Szatmári svábok a Gulag fogságában

2018. február 16., 11:39 utolsó módosítás: 2018. február 16., 11:47

Hetvenhárom évvel ezelőtt több százezer embert vittek kényszermunkára német nyelvterületről, hogy a Szovjetuniót „újjáépítse”. Akik e drasztikus döntésnek az áldozatai voltak, semmiről nem tehettek. Sok erdélyi sváb soha nem tért haza.  

A vagonokat zsúfolásig megtöltötték a kényszermunkára induló svábok Fotó: Archív

A második világháború végén a Szovjetunió terveket dolgozott ki az ország fellendítésére és a háború okozta károk helyreállítására. A terv részeként a szövetséges államokból a Szovjetunióba hurcoltak el több százezer német civilt, az ellenséges oldalon harcoló katonákat, illetve politikai elítélteket. Romániából a deportáltak jelentős hányadát a Szatmár vidéki sváb lakosság tette ki. Olyan emberek, akik nemcsak német nyelvtudásukat, de régi kultúrájukat is elveszítették. Nekik kellett teljesen ártatlanul megfizetni elődeik származása miatt. 

A kollektív bűnösség égisze alatt elkövetett embertelenségekre észszerű indok nem létezik. Az 1945-ös esztendő rengeteg ember emlékezetébe felejthetetlenül vésődött bele. Sokan családtagjaikat, barátaikat veszítették el évekre vagy örökre. Mások fiatalságukat, életkedvüket temették el a Szovjetunió kemény földjébe.

„Ezt nem lehet elfelejteni talán soha” – magyarázza Sólyom Mária, akit a Szatmár megyei Kaplony községből deportáltak.

Az idős hölgy ma is jól emlékszik elhurcolásának minden apró részletére. Az idegenben eltöltött nyomasztó éveket, ha akarná, sem tudná feledni. Azóta sok év telt el, azonban az ott eltöltött több mint három és fél évnek és a belőle kialakult egészségügyi gondoknak az emléke ma is fájó számára. Soha nem születhettek gyerekei, mert hazajövetele után kiműtötték petefészkeit: az orvos szerint nagyon megfázott, de krónikus szívbetegsége is akkor alakult ki.

Út az ismeretlenbe

A szatmári svábok összegyűjtése a Szovjetunióba történő deportálás végett 1945 januárjában kezdődött. A levéltári bejegyzések alapján bizonyítható, hogy ilyen természetű akciókat a hónap majdnem minden napján indítottak. A deportálási bizottságok egész januárt a szatmári svábok összegyűjtésére fordították.

A svábok összegyűjtése a helyi községekben zajlott. A fiatalokat az iskolákban vagy a községházán terelték össze és tartották fogva,

hogy aztán gyűjtőközpontokba vigyék őket Nagykárolyba, Erdődre, Szatmárnémetibe és Nagyváradra. Az utat gyalog tették meg szekerek kíséretében, amelyeken csomagjaik voltak: ruha és élelem. Legtöbb helyen nem értesítették az embereket, hogy hova viszik őket. Különböző indokokkal csalogatták egy helyre őket: szavazás, gyűlés, favágás, burgonyapucolás, hídépítés, romeltakarítás, eskütétel vagy egy új törvény ismertetése. Aki már egyszer felkerült a fogvatartottak lajstromára, onnan szabadulás nem volt. „Út közben sugdosódtunk, hogy hova megyünk, de biztosat csak a 18 napig tartó út végén tudtunk” – emlékezik az út részleteire Sólyom Mária, akit 1945 januárjában „négy-öt napra burgonyát pucolni vittek Nagyváradra”.

Munkatábor: nehéz fizikai munka és mostoha életkörülmények Fotó: Archív

A gyűjtőpontokról teljes bizonytalanságban indultak útnak az áldozatok marha- vagy tehervagonokba zsúfolva. Többen közülük a hetekig tartó utazás közben, a nagy zsúfoltság, a legprimitívebb higiénia, a dermesztő hideg, a vízhiány és éhség miatt haltak meg, mielőtt elérték volna úticéljukat.

Embertelen táborviszonyok

A megérkezés utáni napok sem voltak biztatóak. A deportáltakat barakkokba, lágerekbe vezették, ahol deszkaágyak vagy még azok sem voltak. A legtöbb épületen be voltak törve az ablakok, átfújt rajtuk a szél, állt a jég és a hó a szobákban, embertelen körülmény fogadta őket. Maguknak kellett élhetővé tenniük környezetüket. Szögesdrótot húztak fel, saját börtönüket építették meg. Fűrésztelepeken, hi­ganybányákban, higanyfeldolgozó művekben, kő-, réz-, ólom-és szénbányákban dolgoztak. 

Az elhurcoltak emberségére vall, hogy a velük együtt érző civilekről vagy parancsnokokról nem a gyűlölet hangján beszélnek, hiszen sok jó emberrel is találkoztak a Szovjetunióban a helyiek között.

Abban az időben, a Szovjetunióban is hatalmas volt az éhínség, a szegénység, sokan mégis megosztották élelmüket a deportáltakkal, próbálták csillapítani éhségüket és segíteni felgyógyulásukat.

Az éhezés mellett rengeteg betegség ütötte fel a fejét, főként a tífusz kínozta az embereket. Az éhség, a hideg, nyáron a tikkasztó meleg, a tetvek, a poloskák, a rettenetesen nehéz munka, a betegségek, a munkabalesetek kurtították meg az elhurcoltak életét. „Nyáron a szabad ég alatt is aludtunk, mert nem tudtunk pihenni a poloskáktól”– emlékezett vissza Sólyom Mária. Egyesek a Szovjetunióból bőröndjükkel is hazahozták a poloskákat.

Megrázó hazatérés

A rengeteg megpróbáltatást és szenvedést elviselve – testben és lélekben megtörve – egyeseknek mégis sikerült hazaérniük Erdélybe. A lágerekből való visszatérés szakaszokban történt. Az első a betegek hazatérésének időszaka volt 1945–1946-ban. 1947-ben kezdődött a második szakasz, amikor többen tértek haza azok közül, akiknek munkájára már nem tartott igényt a szovjet rendszer. A legtöbben azonban 1949. október-decemberi időszakban tértek haza – majdnem ötévi deportálás után. Hazatérésüket követően háborús ellenségből osztályellenségekké váltak, hiszen továbbra is felügyelték őket a helyi hatóságok, a kommunista rendszerben egy életen át magukon viselték a láger pecsétjét.

„Tele volt a hátam kelésekkel, ez hozott haza” – mondta az idős kaplonyi hölgy. Kellett valami maradandó seb, betegség, baj, hogy hazatérhessen a deportált. Kérdésemre, hogy mit érzett, amikor megtudta, hazamehet, meglepő választ kaptam: „örültem is, meg nem is. Féltem, hogy mi vár itthon, amikor hazatérek”. Sólyom Mária félelme nem volt alaptalan: idős nevelőszülei a férjét elküldték a házukból, amelyet rokonaiknak adtak. Biztosak voltak benne, hogy lányuk elhunyt. Hazaérkezése után az első éjszakát egy szénakazalban töltötte. Három év és hét hónapnyi kényszermunka után ismét keserves évek vártak rá idehaza.

A sztálini mozgósítási akció
A németek bevetése az „újjáépítési munkába” Sztálinnak már korában elhatározott terve volt. 1943 novemberében a teheráni konferencián a szövetségeseknek kijelentette, hogy néhány évig mintegy 4 millió német munkáját akarja felhasználni. Az angolszász hatalmak ez ellen nem tiltakoztak. 1944 júliusában elkészült a konkrét terv, amely szerint 5 millió fogoly (katona és civil) munkába állításával 35–45 milliárd dollár nyereséget termelnek majd a szovjet népgazdaságnak. Az Állami Védelmi Bizottság elnökeként Sztálin 1944. december 16-án a 7161. számú határozatával elrendelte, hogy 1944 decemberében és 1945 januárjában „a Szovjetunióba történő munkára irányítás céljából mozgósítani és internálni kell Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia Vörös Hadsereg által felszabadított területén tartózkodó valamennyi munkaképes német, 17 és 45 év közötti férfit és 18 és 30 év közötti nőt”. A parancs emellett előírta, hogy „engedélyezni kell az elszállítandó németek számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérneműt, ágyneműt, edényeket személyes használatra és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként” és „valamennyi németet a Donyeci-szénmedence szénbányászatának és a Dél vaskohászatának helyreállítási munkálataira kell irányítani”. A németeknek a munkaterületre való kiszállítását 1945. február 15-ig be kellett fejezni. Az elhurcolások azonban tovább tartottak, valamint a kijelölt helyeken kívül az Urálba és a Kaukázusba is szállítottak deportáltakat. Sztálin nem tájékoztatta előre a román kormányt a tervéről, megszálló hatalomként nem adott döntésjogot az országnak. A deportálásra kiválasztott személyeket nem a román csendőrök gyűjtötték össze, hanem az itt állomásozó szovjet katonaság a „helyi segítők, az úgynevezett policok bevonásával”. A Szovjetunió által is elítélt, a náci Németország által alkalmazott faji alapú megkülönböztetést vették alapul a munkások kiválasztása során. Internáláskor nem az elkövetett bűnöket vagy az identitást vették figyelembe, hanem a családneveket, de az előre meghatározott létszám teljesítése érdekében bárkit, aki a közelben volt, elvittek. Előfordult, hogy kommunista párttitkárokat, vezetőségi tagokat, magyar, illetve román nevű személyeket, gyerekeket vagy épp a vasútállomáson dolgozókat fogták el és tömték be a vagonokba. Egyszóval rengeteg túlkapás történt a mozgósítási akciók során. Összesen mintegy 70 ezer német származású román állampolgárt deportáltak újjáépítési munkálatokra a Szovjetunióba, akiknek 15–20 százaléka a deportálás során meghalt.
A szatmári svábok, az észak-erdélyi németek, az erdélyi szászok, a bánáti svábok és a további tömérdek helyről érkező ártatlan deportálása szovjet részről azt folytatta tovább, amit a hitleri Németországnak tulajdonított háború katasztrofális módon már bevezetett: ezrek halálát, családok szétszakadását, egy csoportidentitás ellen irányuló embertelenséget. 

Hevele Lili

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat