Kommunista gyermekotthonok politikai árvái – az 1956-os forradalom után halálraítélt Hollós István családjának tragikus sorsa

Az „érmihályfalvi csoport” tagjaként 1956-ban a szamosújvári börtönben elsőként kivégzett Hollós István gyerekeinek és özvegyen maradt feleségének tragikus sorsáról az egykori székelykeresztúri gyermekotthon nevelője, Székely Attila nyilatkozott az Erdélyi Naplónak. A székelyföldi pedagógus, történész, régész 1957. január elsejétől lett a gyermekotthon nevelője és tanára, majd 1990-től az intézmény igazgatója.
Köztudott, hogy

a romániai gyermekotthonok, árvaházak már az ötvenes években „hírhedt” intézmények voltak, a Ceaușescu korszakban pedig minden emberi képzeletet felülmúló körülmények között vegetáltak itt a gyermekek.

A kommunista árvaházak szinte állati sorba taszított lakóiról a kilencvenes években megrázó filmek készültek, amelyek bejárták a világot.   
Az ötvenes években a gyermekotthonok olyan szociális védőrendszer részei voltak, amelyek a családi környezetüktől megfosztott kiskorúaknak biztosítottak minimális életteret. Ide kerültek a politikai foglyok, illetve a kivégzettek árvái is. Közéjük tartozott a székelykeresztúri gyermekotthon is, ahová az „érmihályfalvi csoport” vádlottjaként elsőnek kivégzett Hollós István két legkisebb gyermekét, Csabát és Enikőt internálták. A család az üldöztetések idején az apa nevét viselő nagyobbik fiút, Istvánt a magyarországi Kalocsán élő anyai nagyszülőknél hagyta, ahol biztonságban tudhatta. A fiú később Amerikába vándorolt. Fiatalabbik testvére, Attila, a gyulafehérvári intézetbe került. Korai halálát ellehetetlenített életútja, a család hiánya okozta. Leánytestvérük, Enikő, családot alapított, de ő sincs már az élők soraiban. Bár neki jobb sorsot szánt az élet, mivel az otthonból örökbe fogadhatta egy jóravaló család.

Hollós István 56-os érmihályfalvi mártír ma is élő kisebbik fiának, Csabának alig maradt némi emléke fivéreiről és azok további sorsáról.

Az Egyesült Államokban letelepedett testvéréről annyit tud, hogy több mint két évtizedig hivatásos katonaként szolgált, és családot alapított.

Hollós István támasz nélkül maradt gyermekeivel és feleségével (Hollós Mária Emília, született Kovács) drasztikus kegyetlenséggel bánt el a rendszer, hasonlóan az érmihályfalvi Sass Kálmán mártírlelkésszel és családjával. Bár utóbbiak a román alföldre, a Bărăganba való deportálásuk idején együtt maradhattak.

A feleség Hollós István meggyilkolásának hírére    megtébolyodva került a Bihar megyei Réz-hegység lábánál fekvő diófási (Nucet) elmegyógyintézetbe, ahol nem sokkal később meg is halt.

Sírját soha sem fedte fel a rendszer, gyermekei hasztalan kutattak utána, akárcsak apjuk esetében Szamosújváron. Hollós Enikő nevű leányát egy Kemény nevű család fogadta örökbe az intézetből, 64 évet élt, két gyermeknek adott életet.
Hollós Csaba 11 éves volt, amikor kis híján a nyárádszeredai román gyermekotthonba került. Egy magát fel nem fedő jóakarója „térítette el” a székelykeresztúri magyar nyelvű intézetbe. Nevelője és tanára, Székely Attila, korán felfigyelt az éles eszű fiúra, és a politikai foglyok árváit követő dossziékat kissé „átigazította” a mindenkori igazgatóság szemhunyása mellett (vagy nem, amiből utólag neki is problémái származtak). Így próbált segíteni a tehetségesebb gyermekeken, mivel az osztályellenség csemetéinek 1968-ig tilos volt főiskolára iratkozni. Nekik csak inasiskola jutott. Neki köszönhetően szerezhetett Hollós Csaba mérnöki diplomát. Mindmáig tartják a kapcsolatot.

