Különleges, összetett szerepkör a szubretté – beszélgetés Pataki Enikő operaénekessel, a Kolozsvári Magyar Opera tagjával

– A zeneiskolában hegedülni tanultál. Miért nem folytatódott hangszeres pályafutásod?

– A zeneiskolába való jelentkezésem véletlennek köszönhető: egy zenetanár javasolta szüleimnek, és hatévesen, komoly képességfelmérő felvételi vizsga után fölvettek a kolozsvári zeneiskolába. Egyik napról a másikra lettem a magyarszováti unitárius papcsalád falusi „királykisasszonyából” a nagyvárosba szakadt, magányos, bentlakásos, hegedűszakos kisiskolás. Ettől kezdve biztosnak látszott a jövőm, hogy majd hegedűsként élem le az életem. De abban az évben, mikor a nyolcadik osztályból felvételiztünk kilencedikbe, átszervezték a zeneoktatást. Az addigi három, harmicegynéhányas létszámú osztály helyett egyetlen, összevont, 25 tagú osztályt engedélyeztek. Az új vegyes tannyelvű osztályba tíz hely volt biztosítva a magyar tannyelvű tanulóknak, hangszerek szerinti pontos leosztással. Tavasszal, a két román és az egy magyar tannyelvű nyolcadik osztályos diákokat, szüleinkkel együtt behívatott Chișu igazgató úr a díszterembe, és tudatta velünk, hogy bár mindent megpróbált, nem sikerült elérnie, hogy a tanügyisek ne bántsák a megszokott rendet. Hátra volt még három hónapunk a felvételiig, végül meg sem próbáltam, hiszen a magyar tannyelvű osztályból három hegedűs helyre kilenc felvételiző jutott, és voltak tehetségesebb hangszeresek, mint én.

– Iskolát kellett váltanod. Abbamaradt a hegedülés is?

– A Brassai Líceumban érettségiztem, és úgy tűnt, kárba veszett a szüleim anyagi és érzelmi áldozata, a nyolc éven át tartó munka. Kilencedik osztálytól nem folytattam a hegedülést, mert az egyre több és komolyabb gyakorlással járt volna és be kellett látnom, legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudnék lépést tartani minőségi szinten a zeneiskolában maradt hegedűszakos kollegákkal. Úgy gondoltam, inkább a zongorázást választom zenei tanulmányaim folytatásaképpen az akkor nagy sikerrel működő Népművészeti Főiskolán. Csak kedvtelésből és főleg a „zene-elvonás” következtében kialakult hiányérzet miatt. Addigra napi szintű szükségletté vált, hogy klasszikus zenével foglalkozzak, zenét hallgassak.

Sokszor végigálltam az előadásokat, mert ritkán esett meg, hogy ne teltház legyen. Akkoriban már nem a zeneiskolás tanitónénimnél laktam albérletben, hanem az időközben egyedül maradt két kedves nagynéném közül előbb az egyiknél, majd a másiknál. Ők voltak a kolozsvári családom. Előbb Csernátony Dési Évanéninél laktam a Görögtemplom utcában, majd nővérénél, Kovács Csernátony Bea néninél egy belvárosi társasházban. Ekkoriban fogalmazódott meg bennem, hogy legjobb lenne énekelni tanulni, mert azt felnőtt korban is el lehet kezdeni. Jelentkeztem a Szent Mihály templom kórusába, ahol képzettségtől függetlenül mindenkit szívesen láttak.

– Hogyan lett a templomi éneklésből komoly művészi pálya?

– Nagynénémmel ráeszméltünk, hogy egy folyosón lakunk a Magyar Opera nyugdíjas igazgatójával, D’André Alberttel, aki még akkoriban is énekórákat tartott. Kézenfekvő volt meghallgatásra menni, és szakvéleményt kérnem. D’André bácsi készséges és nem mellesleg térítésmentes segítségével elkezdtem a hangképzést. Abból a megfontolásból, hogy sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, D’André bácsi hangképzésórái mellett

– Kriza Ágnes tanítványa voltál az Akadémián. Mekkora hatással volt rád a mindössze 60 évesen elhunyt kiváló művésznő?

– Kriza Ágnessel a templomi kóruséneklésem alatt ismerkedtem meg, akkor még álmomban sem jutott eszembe, hogy énekszakos diákja leszek a Zenekonzervatóriumban. Első alkalommal, amikor szólót énekelt, lenyűgözött a hangja, a tudása, a tehetsége, az egyénisége. Olyan bűbájosan kedves, ragyogó és mégis szerény volt, ráadásul oly magától értetődő könnyedséggel, természetességgel, csillogóan és csodálatosan énekelt, hogy elbűvölt. Azt hiszem, akkor gondoltam először arra, milyen jó érzés lehet teljes odaadással énekelni. Kicsit elszomorodtam, mert úgy éreztem, ilyen csodára én sosem leszek képes…

Borzongató öröm volt minden egyes próba, az együttzenélés abban a kis közösségben. Utólagosan is hálás vagyok Geréd karnagy úrnak a lehetőségért. Később megtudtam, hogy Kriza Ágnes is tanult D’André bácsival, és hogy nagy, kölcsönös tisztelettel és szeretettel voltak egymás iránt. Ez egy újabb kapcsolódási pont lett egymáshoz, egy újabb láncszem a későbbi, egymáshoz fűződő események láncolatában.

– Hol ért a forradalom? Ez ugyanis sokunk életében választóvonalnak bizonyult…

– 1989 decemberében én is az utcán voltam, eufórikus hangulatban sodródtam a tömeggel, a helyenként fegyveres katonákkal övezett utcákról utcákra, rendszerellenes jelmondatokat skandálva. Akkor még szentül hittem, hogy forradalmárok vagyunk, hogy csoda történik. Nem volt mobiltelefon, senki nem tudta, mi van velem, hol vagyok, hát minden este pofonokat ígértek nekem, ha még egyszer kimaradok, de semmi nem tarthatott vissza, még a néha ropogó fegyverek hangja sem. Délutánonként hazamentem felelősségteljesen aggódó nagynénémhez, de este mindig újra kimentem az utcára, mert a városházára erősített hatalmas képernyőn – amilyet addig még sosem láttunk - követni lehetett az eseményeket percről percre. Már a képernyő is valami új világ kezdetét jelezte, elbűvölten bámultuk az élőben – ma azt mondanánk, ,,onlineforradalmat”. Rettenetes hidegben agyonfázva, de lelkesen álltunk az utcán, ismeretlenek egymás mellett, idegenül, mégis barátian kommentálva az eseményeket, románul, magyarul egyaránt… Nagyon felemelő volt! Bár azóta tudom, hogy irányított rendszerváltásban volt részünk, ettől függetlenül, az élmény hiteles és valódi volt.

– Ekkor kezdődött operaénekesnői pályád?

– 1990 márciusában a Magyar Opera vezetősége felvételi vizsgát hirdetett az énekkarba. Egyértelmű volt, hogy jelentkezni fogok. D’André bácsi napi szintű hangképzés órái mellett Kriza Ágnes készített fel. Emlékszem, Adél kacagóáriáját ifj. Johann Struss Denevéréből tanította meg. Kétfordulós felvételi után, majdnem száz jelentkező közül engem is kiválasztottak, felvettek. Csak pár éve tudtam meg Laskay Adrienne-től, az akkori karigazgató-karmestertől, hogy jövendő sorsom már akkor, ott körvonalazódott, mert a hangi adottságaimat, alkatomat és mozgáskészségemet tekintve, idővel az operett-szubrett szerepkörbe képzelve vettek fel az énekkarba.

– Milyen volt beilleszkedés és az átmenet a diákévekből a napi művészi feladatokba?

– Gyakorlatilag nem volt átmenet a diákévekből a művészi feladatokba, mert átfedésben volt a kettő, hiszen 1991-1996 között egy időben voltam énekszakos diák, valamint énekkari tagként a Kolozsvári Magyar Opera alkalmazottja.

És valahogy még szórakozásra is jutott idő, ami többnyire együtt bandázásból állt a fiúkkal, vagy az opera büféjében tartott táncos ünneplésekből, euforikusan emelkedett hangulatban, mindenféle ürügy okán. Őszintén sajnálom, hogy ez a fajta együttlét ma már nem létező fogalom, pár éve beindult a közösségi életünk szétporladása, megszűnt az emeleti büfé, és ezzel megszűnt az a közösségi tér is, ami a hasonlóan oldott hangulatú, fesztelen együttlétekhez nélkülözhetetlen. Az opera közösségébe időközben becsatlakozó fiataloknak nem adatott/adatik meg megtapasztalni ezeket a lelket tápláló, egymásrautaltságunkat erősítő, fesztelen együttlétek közösségformáló erejét. De legfőképpen azt sajnálom, hogy azok a szenvedélyes szakmai beszélgetések maradnak el, amelyeket minden egyes próba vagy előadás után megejtettünk, kibeszéltük, megvitattuk esetleges sérelmeinket, vagy félreértéseinket, vagy csak levontuk a következtetéseket és örültünk az elért eredményeknek. Az opera mellett a zeneakadémián is összehozott az élet Kriza Ágnessel, ő volt az osztályvezető tanárom, de az egyetemi évek alatt alkalmam volt operaéneklést tanulni Carmen Gurbannal, Ana Rusuval és Ramona Eremiaval is, valamint lied-oratóriumot Laskay Adriennel. Ha már énektanár-felsorolásnál tarok, Kriza Ágnes sajnálatosan korai elvesztése után, 17 éven át, a nemrég bekövetkezett haláláig, Ion Tordai (a Román Opera nyugalmazott magánénekese) volt az énektanárom, kedves támogatóm, szakmai tanácsadóm.

– Úgy gondolom, egy énekművész is egész életében tanul, vannak dolgok, amit az ember a színpadon sajátít el….

– A Gheorghe Dima Zeneakadémia operaénekes, „canto “ szakán nyilvánvalóan klasszikus énekképzést kaptam, és sajnos minimális színpadi jelenlét-, vagy színészi mesterségbeli tudást. Induláskor ez nagyon sok nehézséget okozott, mert mindig élesben, a színpadi munkafolyamatok alatt kellett felzárkózni az elvárásokhoz. A mesterségbeli tudás hiánya félelmekkel töltött el, amelyeket nagyjából csak nemrég gyűrtem le kezelhető szintre.

Mondanom sem kell, az operettjátszást sem tanították az egyetemen, hanem azt is élesben, a színpadon tanulhattam meg (és tanulom folyamatosan), az akkori nagy formátumú operett-művészektől, vagy éppen Kriza Ágnestől ellesve, mert bizony a nagy operaénekeseink is játszottak operett-szerepeket. De kiemelném az akkori szubrettet, M. Kovács Lenkét, akinek a szerepalakításain kívül, a humorát, a légies nőiességét csodálhattam meg nap mint nap, testközelből. Sorolhatnám Marton Melindát, Elek Károlyt, Szabó Józsefet, Szeibert Istvánt, Molnár Jánost, de mindenkit, akit a színpadon láthattam. Jóval később, amikor már kiálltam a próbát a sok pici egy-két mondatos szereppel, egy napon én is lehetőséget kaptam szubrettként kipróbálni magam. Liza szerepében debütáltam a Marica grófnőben, Bór József meghívott rendező irányításával. Ez volt a kezdet. Sokat köszönhetek mindazon rendezőknek, akik az idők során megbíztak bennem: Gy. Tatár Éva, Dehel Gábor, Selmeczi György, ahogyan napjainkban majd minden kedves operett-szerepem megálmodójának, Szabó Emesének és meghívott vendégrendezőként Bori Tamásnak. Nekik köszönhetem a belém vetett bizalmat, és a sok, feledhetetlenül felemelő, építő, fejlesztő közös munka élményét, a mai szakmai önmagamat.

– Emlékszel első operaszerepedre?

– Az első operaszerepem a Gianetta volt a Szerelmi bájital című Donizetti operában, amit Kürthy András rendező osztott rám. Óriási megtiszteltetésnek éreztem a kitüntető figyelmét és nagyon nagy, felelősségteljes kihívásnak éltem meg a megbízást, tetézve azzal az izgalommal, amit az okozott, hogy az előadás Budapesten került megrendezésre, és ott is lett bemutatva, a Hilton szálló udvarán felállított nyári színpadon. Kedves operaszerepeim közül feltétlenül megemlíteném a Nanetta szerepét a Falstaffból. Nemcsak a lírai karakter miatt, de a hangi adottságaimat tekintve az énekszólam szempontjából is, szerintem egyik legkiemelkedőbb teljesítményem volt és egyik leggazdagabb szereptanulási folyamat, amiben részt vehettem. Nagyon szerettem a Kriza Gálákat, amelynek ötlete, ha jól tudom, Hercz Pétertől származott. Főleg a fiatal pályakezdők számára lett kitalálva, lehetőséget adva bárkinek, hogy megmutathassa magát, mint operaénekes, vagy mint pályakezdő karmester is. Külön izgalom volt minden évben készülni a megmérettetésre, kikeresni a pillanatnyi tudásomnak megfelelő áriát és kidolgozni azt a koncert napjára. Kár, hogy ilyen lehetőség ma már nincs. Vannak ugyan koncertek, de csak olyanok, amelyeket a kiforrott, befutott énekesek számára szerveznek, és az másról szól.

