HIRDETÉS
(folytatás 4. lapszámunkból)
„Mi olyan politikát folytatunk, amelyet önök is kénytelenek lesznek folytatni, ha román lelkük van: a közgazdasági és pénzügyek nemzeti alapokra való helyezésének politikáját” – fejtette ki gazdaságpolitikája lényegét Vintilă Brătianu (portrénkon), aki 1927–1928-ban töltötte be Románia miniszterelnöki tisztségét. Az 1934-ben megszavazott diszkriminatív jellegű adósságrendező törvény a világgazdasági válság miatt nehéz helyzetbe jutott adósok sorsán kívánt enyhíteni, de míg a székely közbirtokosságokra nem vonatkozott, a volt Naszódi 2. számú és a Karánsebesi 13. számú határőrezredhez tartozó román közbirtokosságok hozzájutottak a kedvezményekhez. E közbirtokosságokat a románok az 1848/49-es magyarellenes harcokért kapták az osztrák hatóságoktól, de az 1867-es kiegyezés utáni dualista magyar állam meghagyta birtokaikat.
Az 1934–36 közötti adóbehajtás a székely megyékben sokkal szigorúbb volt, mint a román lakosságú vidékeken. A román megyékben átlagban az adó 38,2 százalékát hajtották be, ezzel szemben az ukrán többségű Cernăuţi megyében és a székely megyékben ez az arány a hivatalos adatok szerint 96,5% volt. 1924–26 között az iparosok és kereskedők adója a régi román királyság területén 11%-kal csökkent, Erdélyben azonban 24,6%-kal nőtt. Ha a kereskedők az üzlet nevét a cégtáblákon magyarul is ki akarták írni, a rendes adó többszörösét kellett megfizetniük. A román pénzügyminisztérium hivatalos kiadványa szerint 1924-től 1926-ig Erdélyben 205 millióval több egyenes adót fizettek, mint a régi román királyságban.
Bár 1920 után a szomszéd államokhoz került a magyarországi hitelintézetek 61,1 százaléka, a megvalósuló bankpolitika mindenhol a többségi tőkét szolgálta. A liberális irányítás alatt lévő Román Nemzeti Bank kevés hitelt volt hajlandó a magyar bankok rendelkezésére bocsátani, emiatt azok csak korlátozott mennyiségben tudtak hiteleket nyújtani. A román bankok ugyanakkor változatlan arányban jutottak hozzá hiteltámogatáshoz. A súlyos diszkriminatív intézkedések miatt az egész magyar gazdasági élet súlyos nehézségekkel küzdött. A kedvezőtlen hitelfelvételek miatt a magyar fiatalság jelentős része kénytelen volt elvándorolni az egykori királyi Románia területeire – számuk mintegy százezerre tehető.
A magyar tanítók 1924-től csak úgy taníthattak, ha román nyelvből vizsgáztak, különben nem kaptak tanítási engedélyt. Az egyházi szolgálatban lévő tanítók állami fizetéskiegészítése elmaradt. Az egyházak nem tudták fizetésüket biztosítani, mivel az iskolák fenntartását szolgáló alapítványaik elértéktelenedtek, birtokaikat földreform címén elvették. (A szász, a román és a magyaron kívül a más nemzetiségű tanítóknak a magyar uralom alatt élvezett kedvezményeik azonban megmaradtak. Államsegélyt kaptak, vasúti féljegyük megmaradt, és nyugdíjigényüket elismerték.)
A tanítók egy része áttelepült Magyarországra. A magyar nyelvű oktatás 1919 után gyakorlatilag a felekezeti iskolákba szorult vissza, ezernél több magyar tannyelvű állami népiskola szűnt meg. Az 1930–31-es tanévben 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius és 6 evangélikus elemi iskolát tartottak fönn – államsegély nélkül. Ezekbe a magyar tanköteles gyerekek 57,6%-a járt. A többieknek elvileg magyar nyelvű állami iskolákba vagy román iskolák magyar tagozataira kellett volna járniuk, de ezek száma állandóan csökkent. Következésképpen a magyar gyermekek jelentős százaléka román tannyelvű iskolákba kényszerült, ahová egyébként a Székelyföldön származást kutató névelemzés alapján is kényszerítették őket. A dualizmus korában a magyar és román iskolák fenntartása egyformán államsegélyből történt, azonban később az államsegély megtagadása miatt a felekezeti román iskolák államivá váltak, a magyar iskolák viszont megszűntek.
A magyar felekezeti iskolákban is kötelező volt négy (földrajz, történelem, alkotmánytan, román nyelv) tantárgy román nyelven való oktatása, ami gyakorlatilag az iskolákat kétnyelvűekké tette. 1924 után a román állami iskolák magyar tagozatán kezdték bevezetni a kizárólagos román nyelvet. (A magyar tagozatokat gyakran egyszerűen tanfelügyelői rendelettel szüntették meg.) A középiskolai oktatásban még rosszabb volt a helyzet: az 1930–31-es tanévben 23 magyar nyelvű, alapítványi vagyonától megfosztott felekezeti polgári, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felsőkereskedelmi és 4 gazdasági téli iskola működött. Mintegy fele volt csak az 1918-ban létező középiskoláknak.
Az 1925-ben bevezetett (román nyelven történő) érettséginek a magyar tanulók 75%-a nem felelt meg. 1927-ben a magyar tanulók 91,5%-a bukott meg. A 30-as években tovább szigorodott a törvény ily módon is csökkentve a felsőfokon tovább tanuló magyar diákok számát.
1934 után az egyetemi felvételiken a legtöbb magyar jelöltet megbuktatták. 1938-ban rendelték el az ügyvédek nyelvvizsgáját is.
A kolozsvári magyar egyetemet 1919-ben erőszakkal átvették a román állam számára, és a következő iskolai év elején már román állami egyetemként nyitották meg. A kolozsvári román egyetemre évente mintegy 2500 hallgatót vettek föl, akik közül átlagban 300 volt a magyar, de ezek közül csak kevesen tudták elvégezni tanulmányaikat. Az első 10 évben összesen 34-en kaptak oklevelet, az összes diplomás 6–7%-a.
A magyarság 1919-ben a kisebbségi szerződésre és a gyulafehérvári határozatokra támaszkodva elhatározta: a magyar egyházak együttes erejével magyar egyetemet szervez. A kormány azonban a kezdeményezést örökre eltiltotta. Mindez azt jelentette, hogy a magyar értelmiség utánpótlása elapadt, hiszen a magyarországi tanulmányok után csak kevesen tértek vissza Erdélybe a bizonytalan megélhetési viszonyok miatt. A teológiák számára sikerült ugyan államsegélyt szerezni, de az épületek karbantartása, javítása az egyházkerületet terhelte.
1933 után a katonaságnál a magyarok csak közlegényként szolgálhattak, mert a tiszti vizsgán nemzetiségük miatt elbuktatták őket.
A harmincas években már a magánvállalatoknál is érvényesítették az úgynevezett numerus valachicust, azaz megkívánták, hogy az alkalmazottak többsége és az ügyvitel nyelve román legyen. A megállapított nemzetiségi kulcsszám a főiskolai hallgatóknál 5,5% volt, de a magyarok közül csak 3,1% jutott be felsőfokú oktatási intézménybe. 1933 után Vaida Sándor numerus valachicus mozgalma következtében újabb nyelvvizsgát követeltek a köztisztviselőktől, ami újabb elbocsátásokhoz vezetett. Az 1938-as alkotmány alapelvként mondta ki: a hivatali alkalmazásnál a román elem államalkotó többségét figyelembe kell venni.
A Kormányzótanács 1. számú dekrétuma 1919-ben leszögezte: „a helységneveket minden nemzet a saját nyelvén használhatja”. 1921 után azonban előírták a magyar sajtóban a román helységnevek használatát. A magyar lapokban (és később a versekben is) követelték a helységnevek románul való használatát.
A reformátusok összehívták az egyházmegyék összesített gyűlését, és kimondták az új Királyhágómelléki Református Egyházkerület megalakulását, megválasztották az új szervezet püspökét és tisztikarát. A román jóváhagyás 20 évig késett.
Az ország a Szentszékkel 1927-ben kötött megegyezést. A Szentszék engedélyezte egy 5. román görögkatolikus püspökség felállítását, s így a közös román görögkatolikus és magyar római katolikus püspökök tanácsában a román püspökök többségbe kerültek. Így a konkordátum értelmében közösen kezelt (magyar katolikusok állampapírjaiból szervezett) Patrimonium Sacrum felett a román többségű egyházi vezetők döntöttek. Majd húsz évig folytattak küzdelmet a Római Katolikus Státus megszüntetése és vagyonának elkobzása ellen, amelyet egy kolozsvári egyetemi tanár (Onisifor Ghibu) vezetett, és e célból megjelenített munkáit a szakminisztériumok pénzén adták ki.
A román egyházakat minden módon (pl. földosztás) előnyben részesítették, s ezt a megkülönböztetést rögzíti az egyházak közötti diszkriminációt tartalmazó, 1928. évi kultusztörvény és az 1939-es alkotmány. A 30-as években a székelyföldi parasztokat arra kényszeríttették, hogy a kisszámú odahelyezett, a román nemzeti egyházhoz tartozó román tisztviselő és az erőszakkal áttérítettek számára templomokat építsenek, ezt követősen román állami iskolákat is fel kellett építeniük.
(befejező része következik)
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa
A szerző az Erdélyi Szövetség elnöke
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