Történelmi tény, hogy Romániában az 1956-os forradalom után az erdélyi megtorlás minden elképzelhető kegyetlenséget felülmúlt. A román rendszer rettegett a magyar forradalom szimpatizánsaitól, ezért a retorziók az erdélyi magyar értelmiségi réteget és az egyháziakat sújtották leginkább. E réteget sikerült hosszú évekre megtörni. Voltak időszakok, amikor már a 15–16 éves korú fiatalokat is megfigyelték. A román állambiztonsági szervek (Securitate) megyei vezetői kötelesek voltak hangulatjelentéseket küldeni Bukarestbe, amelyekben a lakosság hangulatáról, gondolkodásáról kellett rendszeresen beszámolniuk. A későbbi években a gyermekmenhelyek a rájuk jellemző mostoha körülmények miatt tökéletes emberkísérleti helyszínekké váltak.

Az intézményekben dokumentálni lehetett, mekkora károkat tudott előidézni a család teljes hiánya egy fejlődésben lévő fiatal életében

– emlékeznek vissza többek között a még ma is élő 56-os nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének (SZVISZ) megpróbált tagjai.
Hollós István a vádirat szerint Budapesten különböző felelős tisztségeket töltött be, hadbíró volt a katonai törvényszéken, illetve hírszerző tiszt a hadsereg vezérkaránál, amit mindvégig tagadott. A kiürítési parancs idején családját is Nyugat felé menekítette. 1945 májusában amerikai fogságba esett, ahonnan 1945 júliusában szabadon engedték.
Az 56-os „felforgató” tevékenysége mellett azzal is vádolták, hogy 1940 és 1944 között kapcsolatban állt a Szálasi-féle Nyilaskeresztes Párt érmihályfalvi szervezetének elnökével, a horthysta államapparátus több vezetőjével. A román katonai törvényszék viszont ezzel kapcsolatosan nem tudott érdemi bizonyítékokat felmutatni.
Az amerikai hadifogságból való hazatérése után félelmében, hogy a magyar hatóságok zaklatni fogják, 1945 decemberében a feleségével és Attila fiával visszatért szülővárosába, Érmihályfalvára. 1946-tól a Sass Kálmán által létrehozott református gimnáziumban magyar-francia szakos tanárként dolgozott. 1947-ben visszaszökött Magyarországra. Minden bizonnyal ekkor találkozott a később letartóztatott Béldy Alajos tábornokkal, a leventemozgalom főparancsnokával, de

az egykori bajtársaival tervezett Nyugatra való menekülés kudarcba fulladt, ezért újra visszaszökött Érmihályfalvára.

Fasiszta múltjáért, a Magyar Ellenállási Mozgalom érmihályfalvi szervezetének létrehozásáért, kémtevékenységért, az 1956-os magyar forradalomban játszott szerepéért és a román állambiztonságiak által koholt egyéb vádakért halálra ítélték. 1958. december 2-án a szamosújvári börtönben végezték ki.

Mártír vagy áruló? – Hollós István 56-os kivégzett, akiről nem esik szó Érmihályfalván

Decemberben volt 63 éve annak, hogy Hollós István tanárt Sass Kálmán református lelkésszel együtt kivégezték a szamosújvári börtönárokban. Mártíromságának még sincs súlya, bár a miértekre nincs konkrét magyarázat.

Az „érmihályfalvi csoport” 31 tagja közül a két mártírt különböző módon ítéli meg az utókor. Részint, mert a város majd’ kétharmada református. Sass Kálmán lelkész mögött ott van egy egész gyülekezet, így méltán megbecsültebb mártíromsága, ez a háttérkörülmény Hollós Istvánról nem mondható el. Ellentmondások sorozata kering róla ma is az Érmelléken. Egyesek árulózzák, mert „köpött” a román állambiztonságiaknak, amire viszont sosem volt egyértelmű bizonyíték. Mint előző írásunkban is említettük, Sass Kálmán követési dossziéjának állítása szerint (amit a Securitate vezetett, így lehet akár hazugság is) Hollós vallomása is hozzájárult a csoport felgöngyölítéséhez, ami sosem nyert bizonyságot, mint ahogyan az sem, hogy ügynökként foglalkoztatták vagy jelentéseket írt volna bárkiről. Az eddigi kutatások során nem találtak általa írt jelentéseket vagy fedőnéven küldött információkat. Az állítólagos ügynöki tevékenységének ellentmond az is, hogy a perben másodrendű vádlottként halálra ítélték és kivégezték. Hollós István máig homályos, bizonyíthatatlan árulása és tarkólövése elég bizonyíték lenne szerepének és megítélésének újragondolására. Hiszen azok árulózzák, akik kegyelemmel vagy közkegyelemmel tértek haza a pokol bugyraiból. Hollós István pedig ott maradt elkaparva a szamosújvári börtönárokban.
A halottak nem tudják megvédeni magukat…