Az égi hangszer hatalma – beszélgetés Kristófi János Zsigmond nagyváradi orgonaművésszel

Sütő Éva 2019. augusztus 01., 09:33

Kristófi János Zsigmondot, a nagyváradi római katolikus székesegyház orgonistáját mindenki ismeri a Körös-parti városban. Orgonajátékával nem egyszer nyűgözte le hallgatóságát. Jelenleg Kanadában vendégszerepel. A tengeren túlról beszélgettünk pályafutásáról, illetve az orgonáról, mint „égi hangszerről”, ami a zene nyelvén közvetít Isten és ember között.

Reykjavikban: „Az izlandi közönség nagyon értékelte a koncertemet, olyannyira, hogy az egyik hallgató másfél év elteltével is tisztán emlékezett rá…” Fotó: Facebook

– Művészcsaládban nőtt fel, édesapja festő, édesanyja szobrász- és kerámiaművész volt. Miért választotta a hangszert és miért nem az ecsetet vagy az agyagot?

– A zene mindig a levegőben volt. Testvéreim zongorán, hegedűn, gordonkán gyakoroltak. Hatéves koromtól fogva a bátyám minden hétfőn elvitt a váradi filharmónia koncertjeire. Innentől kezdve lenyűgözött a zene hatalma. Testvéreim kamarazenét játszottak, ez is hatott rám. A legendás zongoratanárnő,

Antal Ilona sokat „kínlódott” velem, mert a gyakorlás nem kötött le, de sikerült bejutnom a kolozsvári zeneiskola diákjai közé, így lettem Buzás Pál tanítványa.

 

– Sokan voltak testvérek… Milyen volt egy átlagos nap és milyen volt az ünnep Kristófiéknál?

– Minden nap volt játék, focizás, házimunka, bevásárlás.

Tíz gyermek zsivaja töltötte be a nem túl nagy házat, s a pelenkázástól a főzésig, a kézi mosástól a befőttkészítésig mindenből kivettük a részünket.

A gyermekek egytől-egyig segítettek a kerámiatárgyak elkészítésében, voltak itt márciuskák, medálok, végzős diákok kitűzői, s ezek mind hozzájárultak a család fenntartásához. Karácsonykor mindig vártuk az angyalt. A mennyezetig érő fenyőfát csodálhattunk meg évről évre. A kisebbeket elvitték sétálni a városba, amíg a nagyobbak előkészítették az ajándékokat. Húsvéthétfőn végiglátogattuk a rokonságot, míg a leányok festették a tojásokat, várták a locsolókat.

Kristófi János Zsigmond a Szent László Ének- és Zenekart vezényli Fotó: Szent László Ének-és Zenekar

– Mikor szólalt meg az első dallam a zongorán és miért döntött a billentyűk mellett, hiszen hegedűn is játszik?

– A zongorán az első dallamot nyolcéves koromban játszottam, ez még élénken él emlékezetemben. A hegedű csak kötelező, második hangszer volt a kilencedik osztálytól, így sohasem foglalkoztatott komolyabban.

– Hol kezdte tanulmányait és hol tökéletesítette?

– Komolyabban Kolozsváron kezdtem el foglalkozni a zongorázással, itt is érettségiztem. Fentebb említett zongoratanárom mellett nem feledkezhetem meg Demény Piroska tanárnőről, aki nemcsak kiváló pedagógus, de a népzene megszállott gyűjtője is volt egyben. A zenei írás-olvasás elsajátítása terén nyújtott óriási segítséget. Az orgonával a kántori tevékenység révén kerültem kapcsolatba. A kötelező sorkatonai szolgálat elvégzése után a székesegyház nagy múltú ének- és zenekarában sok alkalommal helyettesítettem az orgonistát, s édesapám javaslatára elvállaltam az orgonista-kántori szolgálatot. Először autodidakta módjára kezdtem el játszani a hangszeren, s egyre jobban megszerettem. A rendszerváltás után lehetőségem nyílt megismerkedni Szathmáry Lillával, aki a pesti Bartók Béla Zenei Szakközépiskola tanára volt, s mesterem lett. Az általa kifejlesztett különleges módszer elsajátítása révén kerültem közelebbi kapcsolatba az orgonával.

– Miért váltott orgonára és mi hozta vissza Budapestről Nagyváradra?

– Budapesti tanulmányaimat Várad és Pest között ingázva végeztem el, vagyis nem kellett visszajönnöm, hiszen a hétvégéket itthon töltöttem. Ennek több oka is volt. Feleségem, Krisztina 1990-ben megajándékozott egy gyönyörű fiúval, s amikor egyetemi tanulmányaimat elkezdtem, László már nyolchónapos is elmúlt. A székesegyházi szolgálatot sem adtam fel, csak a hétvégére korlátoztam.

1995-ben gyermekkórust alapítottam Schola Cathedralis Vara­dinensis néven, amely 2002-ig szolgált. S közben a család is gyarapodott, 1999 óta négy gyermeket nevelünk.

 

– A zeneakadémia elvégzése után egyetemi adjunktus lett a Partiumi Keresztény Egyetemen. Tevékenysége egyre bővül…

– Az egyházzene-pedagógia szak 1996-ban indult s a szak alapítója, Ari-Nagy Éva felkért, vezessem a szak kórusát, tanítsak egyházzenét és orgonát. 1998-ig voltam a Partium kórus karvezetője, majd Berkesi Sándornak adtam át a stafétabotot. Ugyanebben az évben kezdtem el doktori tanulmányaimat a zeneakadémián, így újabb négy év ingázás kezdődött. Abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy a Schola Hungarica tagja lehettem három esztendeig, ez idő alatt Dobszay László és Szendrei Janka vezetett a gregorián énekek világában.

– Milyen országokban játszott eddig és hogy viszonyult például az izlandi közönség az orgonajátékához? Mi volt a legfelemelőbb élménye?

Románia, Magyarország, Németország, Finnország, Ausztria, Franciaország, Málta, az Amerikai Egyesült Államok, Norvégia, Izrael, Izland, Kanada, Svájc templomaiban hallhatták játékomat az érdeklődők.

Az izlandi közönség nagyon értékelte a koncertemet, olyannyira, hogy az egyik hallgató másfél év elteltével is tisztán emlékezett a muzsikára, annyira mély benyomást tett rá. Azóta mesterkurzust is tartottam az ottani orgonistáknak. A sok élmény közül kiemelkedik a csíksomlyói kegytemplom orgonájának felszentelése alkalmával tartott koncert, ahol az istenháza zsúfolásig megtelt hívekkel.

– Tudományos kutatásai elismertek. Napvilágot látott több zenei tanulmánya is. Említene néhányat?

– Doktori kutatásom témája: a váradi egyházmegye kántorai a 18. század közepén. Az állami levéltár kezelésében lévő püspökségi iratok tanulmányozása teljesen más megvilágításba helyezik a jelenkori eseményeket. Publikációim közé tartoznak A nemzet napszámosai a 17. század művelődéstörténetében Nagyváradon (2008); Levéltári adatok Nagyvárad 18. századi egyházzenei életéhez; Egy elfeledett ájtatosság: a negyven órai ima. Utóbbi kettő a Magyar Egyházzene című folyóiratban látott napvilágot 2000–2002 között.

– Mit jelent Kristófi János Zsigmondnak az egyházi zene és mit jelent a nagyváradi székesegyház orgonistájának lenni?

A nagyváradi székesegyház orgonistájának és karnagyának lenni elsősorban óriási megtiszteltetés, ugyanakkor nagy felelősség is. Michael Haydn, Dittersdorf és Kersch Ferenc után a hagyományt továbbvinni nagy kihívást jelent.

 

– A Michael Haydn kamarakórust 2002-ben alapította. Dióhéjban mi a története ennek az énekkarnak?

– A kamarakórus a PKE zeneszakos diákjaiból alakult, az egyházzene irodalom alaposabb megismerése céljából. 2004-ben adtuk ki a CD-lemezeinket, amin orgonamuzsika is hallható. Salzburgban háromszor léptünk fel, illetve az olaszországi Loretóban két alkalommal vettünk részt egyházzenei fesztiválon.

– Az orgonát égi hangszerként emlegetik. Orgonamuzsika közben közelebb jön az „ég”? Van-e eszményképe?

– Az orgonista szerepe közvetíteni ég és föld között. Ez szintén nagy felelősség, feladat. Sok tényezőtől függ a megvalósulása. Nagyváradon már több ízben is hallhattuk Varga Petra egyedülálló játékát. Kétségkívül sok nagy név forog a világban, de az ő játékát találtam eddig a legmeggyőzőbbnek. Nála érezhető a „közvetítés” ég és föld között.

– Teljesnek érzi-e az életét? Mi az, amit feltétlenül tovább szeretne adni utódainak e nagynevű család szellemi hagyatékából?

– Számomra végtelen öröm zenével foglalkozni, ezért hála Istennek, nincs hiányérzetem. Nagyvárad, Bihar és a tágabb értelemben vett Erdély, a szülőföld szeretete tartotta meg eddig is a családot, s reményeim szerint ezt sikerül majd átadnom az én gyermekeimnek is.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat