HIRDETÉS
– Gyülekezeteinket napjainkban is megmozgatja az ökumenikus imahét. Mióta hagyomány ez nálunk?
– Európában először 1908-ban merült fel a Krisztus-hívők egységéért szerveződő imahét, rendszeresen azonban 1926-tól alakult ki. Erdélybe az 1960-as években, a kommunizmus idején érkezett meg.
A hatvanas évek végétől diszkréten és csendesen szervezték, lehetőleg úgy, hogy a településen belül hívtak meg lelkipásztorokat a gyülekezetekbe. Gyermekkori élményeim közé tartozik, hogy egy másik papbácsi érkezett hozzánk, utána a gyülekezetben szeretetvendégség volt, amit gyerekekként igen kedveltünk.
– Fiatal lelkészként a rendszerváltás utáni években tanúja volt az egyetemes imahét újjászületésének. Hogyan fogadták a gyülekezetek?
– A rendszerváltás után kinyílt a világ, a rendezvénybe Erdély-szerte bekapcsolódtak a lelkipásztorok, elkezdtük járni keresztül-kasul Erdélyt. Volt olyan év, amikor Székelyföldtől a Partiumig jártam imahét alkalmával. Minden év januárjának harmadik hetében tartjuk, de van, aki később szervezi meg, hogy legyen kit meghívnia, nemcsak református, hanem unitárius, evangélikus és római katolikus papokat is. Egyes helyeken a román ajkú görög katolikus papság is bekapcsolódik az imaheti mozgalomba.
a hívek szeretik hallani más lelkésztől is az igét, ugyanakkor fontos szempont az istentiszteleteket követő találkozó. Főleg Kolozsváron, ahova sok helyről érkeznek emberek, így előszeretettel találkoznak a szülőföldjükről érkező lelkipásztorral. Attól függően, honnan jön a lelkész – Székelyföldről, Mezőségről vagy Kalotaszegről –, az onnan származó emberek nagyobb számban jönnek el az esti alkalmakra. A koronavírus-járvány előtt éjfélig is elnyúltak az istentiszteletet követő közös beszélgetések.
– A járványhelyzet mennyire változtatta meg az imahetek rendjét?
– A járvány új helyzetet szült. Régebb szép gyakorlat alakult ki sok gyülekezetben, így nálunk is: a presbitérium fogadta a lelkipásztort. Beosztották egymás között, hány presbitercsalád fogadja, és gyakran tízen-tizenketten is leültek a vendég lelkipásztorral egy asztalhoz. 2020 óta ezt így nem lehet megszervezni, a vendéglátásnak ez a része az elmúlt két évben rendszerint elmaradt. Le kellett mondanunk a közös vacsorákról, az istentiszteletek után szervezett alkalmakról.
– Mennyire viselte meg ez a két esztendő a gyülekezetet?
– Korosztályonként másként reagáltak rá az emberek. A tizenéves fiataloknál azt látjuk, hogy teljesen összezavarodtak, azt sem tudják, mit kell követni. Nagyfokú ingerültség és bizonytalanság jellemzi őket. Erdélyben egyes vidékeken a fiatal felnőttek körében megnőtt az öngyilkosságok száma. Rosszul viselik a bezártságot és a kilátástalanságot. Az idősek életét és cselekvőképességét elsősorban a félelem határozza meg. Van, aki azt mondja, nem érdekel: még élek pár évet, de élni akarok. Ők eljönnek a templomba, azonban idős egyháztagjaink nagy része fél, és távol marad. Megtanulta bekapcsolni az online-istentiszteletet, és otthonról követ. A középkorúak körében létezik egy erős ellenállás, amely sokszor átcsap oltásellenességbe. Egyfajta ingerültség és bizonytalanság lesz rajtuk úrrá.
Szemünk előtt bomlanak fel és válnak értéktelenné a hagyományos értékek.
– Mit tehet a lelkipásztor a mai helyzetben?
– Mindenekelőtt foglalkozik a fiatalokkal, hogy ne vaduljanak el. Foglalkozik a gazdasági kérdésektől jogosan félő középnemzedékkel, a munkavállalókkal, és biztatja az otthonukba beszoruló idős nyugdíjasokat. Az emberek rosszul viselik a kialakult helyzetet. A járvány miatt elhanyagolják a kezeléseket, vagy megijednek. Egy közösségben nagy szerepe lehet az egyháznak az emberek biztatásában és átsegítésében. A gyülekezetben diakónusként dolgozó orvosi asszisztenst alkalmaztunk. Immár 15 éve működik az ingyenes házi betegellátásunk. Ez nagymértékben segít, hogy felismerjük, ha valakinek krónikus betegsége van. Orvoshoz irányítjuk, vagy a diakónus hívja a mentőt.
Sokszor a jó szó vagy egy társasjáték, egy délutáni rendezvény a gyülekezeti teremben felszabadítja a fiatalok amúgy is összezavart lelkét. A folyamatos foglalkozás – amikor az emberek kiöntik a lelküket és felszabadulnak – az egyház számára olyan lehetőség, amelyet nem szabad kihagyni.
– Az idei imahét alapgondolatát a Közel-Keleti Egyházak Tanácsa állította össze. Az arab országok keresztyénségéről a hazai közvélemény csak azt tudja, hogy üldözik őket. Az imahét egyben az ő segélykiáltásuk?
– Ha sorra vesszük azokat a közel-keleti országokat, ahol a keresztyénség a legnagyobb megpróbáltatások elé néz, Irakkal kell kezdenünk. A keresztyének egy súlyos polgárháború kellős közepébe keveredtek, a síita és a szunita ellentét áldozataivá váltak. Szíriában is elsősorban az Iszlám Állam tevékenysége miatt üldözték el vagy gyilkolták meg őket, az országban alig maradtak keresztyének. Akik helyben vannak, azoknak olyan rendkívüli adót kellett fizetniük, amire nem képesek. Végül ők is fegyvert fogtak. Az aleppói keresztyének a város védelmében a kisebbik bajt választva Aszad elnök diktatórikus rezsimje mellé álltak szembefordulva az iszlám fundamentalizmussal. A hosszú polgárháború után a libanoni keresztyének aránya a lakosság körében 40 százalék alá csökkent, ráadásul az ország életét hatalmas infláció nehezíti. A két évvel ezelőtti hatalmas robbanás is éppen a keresztyén negyedet érintette legjobban. De rossz az Izrael területén élő keresztyének helyzete is, akik szintén polgárháború miatt szenvednek. Amit ott az arabok intifádának, Izráel pedig önvédelemnek nevez. A kis létszámú izraeli keresztyének a két nagy vallási közösség közé kerültek, és nehezen tudják megtalálni helyüket e nagyon összetett társadalomban.
– Milyen kiutat látnak a közel-keleti keresztyén közösségek megmaradásukhoz?
– Képviselőik Jeruzsálemben gyűltek össze, akik egyáltalán el tudtak utazni. Az imahétre előkészített tematika jól mutatja: egészen más útra vágynak. Arra, hogy felszabaduljanak, és Krisztus fénye ismét beragyogja életüket. Ne kelljen naponta az életükért rettegniük – erről is szól az idei imahét témája. A vezérigét úgy alakították ki, hogy a napkeleti bölcsek története legyen irányadó, az ő útjukat járják be. A végén pedig ott van, hogy más úton tértek haza.
– A közös ima elvezethet oda, hogy a közel-keleti keresztyének jajkiáltása eljusson az európai államok vezetőihez is?
– Az egymásért és az egységért történő közös imán túl léteznek más próbálkozások is. Több európai kormány próbál segíteni e közösségeknek. Erre példa Magyarország kormányának segítőkészsége, hiszen egy keresztyén templomot és várost épített újjá Irakban. Szerintem erőteljesebben kellene hallatnunk szavunkat a Közel-Keleten történő keresztyénüldözéssel szemben. Az unió vezetői struccpolitikát folytatnak: fejüket a homokba dugják, mert nem akarnak e kérdésekről tudni, számukra a politikai tárgyalások meddőnek és feleslegesnek tűnnének. Nem meglepő ez, hiszen az Európai Unió saját keresztyén gyökereit is mellőzni akarja.
Ugyanakkor az egyházak sokkal többet tehetnének nyilatkozat szintjén, és adománygyűjtéssel többet segíthetnék a közel-keleti keresztyéneket.
– Az imahét mennyire tudja megszólítani a különböző európai országok közösségeit?
– Az imahétnek ma sokkal nagyobb hatása van Keleten, mint Nyugat-Európában. A nyugat-európai egyházakban már csak foltokban jelenik meg. Kelet-európai sajátosság, hogy egyszerre és szinte kivétel nélkül minden felekezet valamilyen formában ökumenikus imahetet szervez. A közös véleményformálással azonban adósok vagyunk, függetlenül attól, hogy Európa nyugati vagy keleti felében élünk.
Ennek hiányában történhet meg, hogy az Európai Unió teljes mértékben elszakadt a keresztyén gyökerektől, és egy teljesen más, szekuláris úton jár.
– A református gyülekezetek és lelkipásztorok mennyiben tudnak segíteni abban, hogy a Nyugat-Európát jellemző szekularizáció, a keresztyén tanításoktól történő elidegenedés ne uralkodjék el közöttünk is?
– Kolozsvárra sokan érkeznek vidékről, egyesek bekapcsolódnak a gyülekezetek életébe, ez jelenti hitbeli és identitásbeli megmaradásuk egyik zálogát. Sajnos ezt nem mindenki vállalja. Egyre több olyan vidéki fiatallal találkozunk, aki Kolozsváron jár egyetemre, munkahelyet talál, családot alapít, és hosszú évek múlva kezd el töprengeni azon, hol fogja megkeresztelni a gyermekét. Az ide érkező fiatalok felkutatásában és integrálásában kellene nagyot lépni, paradigmaváltásra van szükség. Hogy ne csak a Kolozsvárra érkező fiatalok 10–15 százalékát tudjuk bekapcsolni a magyar közösségekbe, hanem minél többet, ugyanis tömegek vannak, akik magyar reformátusként egyik gyülekezethez sem tartoznak. A tíz évvel ezelőtti népszámlálás adatai szerint ez a reformátusok esetében mintegy 10 500 személyt jelent… Az egyháztól elidegenedett és teljesen szekularizálódott nagy csoportokról beszélünk, akik hagyományukban ugyan reformátusok, konfirmáltak, de már nem gyakorló keresztyének.
– A törökvágási egyházközség Makovecz Imre által tervezett templomában optimizmusra ad okot a sok foglalkozás, a gyerekzsivaj, az imahét iránti érdeklődés. A gyülekezet hogyan éli mindennapjait?
– Ameddig beszélgetünk, éppen gyülekezetünk ifjúsági és vallásórás termét festik át, hogy fiataljaink méltó körülmények között találkozhassanak. Ha lírai módon akarom ezt megfogalmazni Makovecz Imre organikus stílusban épített templomában, a nagy építész azt mondta: a nyolcvanas években a fák elindultak a város felé, mert megelégelték az emberi szörnyűséget, ami a tömbháznegyedekben történik. A Donát-negyedbe megérkeztek és kihajtottak.
Ezen kívül természetesen a gyülekezet minden olyan istentiszteleti alkalmat megtart, ami más gyülekezetben is van. Sajnos néhány tevékenység megszűnt. A kórusunkat alapjaiból kell újjászervezni, és tekintettel az idős asszonyokra, a nőszövetség is megszűnt. Most van folyamatban az újjászervezése. Igen élénk a szociális programunk, amellyel a gyülekezet rászorulóin igyekszünk segíteni külföldi segítséggel, de saját gyűjtéssel is. Rendszeresen élelmiszercsomagokat készítünk, és alkalmi közvetítésekkel könyvet, ruhát, elektronikai felszerelést, laptopot juttatunk el azoknak, akik ezt nem tudják megvásárolni.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
