A „rebellis” pap, püspök és politikus – életút-beszélgetés Tőkés Lászlóval az elnyomó hatalommal szembeni ellenállásról

– Kolozsváron ma is Tőkés-udvarként emlegetik az egykori Magyar utca elején található egyházi lakások ingatlanegyüttesét, ahol hét testvérével együtt felnőtt. Mennyire volt ritka az ilyen népes család?
– Öntudatos családépítő szüleim voltak, akik a lelkészcsaládokra jellemző hagyomány szerint nagy értéknek tartották a gyermekáldást. A konyhai beszélgetések rendjén anyám néha elpanaszolta, hogy megtörtént, amikor megvetésben, lekicsinylésben vagy jobb esetben értetlenségben részesült a nyolc gyerek miatt. Hála Istennek a szüleim ebben az elköteleződésükben nem voltak egyedül, hiszen a Dobri, a Hermann vagy a Juhász család szintén népes família volt. Egyházi köreinkben e családmodell igencsak érvényesült. A későbbiekben nagy kiábrándulást jelentett számomra, hogy egészen másfajta papi magatartás vált uralkodóvá…

– Orvos, tanár, mérnök, lelkipásztor egyaránt kikerült a Tőkés családból. A testvérek, a gyerekek és unokák nagy tábora milyen rendszerességgel találkozik?
– Nagy veszteség volt szüleim távozása az élők sorából. Halálukig betöltötték a család összetartó szerepét: a rajtuk keresztül érvényesülő kapcsolatok azóta akaratlanul is meglazultak. Azonban ma is együtt van a család, és tovább visszük azokat az eszményeket, amelyeket tőlük tanultunk. A szoros együvé tartozásra kiváló példa a temesvári történetem. Szerénykedés nélkül mondanám, hogy a Tőkés család megérdemelne valamilyen nem létező kitüntetést, hiszen én

Szép történet íródhatna ebből A család részvétele az 1989-es temesvári eseményekben címmel.

– Hogyan emlékszik a korabeli Kolozsvárra?   
– Gyermekkori emlékeimben az a Kolozsvár él, ahol a magyarságnak nem kellett kisebbségnek éreznie magát. A kisebbségi lét nyomorúságával a későbbiekben ismerkedtem meg.    Kamaszkoromban még jócskán 50 százalék körül lehetett a magyarság részaránya, az utcán is létjogosultsága volt a magyar nyelvnek. A magyar intézmények, az egyházi háttér, a magyar iskolai rendszer kiegyensúlyozta a románosítási törekvéseket. Később anyám mesélte, hogy csak este későn szeretett a városon végigmenni, mert akkor kevésbé látszott, mivé vált Kolozsvár az erőltetett asszimiláció folytán. Ilyen szempontból kamaszkorom idilli állapota nem tartott sokáig, mert szemünk láttára épült le Kolozsvár.

Ez traumatikus hatással volt a kolozsvári magyarságra s főleg az idősebb nemzedékekre. Ez nem kis szerepet játszott abban, hogy a lelkészi pályát választottam.

– A nyolc testvérből egyedül ön lett pap, holott lelkészcsaládokban sokszor a fiúk apjuk példáját követik. A Tőkés családban ez miért alakult másként?
– Apám szerette volna, hogy a fiai lelkészi pályára lépjenek, de ez soha nem vált követelménnyé. A családi légkört nagy szabadság jellemezte, mindenikünk szabadon tájékozódhatott, választhatott, és arra a pályára ment, amire kívánt. Ez jelentős anyagi áldozatot jelentett szüleim számára: nyolc gyereket taníttatni egy fizetésből… Nem voltunk sem szegények, sem gazdagok, a szükséges anyagi forrásokat mindig kirendelte a Jóisten. Már akkor szerettem Móricz Zsigmond Hét krajcár című elbeszélését:

Az ételt is úgy adagolta, hogy valamennyien érezzük, a legjobb ebédet esszük, és mindenikünk jóllakott. E miliőben nőttünk fel, ahol anyám sokszor mesélt arról,    mi is történik körülöttünk a világban és a püspökségen, ahol édesapám személyzeti előadó-tanácsos volt. Ő kevésszer beszélt egyházi dolgokról, így édesanyámtól értesültünk, mi történik az erdélyi szórványvilágban, milyen a lelkipásztori családok élete vagy a magyar iskolák háza táján bevezetett szigorítások. Amikor 11. osztály végén nyilatkozni kellett, hogy lelkésznek készülök, az akkori igazgató le akart beszélni róla. Számomra azonban vállalás kérdése volt, hogy a teológiára iratkozom.

– A kommunista rendszerben megbélyegezték a papokat. Ez mennyire volt elrettentő az 1970-es években egy erdélyi magyar fiatal számára?
– Voltak olyan időszakok, amikor a kolozsvári teológián alig volt hallgató, a fiatalok féltek a teológiától. A kommunista rendszer kialakított egy általános lebecsülést a papi pálya iránt, az egyházat csak negatív színben tüntették fel. Számomra nem ez volt a perdöntő, hanem az a szülői és nagyszülői papi örökség, amelyet korán megismerhettem. Édesanyám szépkenyerűszentmártoni papleány volt, édesapám málnási papgyerek. Jeles lelkipásztor nagyszüleimről sokat meséltek, de már nem ismerhettem őket, mert korán meghaltak.

Mindez nagyon megragadott. Főleg azoknak az egyházi személyiségeknek a példája, akik megmutatták, hogyan kell elmenni a századik elveszett bárányért, és hogyan kell hivatásként űzni e mesterséget.

– A Szekuritáté irattárából előkerült megfigyelési anyag szerint a rebellis Tőkés László személyisége már a teológiai évek alatt kialakult. Más volt, mint a többi teológus?
– A teológiai évek alatt egy hasonlóan gondolkodó, remek csapat verődött össze több évfolyamról. Kedvező körülménynek számított, hogy hallgatótársam volt az akkori püspök fia, Nagy László, Dávid Gyula püspökhelyettes unokája, Vetési László, illetve Tőkés István püspökhelyettes fiaként jómagam élvezhettünk szüleink révén védettséget. Jöttek mások is, többek között Molnár János szalárdi lelkészfiú, későbbi költő és egyháztörténész.

Azt is sejtettük, hogy a hallgatók közül ki a kollaboráns. Cselhez folyamodtunk: kimentünk egy hétre a kisbányai menedékházba, ahol részleteiben megterveztük, mit fogunk kezdeményezni és megvalósítani a teológián. Hogyan fogjuk megszervezni az ifjúsági életet, az önképzőkört. Egy évre engem is megválasztottak ifjúsági elnöknek. Hiába dühöngött Rab Károly rektor, hívott raportra és fenyegetett, mert a választás és az ifjúsági élet működése a teológiai szabályok betartásával történt, nem találtak rajtunk fogást. Erős volt bennünk az egyházkritika, hiszen apám tanuja volt az egyház teljes szétzüllesztésének a hatvanas években.

– Meddig tartott a „védettsége”?
– Addig, amíg a teológia elvégzése után ki nem helyeztek segédlelkésznek Brassóba, ahol egy kora reggel rám tört a helyi Szekuritáté különítménye, és a kihallgatáson az egyetemi évek alatt elkészített dossziémmal szembesítettek. Kiderült, minden lépésünkről tudtak. Akkor sem és azután sem fogalmazódott meg bennem, hogy elmenjek Erdélyből, mert itt rosszabb lenne, és nem tud az ember érvényesülni. A szülői ház jól átadta Reményik Sándor gondolatvilágát a Szentírás tanításaival elegyítve. Mindig az „ahogy lehet” elve vezérelt, és a Brassóban elkezdődött másfél évtizedes harcot a Szekuritátéval sikerült végigvinni Temesváron át.

– Désre került, majd kétéves munkanélküliség után Temesvárra. Mind a három helyről eltávolították, a rendszerváltást végül a szilágysági Menyőben élte át. Nem akart „tájbasimuló” pap lenni?   
– A kommunizmusban ha egy lelkész csak a minimális szolgálatot végezte el, akkor nem szúrt szemet a rendszernek. Mindig érzékenyen ki kellett tapogatni, hogy a településen, illetve a környékén a hatalom mit enged meg. Én feszegettem a határokat. Igazából máig sem derült ki, miért helyeztek át segédlelkésznek Brassóból Désre. Ha arra számítottak, hogy ott másként lesz, csalódniuk kellett. Dés híres lelkészére emlékezve megalakítottuk a Medgyes Lajos Ifjúsági Bibliakört, amely már önmagában elfogadhatatlan volt.

A környezetemből két családot is meghurcoltak, Kalapáti Jolán magyar szakos tanárnőt Bánffyhunyadra helyezték, ellenem fegyelmit indítottak. Egyházkerületi szinten végül felmentettek, de mégsem maradhattam Désen – Uzdiszentpéterre akartak áthelyezni –, így lettem két éven át 1986-ig munkanélküli. Holott Brassóban, Désen és Temesváron is a törvényesség keretei között szerveztük meg egyházi és kulturális életünket, ez viszont elfogadhatatlan volt a kommunista rendszer számára. Az volt a fő bűnöm, hogy a gyülekezetekben a kezünkben tartottuk a helyi egyházi és kulturális életet és a diákságot egyaránt. Temesvár ilyen szempontból azért számított sikertörténetnek, mert a hívek a végsőkig kitartottak mellettem.

– Rendszerváltás utáni pályafutása sokak számára nyitott könyv. Azt talán kevesen tudják, hogy önt mindkét egyházkerület püspökké akarta választani. Miért döntött a Királyhágó mellett?
– Barátaim először a Királyhágómelléki Református Egyházkerület élére javasoltak, az volt az első választás, amit megnyertem. Nem válogattam a püspökségek között, habár jólesett, hogy az Erdélyi Református Egyházkerületben mégis feltettek nem hivatalos jelöltnek, végül meg kellett ismételni a választást, hogy az új püspök elnyerhesse mandátumát. Az egyházkerületi hovatartozás és Temesvár is    Királyhágómellékhez kötött.

– Sokszor elmondta, hogy Romániában nem történt igazi rendszerváltás. Igaz ez az egyházakra is?
– Ez már az elején látszott, hiszen igazából a nép, a hívek fogadták kitörő lelkesedéssel a váltás lehetőségét, akik nem is remélték, hogy a kommunista–ateista–nacionalista rendszernek valaha vége szakad. Nem kezdtünk tisztogatásba, ez nem lett volna méltó, de menniük kellett a főkolomposoknak. Akiknek sok volt a róvásán, védekeztek, visszakoztak, próbálták megtalálni a modus vivendit.

1998-ban már kicsin múlott, hogy újraválasztottak. Tulajdonképpen a világi, a presbiteri réteg választott meg, papi körökben nem voltak népszerűek a gondolatok, amiket hirdettem. Hogy miért nem támogatott a lelkészek egy része? Egyetlen példát mondok: 2007-ben az egyházkerület egyházmegyéinek kilenc espereséből ötnek kommunista időkbeli titkosszolgálati múltja volt. A Szekuritáté hatalmas romboló munkát vitt végbe az egyházakban, ennek öröksége velünk él.

– Tizenhét éven át volt az egyházkerület püspöke. Ellenfelei gyakran vetették a szemére, hogy ön aktívan politizál. Összeegyeztethetőnek tartotta ezt a papi hivatással?   
– Sajátos egyházi-közéleti pályafutást mondhatok magaménak, ami tudatos építkezés volt. Szerintem az egyházkerület élén nagyobb hatékonysággal lehetett bizonyos célokat elérni, mint egy politikai szervezet élén. Abból indultam ki, hogy a tisztulás, a rendszerváltozás így nagyobb eséllyel következik be.

Egyházi és közéleti szereplőként jóval nagyobb volt a politikai súlyom. Úgy éreztem, kamatoztatni tudom azt a tőkét, amit Temesvárról hoztam. Ha ez nincs meg, nem lett volna magyar állami egyetem Nagyváradon, nem jön össze az autonómiapolitika abban a formában, ahogyan a szatmári közgyűlésen útjára indítottuk a léket kapott autonómiamozgalmat. Nem sikerült volna visszaszereznünk egyházi iskoláinkat, a nagyváradi püspöki palotát. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet is az egyházi vezetők alapították. Véleményem szerint egy egészséges politikai egyensúly alakult ki. Ha    erkölcspolitikáról lehet beszélni, akkor arra törekedtem, hogy a pártpolitika révén ne olvadjunk be az állampolitikába. Ha úgy tudnánk politizálni, mint Márton Áron, aki a Párizsi Békeszerződés szintjén tudta képviselni a magyar érdekeket harcostársaival a párizsi békekonferenciára kijuttatott memorandum révén, akkor van értelme ennek az egyházpolitikának.

– Mi volt a legnehezebb püspöki mandátumai alatt?
– Embert próbáló feladatnak bizonyult az egyház újjászervezése, a mozgalmi élet beindítása, a gyülekezetek felkarolása és az építkezések. Mindezt olyan körülmények között, hogy garasos gondokkal küszködtünk. Ha annyi pénzünk lett volna, mint amennyit most kapnak az egyházak az anyaországtól, nem így állnánk. Az akkori körülmények között isteni csodának számított, miként tudtuk fenntartani a partiumi egyetemet.

 – Püspökként, az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként, később az EMNT vezetőjeként és EP-képviselőként sokszor állást foglalt az erdélyi magyar autonómiatörekvések mellett. Az autonómia még mindig a jövő ködébe vész. Mi ennek az oka?
– Az autonómia megvalósításának útja a teljes magyar egyetértésben rejlik. Kezdve attól, hogy 1990 januárjában Ion Iliescuék a Nemzeti Megmentési Front vezető tanácsában erről beszéltek, el egészen az autonómiapolitika viszontagságos történetén át a jelenlegi állapotig, az autonómia ügye elsősorban rajtunk vérzett el.

Azt mondják, éppen nincs itt az ideje, vagy ne menjünk ezen az úton, mert járhatatlan. Mindig megingatják az autonómiapolitikát, és utána megvalósul az RMDSZ önbeteljesülő proféciája: na látjátok, hogy ez az út járhatatlan! Közben azt hirdetik, hogy kormányra kell lépni, mert az az egyetlen jó út. Emiatt nem tudnak komolyan venni bennünket ebben az ügyben. Amikor kinn voltam Brüsszelben EP-képviselőként, az erdélyi magyar politikából érkezők mindig mást mondtak az erdélyi magyar autonómiatörekvésekkel kapcsolatban, amivel hiteltelenítették az egész autonómiaküzdelmet. Ilyen szempontból jó volt a Kolozsvári Nyilatkozatról szóló 2018-as megemlékezés apropóján aláírt közös autonómianyilatkozat, de az ismét csak politikai trükknek és látszattevékenységnek bizonyult. Azóta bebizonyosodott, hogy az RMDSZ nem akarja a folytatást.