Aki a padoknak prédikál Szászföldön

Utolsót kondul a magányos torony harangja. Elhalkul, majd teljesen elnémul, csendbe borítva a teljes környezetet. Örökkévalóságnak tűnő egy-két perc múlva megnyílik a karnyújtásnyira fekvő templom szárnyas ajtaja, rajta hosszú, fekete palástot viselő lelkész lép be. Magas, fehér hajú idős férfi. Bibliával a kezében az oltár felé lépked, miközben szeme sarkából a padsorokat fürkészi. Pedig ránézés nélkül is tudná sorolni, a gyülekezetből kinek hol a helye. Megáll, megfordul, komótosan körülnéz és felsóhajt. „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében – mondja ékes német szóval, majd nyomban válaszol is: – Ámen.”

A bevezető zsoltár után az oltár felé fordul, és bűnvalló imádságot mond. Aztán ismét a padsorokra tekint, és Isten kegyelmét hirdeti. Egyetlen mondatba sűrített imádságában a hét legfontosabb gondolatát próbálja megfogalmazni úgy, hogy közben Isten tetteire utal. Az igeolvasást az igehely pontos megjelölésével vezeti be; ilyenkor, akárcsak a válaszadás pillanataiban, egyetlen öregasszony vagy kisgyerek sem marad ülve a padjában. A liturgia már a csúcspontján tart: megszólal az élő evangélium. A templomot néma csend lengi be, a légy zümmögése is hallatszik, miközben Schlattner atya nem csupán magyarázza az igét, szavaival Isten hangját hallatja. Az egyetemes könyörgésben a kérés kap nagyobb hangsúlyt. Ebbe az imádságba a legtöbb helyen a lelkészen kívül a gyülekezet tagjai is bekapcsolódnak. Veresmart ódon templomának falai között azonban némák maradnak. Mint ahogy a végső áldás előtti Miatyánkat sem mondják papjukkal együtt. De keresztet sem vetnek, és padjaikba sem ülnek vissza. Pedig nem is olyan régen még több száz torok zengte az éneket és az imát. Istentisztelet után hiába hagyja el fürge léptekkel a templomot a tiszteletes, a gyülekezet tagjai nem követik. Nincs kivel kezet rázni, nincs kinek az egészsége felől érdeklődni, nincs kinek a vasárnapi ebédhez jó étvágyat kívánni. Isten háza üres, akárcsak a szertartás előtt. Meg az istentisztelet alatt.

Mindez nem a tollforgató képzelete, de még csak nem is a véletlen szüleménye. Maga a kegyetlen valóság.

Összedőlt tornyot, fedetlenül maradt templomhajóból kikandikáló fákat, bokrokat már láttam, lakatot Isten hajlékán szintén. Nyáj nélkül maradt és egy távolabbi „esztenára” vándorolt pásztort ugyancsak. De üres templomnak prédikáló papot soha.

Pedig az ország kellős közepén – Nagyszeben, Szentágota és Fogaras háromszögében – a csodálatosan zöldellő dombok közt eldugva a szászok által Ritbarchnek, irodalmiasan Rothbergnek nevezett Veresmarton él egy öreg lelkész, aki dacolva az emberi logikával, isteni sugallatra hallgatva azt mondja: van értelme. Még így is. Vagy főleg így.

„Tizennégy esztendőn keresztül hétről hétre évi egy-két kivétellel minden vasárnap a négy falnak és az üres padoknak prédikáltam. Tizennégy esztendőn át...” – nyomatékosítja a tucatnál is nagyobb számot a 86 esztendős Eginald Schlattner, miközben hosszan a semmibe néz. Legkevesebb negyvenöt hétvégével számolva a 14 év akkor is 630 vasárnapot jelent, ugyanannyi istentiszteletet. Mint mondja, ez volt az egyetlen módja annak, hogy ép elmével vészelje át a nyolc évszázados gyülekezet szinte egyik napról a másikra történt eltűnését.

Tudja, milyen szép prédikációim voltak?!... Az üres padok biztosan jól érezték magukat” – mondja félig tréfásan, de talán komolyan az idős lelkész.

Négy évtizeddel ezelőtt, 1978-ban, amikor kezdő papként a Nagyszebentől 18 kilométerre fekvő faluba került, Schlattnernek mintegy 700 híve volt. Bár Trianon előtt a veresmarti szászok szinte kétszer ennyien voltak, a veresmarti közösség még így is életképesnek tűnt, hiszen egyharmadát gyerekek tették ki. Az akkori hétszázból mára összesen négyen maradtak: a pap és három híve. Olyanok, akik a templomig is képtelenek kicsoszogni. Amióta istenháza egyik padjában megbotlott – és ahogy tréfásan mondja, az úrasztalától egyenesen a műtőasztalra került –, Eginald Schlattner sem legénykedik, nehézkesen, mankóval jár. Közben egyéb nyavalyák is utolérték, ezért az utóbbi két évben még háromszor „feküdt vissza” a kés alá.

Fizikai fájdalmánál sokkal inkább megviseli a lelki trauma, amit a szászok 1989 utáni, immár végső kivándorlása okozott. „A rendszerváltás után húsvétkor még tele volt a templom; mind itt voltak. Karácsonyra nem maradt szinte senki. Összehúzódtunk, akár a betlehemi jászolban. Borzasztó időket éltünk meg. Minden egyes vasárnap hosszú névsort olvastam; azokét, akik azon a héten távoztak Németországba” – meséli. Most is nehezen hiszi, hogy ami évszázadokon keresztül sem a töröknek, sem a tatárnak nem sikerült, az a román kommunista és posztkommunista rendszernek pár évtized alatt összejött: kiárusította, elűzte Erdélyből a szászokat.

Német ember szájából most hallom először, mekkora szerepet játszott a közösség döntésében Marosvásárhely véres márciusa, a bosszúra kiéhezett és visszatérését előkészítő szekushad magyarellenes pogromkísérlete.

„Akkor sokan tették fel a kérdést: tiszteletes úr, ha minket is megtámadnak, ki véd meg? Kevesebben vagyunk, mint a magyarok, gyengébbek is. És erre mit válaszolhattam… Tudtuk, hogy románok nem szeretnek. Soha nem is szerettek. Mindent megígértek 1918-ban, de abból semmit nem tartottak be! Egyszer már elárultak minket, amikor a második világháború után 1945. január 13-án 70 ezer erdélyi szászt deportáltak a Szovjetunióba. Csak a gyermekek és az öregek maradtak… Aztán jött az agrárreform, amikor mindenünket elvették. Azért, hogy legyen hová beköltözzenek. Mert fasisztának kiáltottak ki minket. Aztán 1955-ben nagy kegyesen visszaadták házainkat, de feltételként a szövetkezetbe való belépést szabták meg...”

Ezek után a manapság folyó nácizás már nem lepi meg Schlattnert. Azt mondja,

a 2014-es elnökválasztások előtt levelet írt Klaus Johannisnak, amelyben kérve kérte, maradjon szebeni polgármester, ne akarjon államfő lenni. Óvni akarta szász testvérét mindattól, amire számítani lehetett, és utólag be is következett.

Mert hiába akar a valamikori fizikatanár nagyobb románnak tűnni a nagyrománoknál, úgyis lenácizzák, plakátjaira Hitler-bajuszt rajzolnak, és nem is annyira hibáira, mint inkább származására hivatkozva próbálják leváltani.

Az erdélyi szászok tragédiáját Eginald Schlattner eddig nyolc nyelvre fordított, nagysikerű regényeiben vázolta. Az önéletrajzi elemekkel tarkított írásai közül a Der geköpfte Hahn és a Rote Handschuhe magyarul is olvasható Fejvesztett kakas, illetve Vörös kesztyű címen. A hatalomra került kommunisták kegyetlenségeiből és kisebbségellenes politikájából ihletett regények Radu Gabrea rendező figyelmét is felkeltették, aki mindkét írást megfilmesítette.

„A Babeş–Bolyai Egyetem doctor honoris causa címmel tüntetett ki, a külügyminisztérium Románia kulturális nagykövetévé nevezett ki, az osztrák államtól érdemkeresztet kaptam, ennek ellenére mégsem tartom magam írónak. Egyszerű erdélyi falusi pap vagyok, aki viseli keresztjét és végzi a dolgát.

Nem akartam Németországba telepedni, de még állampolgárságért sem folyamodtam, holott feleségem, gyerekeim, az összes rokonom kivándorolt. Nekem itt kell szolgálnom a nyájamat,

pontosabban azt, ami még maradt belőle. Mindhárom könyvet a hit, a fájdalom és a reménytelenség keveréke íratta velem. Nem mindenkinek tetszett. Volt, aki besúgónak nevezett. Holott életemben nem köptem be senkit, ez a dossziémból is kiderül. Egy biztos: a lelkiismeretem nyugodt, nem kell attól tartanom, hogy a történelem hátsó ajtaján kell majd kimennem” – állítja.

Közben elkezdenek szállingózni a hívek az istentiszteletre. Nem az ágyban fekvők, hanem egészen mások: ortodoxok, románok, cigányok… Összesen négyen. „Tizennégy éven keresztül arra kértem a Fennvalót, mutassa meg valakinek, legalább egyetlen embernek, a templom ajtaját. És íme, kérésem meghallgatásra talált: már nem üresek a padsorok.”

Elnézem, a kétnyelvű szertartásra betoppantak közül hárman mindegyre keresztet vetnek; a negyedik csak bólogat. Eginald atya mindeniket nevén szólítja, és időnként egy-egy költői kérdést is nekik szögez. Az egyszerűen csak Domnul Ionnak szólított középkorú férfi minden második-harmadik mondat után kérdezés nélkül is válaszol. – Da, da – mondogatja.

A cigány férfit ortodoxnak keresztelték, de három-négy esztendeje az evangélikus templomban találja lelki békéjét.

Ioana Bădescu ide is, oda is eljár; harangozó lévén 14 évvel ezelőtt vállalt „munkája” az evangélikusokhoz köti, és csak ünnepekkor látogat el a hagymakupolás templomba. Vele szemben egy fiatal, mindegyre mosolygó, bojtos sapkás lány ül. Carmen, a házvezetőnő szerepét betöltő lány néhány évvel ezelőtt agresszív fiútestvére elől szökött el a cigánysorról. Azóta a parókián talált menedéket, és ezzel együtt munkát. „Ha ő nem lenne, én már rég az öregotthonban lennék, ott, ahol a halálodat várják” – vallja be férfiasan a lelkész.

Bár az 1762-ben épült veresmarti parókián lakik, előrehaladott kora ellenére munkakönyves alkalmazott, és minden vasárnap elvégzi a szolgálatot. Hívek híján Eginald Schlattner már rég nem parókus lelkész. A veresmarti gyülekezet életében ő volt a 99. pap, Luther hitére való áttérés óta az 51. – és egyben az utolsó. Ehhez képest bizonyos Bînda nevű pópa, az ortodoxok első papja 1905-ben került a faluba. A történelmi források szerint a román stílusban épült evangélikus templom öt esztendő múlva tölti a 800. évét, a görögkeletiek istenháza alig százhúsz évvel ezelőtt épült. A szászok nyolc évszázada lakják a környéket, az első román juhász családok 1750 körül kezdtek lejönni a közeli hegyekből.

„Két nagy erényük van a románoknak: tudnak imádkozni és gyermeket csinálni” – mondja. Ennek meg is van az eredménye: a négy idős, beteg szász mellett a faluban szinte mindenki román, vagy legalábbis annak vallja magát. Még a hatszoros számfölényben lévő cigányok is, holott valamikor ők szászok szerettek volna lenni. Amikor Schlattnert a nagyszebeni püspök Veresmartra helyezte, pap kollégái azzal heccelték, hogy egy évnél többé nem fogja bírni itt. „A szászok megosztottak, a románok nem szeretnek bennünket, a cigányok meg olyanok, hogy még a hajadat is lelopják a fejedről!” – így indítottak engem útra kollégáim. Csakhogy amíg egykori politikai fogolyként téglavetőként dolgoztam, megtanultam a cigányszívhez vezető nyelvezetet. Így nem féltem tőlük, hamar elnyertem bizalmukat, és szász papként elsőnek tettem be a lábam a putriikba.”

Eginald Schlattner már a kezdet kezdetétől tudta: a cigányokat legfőként a taníttatás által lehet „civilizálni”. A gyerekeket abban segítette, hogy tanuljanak meg írni-olvasni, lehetőleg végezzék el a nyolc osztályt, aztán amennyiben lehet, Nagyszebenben tanuljanak szakmát.

Közülük akadt olyan is, aki nem érte be az érettségivel, és sikeresen felvételizett az egyetemre. A lelkész és a roma közösség közötti bizalom nem csak az addig átjárhatatlan falakat döntötte meg, egyenesen csúcsra hágott.

„Egy szép napon azzal álltak elő, hogy ők német evangélikussá szeretnének válni. Ennek nincs semmi akadálya, válaszoltam, csakhogy előbb meg kell tanulnotok a nyelvet, és konfirmálnotok kell. És ezt már nem vállalták” – meséli. Ezek után már nem meglepő, hogy a baptisták is tettek egy „templomfoglaló” kísérletet, igaz, ők csak mindössze esküvőre szerették volna bevenni az ódon várfalat. Ismervén a családot, a lelkész hajlott arra, hogy igent mondjon, de amikor meghallotta, hogy a násznépnek csak a templom kell, pap nélkül, elutasította. Pedig az örömapa szépen fizetett volna…

„Nekem a mai napig is állami fizetésem van.

Ezelőtt tizenkét évvel még harmincan voltak a nagyenyedi börtönben, az utolsó lecsukott szász 2018 végén szabadult Marosvásárhelyről. Így inkább a cigány, román, magyar foglyok lelki gondozását végzem. Érdekes, nem? De nem csak ezért számítok kuriózumnak. Amikor a templomban eltörtem a lábam, az munkabalesetnek számított. Az orvosok, akik a papírokat intézték, csak ámultak és bámultak, mondván, hogy nekik nyolcvan feletti öregnek még életükben nem kellett betegszabadságot kiírniuk” – neveti el magát.

Schlattner nem 1989 után ismerkedett meg a romániai fegyházrendszerrel. Egy koncepciós per és annak következményei fájó emlékeivel tért vissza a rácsok mögé. Apját Fogarasról szovjet munkatáborba deportálták; családját kisemmizték, földönfutóvá tették, a kolozsvári teológiáról kirúgták. Átiratkozott matematikára, majd hidrológiára, de az államvizsga előtt 1959-ben a brassói német írók perében testvérével együtt „a feljelentés elmulasztása miatt” letartóztatták és bebörtönözték. Három év után szabadult. Előbb téglagyári napszámosként, aztán állatfarmi segédmunkásként, vasúti hídépítőként, műszaki rajzolóként dolgozott, mígnem a rendszer nagy kegyesen jóváhagyta, hogy államvizsgára jelentkezzék. „Tizenegy év kiesés után sikerült levizsgáznom. A kar, ahol tanultam, már rég nem létezett, ezért bizottságot hívtak össze, az mérte fel a tudásomat. Azonban nem sokáig dolgoztam vízügyi mérnökként, mert 1973-ban meghallottam Isten hívását, és jelentkeztem a teológiára” – meséli.

Megaláztatásból, elhurcoltatásból, kisemmizésből az elmúlt száz év alatt az erdélyi magyaroknak is kijutott bőven. Óhatatlanul tör elő a kérdés: ugyanaz a sors vár ránk, ami az erdélyi szászokra?

„Nem – jön a határozott válasz. – A magyarok sokkal nagyobb demográfiai tartalékkal rendelkeznek. Csak ne lennének olyan búskomorságra és önsajnálatra hajlamosak! A frusztrációikat is megértem, de azért mégsem kellene minden nap azzal kelni és feküdni, hogy jaj’ Istenem, eltűnünk Erdélyből!”

Schlattner ugyanakkor megérti a magyarok lelkületét. Szerinte nem könnyű talpra állni egy olyan nemzetnek, amely négy évet harcolt egy idegen császárért, és ennek következtében elveszítette országa kétharmadát. Főként annak tudatában, hogy a románoknak az utolsó pillanatban való szűk, három hónapos átállás is bőven elegendő volt ahhoz, hogy megduplázzák területüket. „Hát ezért kell megérteni és elfogadni a magyar ember autonómiavágyát, nem pedig elvárni tőle azt, hogy december elsején kiálljon és tapsoljon!” – állítja.

Schlattner empátiájának, akárcsak szinte tökéletes magyar nyelvtudásának gyökereit származásában kell keresni. A szász mellett magyar felmenőkkel rendelkező férfi egy 1467-től „locsolt” családfát mutat, amelyben olyan nevek is megjelennek, mint a Zilahi, Szőcs, Borbély, Borbereki, Ecsedi, Kovásznai, Szász… A falon lévő nemesi címerről pedig a Sebess-Zilahi név köszön vissza. Anyai nagyanyját, a Nagyszebenben született Bertát hívták így. „Miután férjhez ment, a magyar rokonok mindegyre a szegény Bertaként emlegették, aki egy szászhoz ment” – mosolyodik el az unoka. A vegyesházasságból született lány 1912-ben Budapesten látta meg a napvilágot. Olyan szépen beszélte a magyar nyelvet, hogy színdarabokban is játszott – büszkélkedik anyjával.

A lelkész 1933-ban Aradon született, de háromévesen szüleivel Szentkeresztbányára került. Az ott töltött négy esztendő alatt tanulta meg anyanyelvét, amit később az akkor még jelentős számú magyar lakossággal rendelkező Fogarason és Kolozsváron teljesített ki. A magyar nemes vér a történelmi családokat tömörítő Castellum Alapítvány tagjává tette Schlattnert, aki rendszeresen és örömmel eljár a grófok, bárók, kisnemesek leszármazottjainak évi találkozójára. „Szoktam is mondogatni, hogy én egész évben 100 százalékban szász vagyok, de azon a három napon, amit a castellumos barátaimmal töltök, egynegyed magyarnak érzem magam.”