Jövőt keresnek a gernyeszegi Teleki-kastélynak

Erdély egyik legrégibb történelmi családjának, a Telekieknek a tulajdonában álló gernyeszegi kastély felújításra váró, kopottas formájában ma is lenyűgözően szép épületegyüttes a Maros-parti településen. Nem véletlen, hogy egyre többen keresik fel, és ott különböző kulturális rendezvényeket szerveznek. Az idén harmadik alkalommal meghirdetett Awake Fesztivál szerte az országban hírét vitte a műemléképületnek. A napokban mi is ellátogattunk Gernyeszegre.

A fennállásának 700. évét ünneplő Maros megyei Gernyeszeg utóbbi két évszázada szorosan összefonódik a főúri épülettel és annak lakóival. A barokk stílusban 1792-ben elkészült kastély építtetői, Teleki László és Teleki József, Erdély egyik legszebb főúri házát mondhatták magukénak. A kastélyt 1849-ben kozák katonák dúlták fel, de az ennél is nagyobb megpróbáltatások egy évszázad múlva következtek be 1944 őszén. A front átvonulása elől elköltöző kastélytulajdonost, Teleki Mihályt és családját, 1945 márciusában történt hazatérésük után az üres épület fogadta. Távollétükben minden mozdítható tárgyat széthordtak.

Az 1947-ben született Teleki Kálmán – aki hosszas pereskedés után 2011-ben szerezte vissza a családi örökséget – anekdotaszerű történetet mesélt erről lapunknak.

A második világháború vége azonban a könnyebbik rész volt a kastély és a tulajdonosok 20. századi történetében. A kommunisták hatalomra kerülése új helyzetet teremtett. „1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka szüleimet és a négy gyereket elvitték a kastélyból. Marosvásárhelyen a Görbe utca 52. szám alatti 25 négyzetméteres pincelakásban kötöttünk ki kényszerlakhelyen. Szüleim itt éltek 1968-ig” – meséli Teleki Kálmán az államosítás történetét. A kisajátított épületnek az volt a szerencséje, hogy az Egészségügyi Minisztérium keretében 1950-ben megalakult az országos szanatóriumi osztály a tuberkulózisra hajlamos betegek kezelésére, ennek Maros megyei részlegét a gernyeszegi kastélyba telepítették. Így maradhatott meg épségben az épület, nem ment tönkre, nem hordták szét.

Teleki Kálmán: „nem én leszek az, aki falakkal fogja felszabdalni a kastély helyiségeit kisebb szobákra” • Fotó: Haáz Vince

A négy Teleki gyermek közül Erzsébetet 1957-ben koholt vádak alapján 15 év börtönre ítélték, és 1964-ben szabadult. De a másik leánynak sem volt sokkal könnyebb sorsa, mert egy feljelentés nyomán kirúgták a Bolyai-iskolából. Ilyen előzmények után rendre mindenik fiatal elmenekült az országból: a lányok Nyugat-Európába házasodtak, és miután Teleki Kálmán is Belgiumba nősült, az egész család – az időközben elhunyt bátyja családja is – kitelepedett Nyugatra.

„Az 1989-es rendszerváltás után nővérem ügyvéd barátja vetette fel, hogy vissza kellene igényelni a családi örökséget. Egyedül a nővéremnek maradt meg a román állampolgársága, ő akkor visszakapott öt hektár földet és egy-két házat” – magyarázza vendéglátóm. A kastély visszaszerzése azonban még váratott magára, az ezt lehetővé tevő törvény ugyanis csak 2001-ben jelent meg.

A visszaigénylés nem ment simán, per lett belőle, és 2006-ban született meg a tulajdonosok számára kedvező végleges bírósági ítélet.

A törvény szerint még öt évig a kastélyban működő állami intézmény használhatta az épületet, ami viszont jobban megviselte a kastélyt, mint az előző évtizedek. Az elköltözés hírére a szanatórium vezetősége semmit nem javított, így még az is tönkrement, ami átvészelte az előző évtizedeket.

A nehezen megszerzett épület az egykori szántó- és erdőbirtokok nélkül került vissza a Teleki családhoz. A kisajátított 250 hold szántó és legelő, illetve a kétszáz hektárnyi erdő odaveszett. A földtörvény alapján visszaigényelt mezőgazdasági területekből nem kaptak vissza semmit, mert időközben a helyi földosztó bizottság mindent kiosztott a falubelieknek. Szabadon álló terület nem maradt, amiből a Telekiek is visszakaphattak volna egy földdarabot sok száz éves jussukból.

A kurtán-furcsán „megoldott” földügyeknél többet ígért az erdők visszaszolgáltatása, de ez csak délibábnak bizonyult, mert

a papíron átadott 190 hektár erdő azonnal visszaszállt az erdészeti hivatalra, miután az állami szervek megfellebbezték az „igazságtalan döntést”.

A kastély vendégfogadó nappalijává átalakított egyik folyosóján beszélgetünk a régi korok hangulatát idéző asztal mellett. Sok nem maradt a második világháború után visszaszerzett bútordarabokból, amelyek közvetlenül az államosítás után tűntek el másodjára is a szobákból. A kommunizmus idején a család nem léphetett a kastélyba, legfentebb a kertbe nézett be. De az állami egészségügyi intézmény még a 2006-os végleges bírósági ítélet után sem tette lehetővé, hogy a tulajdonosok bejárhassanak az épületbe. Teleki Kálmán leginkább azt sajnálja, hogy a szanatórium kiköltözése előtt tűnt el a kastély egyik kovácsoltvas éke, ami a folyosó falaiba beépítve vészelte át a kommunista időszakot.

A sok keserűséget okozó fele­más családi restitúción átesett Telekiek számára

ma már az épület teljes felújítása és önköltséges hasznosítása jelenti a nagy kihívást.

Amióta a kastélyt átvették, saját zsebből fizetett állagmegőrzéssel próbálkoznak. Közben azon törik a fejüket, mire is lehetne hasznosítani egy ilyen hatalmas, 35 helyiségből álló épületet, ahol a szobák és a folyosók belmagassága 4, 80 és 6, 30 méter között váltakozik.

Nagy tervük, hogy európai uniós pályázati forrásokból újítsák fel, de ehhez mintegy 80 ezer euróba kerülő részletes iratcsomó kell. Ezt próbálják idén előteremteni. Ha a pályázat nyertes lesz, becsléseik szerint 3–4 millió euróért lehetne eredeti szépségében felújítani a kastélyt és rendbe szedni a kertet.

A hogyan tovább kérdésére már kezd kialakulni az a fajta kulturális modell, amely Teleki Kálmán szerint elvezethet a kastély önköltséges fenntartásához. Ez kulturális központot jelentene, amelyben helyet kapna a kastély és a család történetét bemutató múzeum, konferenciatermek. Az „uradalom” hatalmas kertje pedig szintén rendezvények helyszínéül szolgálna. A jelenleg is megrendezett kulturális rendezvényekhez pályázatok útján teremtik elő a szükséges pénzt. De ez is csak a napi kiadások támogatására lenne elegendő, felújításra már nem futja. Rendezvényeikre mind magyar, mind román állami forrásból nyertek el pályázatokat.

Arról is beszélgetünk, megérné-e kereskedelmi célú rendeltetést kitalálni a kastély számára – például kastélyszállóvá átalakítani –, amire már Erdélyben is van példa. Teleki Kálmán szerint a gernyeszegi kastély esetében ezt a nagy méretek nem teszik lehetővé. Ha ki is lehetne alakítani 18 szobát a szükséges helyiségekkel és konferenciatermekkel, ekkora befektetésre nincs fizetőképes kereslet Erdélyben. „Nem én leszek az, aki falakkal fogja felszabdalni a kastély helyiségeit, hogy kisebb szállodai szobákká alakítsuk” – magyarázza vendéglátóm, aki más vonalon ugyan, de mégis lehetőséget lát az idegenforgalmi hasznosításban. Több utazási irodával állnak kapcsolatban, rendszeresen jönnek Gernyeszegre szervezett romániai és magyarországi csoportok. A felújított kastély a későbbiekben sokkal nagyobb vonzerőnek fog számítani, így turisztikai hasznosítása is hozzájárul majd kifizetődő fenntartásához. De mindez a jövő zenéje, ugyanis a mostani valóság arról szól, hogy

a Nyugat-Európában élő családtagok minden év januárjában bedobják a közös pénztárba azt az összeget, ami a kastély éves fenntartásához szükséges.

A fiatalabb nemzedékek is a zsebükbe nyúlnak, ami Teleki Kálmán szerint azt bizonyítja: őket is érdekli a kastély sorsa.

Kerti idill. Szobor és pad a kastély tövében • Fotó: Haáz Vince

„Ha ez a kastély a Loire völgyében lenne, minden bizonnyal könnyebb volna a dolgunk” – magyarázza az erdélyi főúri család leszármazottja a nyugati viszonyokat, de hamar hozzáteszi, manapság sehol a világon nem könnyű kastélytulajdonosnak lenni. Még Nyugat-Európában sem. Teleki gróf szerint a világon kevés embernek adatik meg, hogy életvitelszerűen kastélyban lakjon, és ne legyenek anyagi gondjai. Történelmi idők óta egy kastély fenntartásához nagybirtok szükséges. Így volt ez Erdélyben is, amikor a fél falu a kastély lakóinak dolgozott, de ezek

a történelmi nagybirtokok már a nyugat-európai országokban is felszámolódtak, az örökösödéssel a földterületek osztódtak.

Vendéglátóm szerint Nyugaton is vannak elhagyott kúriák. Rendszerint a család a régi, patinás épületeknek csak egy részét lakja, a többit rendezvényekre adja ki. Ugyanakkor van egy szűk gazdag réteg, amelyik kastélyt vásárol, mert úgy érzi, ezzel növelheti társadalmi elismertségét.

Erdélyben a pénztelenség miatt nehezebb a helyzet. Néhány kastélyt a megyei önkormányzatok újítottak fel, párat azok a tulajdonosok, akik a visszaszolgáltatás nyomán szerezték vissza. Arra is van példa, hogy uniós pénzből történt a felújítás. A gernyeszegi kastély hatalmas méretével lóg ki a sorból, ezért esik külön megítélés alá. Mindenesetre ügyintéző tulajdonosa, Teleki Kálmán legtöbb idejét itt tölti. Feleségével csak télen költöznek haza Belgiumba, és tavasztól késő őszig a kastély egyik szobájában élik mindennapjaikat. Egy olyan kastélyban, amelyben az ivóvíz- és csatornahálózat elavult, a fűtés megfizethetetlenül sokba kerül, a villanyhálózat pedig az első meghibásodásig működik. Ha beüt a baj, a villanyszerelő két napig keresi a hiba okát. Mindezek ellenére a házaspár derülátó, és hisz abban, hogy csak idő kérdése, amíg a kastély helyzete megnyugtatóan rendeződik. Most készülnek Gernyeszeg 700 éves évfordulóját megünnepelni, a három napos rendezvénynek elsősorban a kastély lesz a vendéglátója.