– Sokféle műfajban kipróbáltad magad…

Kiemelten kedvenc műfajom lett a kortárs opera, szakmai szempontokból és az adottságaimat nézve úgy érzem, ez az a terület, ahol, az operetthez hasonlóan, képzett hang és felszabadult, jó mozgáskészség szükséges. Úgy érzem, ezen a területen lehet még „mondanivalóm”, valamint örülnék a lehetőségnek a személyes, további szakmai fejlődésem szempontjából is. Operaházunk különlegességének köszönhetően belekóstolhattam többfajta színpadi énekes műfajba. Ez a világon egyedülálló lehetőség, hiszen nincs még egy olyan operaház, amelynek repertoárján egyaránt szerepel klasszikus, kortárs vagy barokk opera, szimfonikus koncert, oratórium, operett, vagy éppen musicall, rockopera, musicall-opera, klasszikus balettelőadás és kortárs táncszínház, legújabban pedig Rock Show is. Végül is az operett lett a meghatározó műfajom, a „végzetem”, pont úgy, ahogy egykor, jó emberismerettel erre predesztináltak azok a személyiségek, akik munkatársnak alkalmaztak a Magyar Operába.

– Nem csak kiválóan énekelsz, de szerepeid tánctudást is igényelnek…

– Nagy fordulópont volt számomra, amikor a Bál a Savoyban című operett szubrettjeként tanulnom kellett szteppelni. Olyan eszméletlenül komplex táncstílus, hogy azt már csak egy esetleges másik életemben lesz időm egészen elsajátítani. Tulajdonképpen hamar rájöttem, hogy ezt a vonatot lekéstem, de annyira jutottam mégis, hogy a sztepptánc szerkezetét, a lényegét megértsem és már ez is boldoggá tett. Persze, örömmel kezdtem hozzá a gyakorláshoz, sőt ezzel teljesült gyerekkori álmom, mikor legnagyobb boldogságom az volt, ha az akkoriban esténként négy és fél órás tévéadásban amerikai zenés filmet nézhettem, amelyben Fred Astair, Gene Kelly, Ginger Rogers, vagy Cyd Charisse és Rita Hayworth fergeteges táncművészetét csodálhattam tátott szájjal. Ha nagyon keresném a kapcsolatot a szubrettségemmel, talán még azt is mondhatnám, hogy ezzel a felfokozott érdeklődéssel az énekes-táncos filmek iránt, mintha tudat alatt, lélekben készültem volna a későbbi színpadi énekes-táncos létre. Mégsem mondhatom ezt, mert bár – nyilván titokban – minden szerepben saját magamat képzeltem bele (a fiúkéba is!), soha nem gondoltam, hogy ez a valóságban is megtörténhet velem. Nos, Bóbis László sztepp-tánc világbajnokkal tanulni a szteppelés titkairól számomra olyan szintű „jutalomjáték” volt, amit semmilyen más szakmai élményre nem cserélnék be. Ha csak ennyit adott volna a szakma, akkor is azt mondanám, minden fáradságot, egyedülvalóságot, nehézséget és áldozatot megért, amivel hatéves koromtól kezdődően „fizettem” a zenei pályám érdekébe. Ráadásul, idővel, adott még ennél sokkal többet is, mint például a másik nagy tánc-szerelemmel, a néptánccal való testközeli megismerkedésemet, a Csínom Palkó című daljáték kapcsán. Ha jól belegondolok, erre is ,,készültem” lélekben már gyerekkorban, hiszen magyarszováti gyermekként minden vasárnap délután alkalmam volt nézni élőben, a parókia udvarának kerítésére támaszkodva, ahogy az idősebbek a híres mezőségi táncokat ropják a falu főterén a helybeli cigányzenekar zenéjére, Náci prímás irányításával. Akkor, ott, mindenki kedvtelésből, örömből zenélt és táncolt. Gyerekként, a szomszéd kislány barátnőmmel, felsőbbrendű gőggel kinevettük „a nép táncát” és jókat szórakoztunk a fejkendős, pörgő szoknyás, pendelyes asszonyokon meg a kicsit spicces hangulatban táncoló, kalapos, csizmát csapkodó férfiakon. Mégis, a népzene misztikus ereje, ősi gyökerekből eredő feszes energiája, amit a gyomromban éreztem, ott tartott a kerítésen csimpaszkodva, mindvégig, amíg vége nem lett a rögtönzött mulatságnak. Jóval később adódott a lehetőség belekóstolni ebbe a szakrális tudásba, ami a néptánc, Könczei Árpád és Könczei Csongor irányításával. Mi ez, ha nem véletlen és csoda?

