legalábbis az akkori szemtanúkhoz semmiféle utólagos információ nem jutott el. Egyesek nem tartják kizártnak, hogy – amennyiben gondatlanságból keletkezett tűzeset volt – büntetés várt rájuk. Mások viszont szándékos gyújtogatást emlegetnek és a Siguranţa mindenüvé elérő kezét vélik felfedezni az ügy hátterében. Egy biztos: még a Görgény-völgyi románok szíve is összeszorult, amikor megtudták, hogy leégett a magyar kormányzó kastélya.

Ezt nem csak én mondom, hanem sokan mások is így vélik. Véletlenek nincsenek” – állítja a lehető leghatározottabban Laczkó-Szentmiklósi Endre, történelem szakos tanár. A remetei iskola volt igazgatója mondandóját a szemtanúk vallomására alapozza. A szabadidejében sokat barangoló pedagógus még a ’80-as évek első felében megismerkedett két libánfalvi, azóta elhunyt erdésszel, az egymással névrokon Vasile Matei-jal és Ştefan Matei-jal, akik tudomást szereztek a szeku elődjének számító Siguranţa akciójáról.

Az 1989-es rendszerváltást követően az addig hallgató remetei takarítónők is megnyíltak.

A szintén egymással csak névrokonságban álló Portik Irén, Portik-Bakai Anna és Portik-Hegyi Rozália arról számolt be, hogy mire végeztek a takarítással, a vadászkastély előtt megállt egy sötét színű autó, amelyből három fekete kabátot viselő férfi szállt ki. Beléptek az épületbe, és a petróleummal átitatott rongyokat a kályhákba dobták. Majd ahogy jöttek, úgy távoztak. Ugyanezt a változatot hallotta megboldogult nagybátyától Laczkó-Albert Elemér is. Gyergyóremete polgármesterének bácsikája, Laczkó István szinte az egész életét juhászként, a hegyen, Remete és Laposnya közt ingázva élte le. A tragédia megtörténtekor is a közelben tartózkodott, utána is sok mindent látott, hallott.

A rom az úttól mindössze ötven méterre hever. A nagyra nőtt bozótból ma álcázott bunkerként kandikál ki az épület alagsora, és néhány kőfala. A Siguranţa és a Szekuritáté utódintézménye, a Román Hírszerző Szolgálat, a SRI soha nem fogja felvállalni a sekus elődök gaztetteit, ahhoz viszont nem fér kétség, hogy Horthy Miklós és a kis magyar világ emléke az 1950-es években tomboló vörös terror alatt még túl frissnek és egyesek számára nagyon zavarónak számított.

Egyébként a Mitru Păstrăvarul által emlegetett görgényvölgyi etnikai harmóniát, a kastély felgyújtásán kívül, időnként egyéb balesetek is kikezdték. A legfrissebb sebet 1990 márciusa okozta – erre mindenki emlékszik. Azt viszont kevesen tudják, hogy már a 19. század elején is egymásnak feszültek az emberek – igaz, inkább gazdasági okok miatt.

Két évszázaddal ezelőtt a Bánffy család hatalmas erdőrészt vett bérbe a kincstártól azzal a szándékkal, hogy néhány év alatt kitermeli. Ennek örültek a gyergyóremetei favágók, csakhogy a gróf nem őket fogadta meg, hanem Boszniából hozatott olcsóbb munkaerőt.

„Ebből komoly zendülés lett – mondja Laczkó-Szentmiklósi Endre. – A székelyek elűzték a bosnyákokat, de a Bánffyak sem hagyták alább, perbe hívták a községet. A bíróság a gróféknak adott igazat, és kártérítés megfizetésére ítélte a remeteiket. A községnek el kellett adnia erdejének egy részét ahhoz, hogy legyen miből törlessze a summát.” Hogy mi lett az 1820-as zendülés vége? Kitermelték-e az erdőt vagy sem, és ha igen, akkor kivel, Gyergyóremetének és környékének helytörténésze nem tudta kideríteni.

Szintén a 19. század elejéhez köthető a Görgény mentén, a szászrégeni vásárból gyalogosan hazatérő gyergyói tutajosok és örmény kereskedők kifosztása és meggyilkolása a hegytetőn kialakított hagyományos pihenőhelyen. Innen ered a forrás, a Tolvaj-kút neve. Mint ahogy a Remetére beereszkedő útnak az egyik kanyarját is azért hívják Zsidó-kanyarnak, mert a második világháborúban itt Gyergyó és vidéke zsidóságával ásatták a sáncokat és kövezték az utat.