Van még egy táncstílus, a táncok csúcsa, aminek a felfedezése, megfejtése, birtoklása és uralása még felettébb érdekel, és az a tangó. Eddigi ismereteim alapján azt gondolom, a tangó tökéleteshez közeli, átélt előadása érett személyiséget kíván. Ez a kihívás még előttem van, ebben még szívesen kipróbálnám magam..

Megemlíthetnék még nagyon sok előadást, szerepet, vagy profi táncos-koreográfust, akikkel különleges szerepek okán alkalmam volt dolgozni a kezdetektől napjainkig, akikkel alkalmam volt megélni izgalmas, sokszor fárasztó és ugyanakkor örömteli munkafolyamatokat, a táncok, koreográfiák szempontjából. A pontos felsorolás lehetetlensége okán most csak azokat a személyeket emelném ki, akikkel napi szintű találkozásaim voltak vagy vannak. Elsőként a kezdeti idők nagy formátumú táncos személyiséget, Valkay Ferencet említeném, aztán Mandrutiu Mihait, majd jelen koreográfusunkat, Jakab Melindát, valamint Rusu Pop Gabriellát, akinek külön feladatköre a kész operett-koregráfiák betanítása és karbantartása mind a mai napig. Nem utolsó sorban, a színpad és a zenekar közötti kapcsolatteremtő operett-karmesterekkel való összedolgozás fontosságára hívnám fel a figyelmet.

A karmesterek azok a zenei szakértők – Hary Béla, Incze G. Katalin, Kulcsár Szabolcs, Jankó Zsolt és Horváth József – akiknek a zenei elképzelése, megformálása átfogóan meghatározza előadásaink hangulatát, izét, tempóját, formáját és stílusát.

Úgy gondolom, számukra is kemény feladat „kézben“ tartani egy operett előadást, nem csak nekünk, akik a színpadon vagyunk része az egésznek.

– Nehéz az átjárás a műfajok között?

– Bizony nem mondhatni könnyű feladatnak az énekkarban vagy esetenként szólistaként való operaéneklés mellet rendszeresen operettet is előadni, nem is az ének, hanem a próza miatt. A szövegmondás az, ami kizökkent egy énekest a klasszikus hangformálásból, amit az operett műfaja ugyanúgy megkövetel akár egy opera-szerep leéneklése, többek között a nagyzenekarra hangszerelt kíséret miatt is. Erre a helyenként beszélt, máshol énekelt műfajra, ami az operett, külön be kell edződnie a toroknak és a hangszálaknak. Ráadásul egy szubrettnek mindeközben táncolnia is kell, nem is akárhogyan, hanem esetenként akrobatikus figurákkal izgalmasabbá tett, mindenféle tánc-stílusban, amit külön tanulni és gyakorolni kell. Ugyanakkor a szerepkör megköveteli a huncut viccelődésre, a kedves, könnyed humorra való készséget, a nevettetés képességét. Az összetettsége miatt is különleges szerepkör a szubretté, hiszen „mindent” kell tudnia. Pont ezekért nekem való kihívás volt, mert engem mindez érdekelt, mindent ki akartam próbálni, az éneklésen kívül is!

– Hogyan, mivel töltöd kevéske szabadidődet?

– Nekem az éneklés öröme a hobbim is, a munkám egyben örömforrás és feltöltődés, kikapcsolódás és izgalom is. Egyéb, zenétől független szórakozásom nyáron a tájfutás, a természetjárás, és nagy szerelem télen a sízés. Sokat utazgatok, hasonló érdeklődésű társasággal, de a természet csodái mellett, igyekszünk a kultúrturizmura is időt szánni. Nagy csodálattal vagyok az épített értékek iránt, egyszerűen lenyűgöz a szakrális építészet, a régebbnél régebbi templomok, kastélyok, várak, a múlt, az emberiség története, és bármilyen emberi alkotás, ami értéket képvisel. Szoktam rajzolni is, régebben többet, mostanában ritkábban. Talán ez az elfoglaltság az, ami teljes mértékben segít kilépni a tér-időből. Másik, hasonló hatással bíró szenvedélyem, állandó igényem, az olvasás. Ne feledjem a kártyajáték szenvedélyemet sem, évek óta bridzsezni tanulok egy kedves baráti társaságban.

– Milyen számodra énekművészként a világ?

– Számomra teljes és az egyetlen lehetséges. Kerek egész. Hálás vagyok minden nap a véletlenek sorozatának, amelyek pont ebbe a világba sodortak bele. Én sem tudtam volna jobbat kitalálni magamnak. A Kolozsvári Magyar Opera tagjaként szakmailag és emberileg kiteljesedni, Kolozsváron magyarként élni és dolgozni életem legnagyobb ajándéka.