Sokkal több adat és emlék maradt fenn viszont az 1962-es, libánfalviak és remeteiek közti összetűzésből. Az alkohol hatása alatt lévő román és magyar erdei munkások már a laposnyatelepi kantinban összeszólalkoztak, majd kiérve a Székely-patakra, az időközben legurított pálinkamennyiségtől még nagyobb erőre kaptak és egymásnak ugrottak. „Előkerültek a fejszék, karók, aztán a mieink jól ellátták a libánfalviak baját. Egyiküket meg is vágták, szerencsére nem halt bele, így csak féléves börtönbüntetés lett a vége” – mondja Borbély Márton, akinek két öccsét, Antalt és Jánost, valamint társaikat, Antal Pétert és Pál Vilmost találta bűnösnek a szászrégeni bíróság.

1990 márciusa meg az utána következő időszak újabb mérföldkőnek számít a környék életében. A Laposnyától nyugatra elterülő görgényvölgyi román falvak pópáik és politikai vezetőik által elbutított lakói aktív résztvevői – és ebből kifolyólag szenvedő alanyai – voltak Marosvásárhely fekete márciusának.

A településtől délre fekvő Gyergyói-medence székelyei otthonukban szurkolva élhették át azt a borzalmat, ami magyarellenes pogromnak indult. A vásárhelyi véres események mindkét kistérségre és annak lakóira rányomták bélyegüket.

A földrajzilag középen fekvő, akkoriban még vegyes etnikumú lakossággal rendelkező Laposnyatelep a gyűlölet és bizalmatlanság csapdájába esett. Amint Dumitru Todoran meséli, nem sokkal a marosvásárhelyi utcai harcok után azzal szembesült, hogy autójával nem tud hazatérni. Sem leereszkedve a Görgény patakkal párhuzamosan haladó legrövidebb úton, sem a hegyen átkelve és Hargita megyén keresztül kerülve.

„Amikor haza akartam menni az otthonomba, jóval Laposnya alatt kidőltött rönkök torlaszolták az utat, mögötte »határőrök«. Mi a gond, emberek? – kérdeztem. Mondták, hogy őrt állnak, nehogy átjöjjenek a Bakta-tetőn a székelyek és megtámadják a görgényi falvakat! – válaszolták. – Elment az eszetek, azokkal úgy élünk, mint a testvéreinkkel! – vágtam vissza. A mieink viszont csak mondták a magukét. Gondoltam, visszatérek Laposnyára, majd átkelek a hegyen, és kerülök Ditró irányába. Mielőtt beereszkednék Remetére, ott is úttorlasz fogad. Ez meg mi a csuda? – kérdeztem. Meg kell védenünk a falut meg a Gyergyói-medencét a görgényvölgyiektől – érkezett a válasz. Ez nem igaz, mondom, ti is pont olyan hülyék vagytok, mint a mieink? A franc akar titeket megtámadni!” – idézi fel a több mint három évtizeddel ezelőtti „élményeit” Mitru bá. Amelyek akár komikusak is lehetnének, ha nem lettek volna tragikusak.

A bizalmatlanság nagy és alattomos úr, amely hónapok, vagy akár évek múltán is képes munkálkodni. Erre mi sem jobb bizonyíték, mint Laczkó-Szentmiklósi Endre története a látogatóba érkezett pécsi újságíróval és a libánfalvi román parasztokkal. A Dunántúli Napló fiatal riportere egy anyaországi csoportot kísért el 1990 nyarán székelyföldi kiruccanására. Egyik nap azzal a kéréssel fordult az akkor még harmincas éveit taposó iskolaigazgatóhoz, hogy kalauzolja át őt a hegyen a néhány hónappal korábbi, marosvásárhelyi márciusi események negatív hőseihez, a libánfalvi és hodáki románokhoz. „Azzal próbáltam hárítani, nem biztos, hogy ez jó ötlet magyarként megjelenni abban a román közösségben. De gyávának sem akartam tűnni, így, ha reszketve is, eleget tettem a kérésnek, és vele tartottam tolmácsolni. Addig, amíg a kolléga magyar rendszámú kisautójával meg nem álltunk egy libánfalvi boltban cigarettát vásárolni, nem is volt baj. Amikor a pult előtt megszólaltam, és a vállamon éreztem egy rendkívül nehéz öklöt, megdermedtem. Attól tartottam, ha megfordulok, kapok egy istenes balegyenest. De nem. Az illető csak annyit kérdezett, kik vagyunk, és mit akarunk itt. Az igazat mondtam. Alig tudtunk szabadulni. A helyi románok azt se tudták, miként járjanak a kedvünkbe: az egyik borral kínált, a másik pálinkát hozatott, mindenkivel kellett koccintani, barátkozni, ölelkezni” – eleveníti fel élete egyik legkellemesebb csalódását a remetei tanár.

A hegy és az etnikai hovatartozás által elválasztott két közösség közti szálak azóta összefércelődtek. Ha a zötykölős, keskeny erdei utat szélesebb aszfaltcsík váltaná, még inkább összevarródnának. És akkor talán a szelemfaluvá degradálódott Laposnya is visszanyerhetné egykori vonzását.