Mikortól élünk a Kárpát-medencében?

Garda Dezső 2016. augusztus 17., 17:01

A 19–20. század történészeinek jelentős része a hunokat és az avarokat tekintette a magyarok rokonainak. E közös elméletek szerint folytonosság mutatható ki a hunok, az avarok és a honfoglaló magyarok között. Sorozatunk újabb részében a honfoglalással kapcsolatos fontosabb elméleteket mutatjuk be. 

galéria


(Folytatás előző lapszámunkból)

Vámbéry Ármin a kettős vagy éppen többszörös honfoglalás elméletének első megfogalmazója volt. A magyarság keletkezése és gyarapodása című könyvében kiváló turkológusként nyelvészeti szempontból a hunok, az avarok és az Árpád-kori magyarok közötti nyelvi rokonságot mutatta be. A magyar népet keveréknépnek tartotta. Mint írta, e keverék nép finnugor eredete felől legkisebb kétségünk sincs, de a történelem folyamán egy rokon népelem soraiban felolvadt és jelenleg, mint tarka etnikai közösség áll előttünk. Vámbéry Ármin szerint a magyar néven ismeretes népnek a képződéséhez a törökökkel egyesült finnugor elemek vezettek el, és ezt az alapot erősítette az avar korban kialakuló újabb népkeverék.

Nagy Géza elmélete

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatójaként Nagy Géza a hun, a szarmata, a germán és az avar régészeti anyagokban a magyarokra vonatkozó tárgyi bizonyítékokat ír le. „A magyar faj régibb a honfoglalóknál. Lehetséges, hogy már az avarokkal is jöttek, de ha előbb nem is, a 7. század utolsó negyedében a magyar beköltözés is megkezdődött. Mondáink a székelyekben keresik ennek az első rajnak az ivadékait, s az ilyen ügyekben csodálatosan szívós szokott lenni a népek emlékezete, főként, ha a távoli múltig a leszármazást élénken észben tartó, az őseiket nagyon is tisztelő keleti népekről van szó” – írja Nagy Géza. Úgy véli, az iráni nyelvű alánokkal érintkezett magyar elem már az avar időszakban beköltözött Magyarország területére: „A keverék néptörzsektől, a kuturgur hunoktól, az onogur bolgároktól, illetve a magyar elemektől külön kell választanunk a honfoglalókat” – állítja. 1906-ban keltezett munkájában úgy fogalmaz, „az onogurok magyarok lehettek, s véleményem szerint azok is voltak. De ebből nem következik, hogy Árpáddal kellett Magyarországra költözniük, s azonosak a honfoglalókkal. Amikor az európai népek a 9. században tudomást vettek a magyarokról, a byzánciak a sokkal távolabb eső turkokkal keverték össze őket. Ezt nem magyarázhatom másképpen, minthogy Árpád népének vezetői csakugyan turkok voltak.”

Gombocz Zoltán nyelvészeti elmélete

A kérdéshez nem csupán a történészek, régészek, hanem természetesen a nyelvészek is hozzászóltak. A 19. század elejének egyik kiváló nyelvtudósa, Gombocz Zoltán szakított a nyelvészeti szempontok kizárólagosságára törekvő Hunfalvy-iskola dogmáival – merev, megváltozhatatlannak hirdetett, kötelező erejű tételeivel –, s elfogadta a magyarság finnugor alapelemének bolgár–török elemekkel való keveredését. A magyar–hun hagyomány magvául a két elemből népi egységgé forrott magyar nép hun nemzetiségi tudatát jelölte meg.

Gombocz figyelemreméltó állítása szerint „mindinkább meggyőződésemmé válik, hogy az a mélyreható nyelvi műveltségi és népi hatás, amelyet a bolgárság az ugor–magyarságra gyakorolt, alig érthető másképp, minthogy egy uralkodó bolgár–török réteg volt a magyarság igazi megszervezője, amely csakhamar éppen úgy beleolvadt a magyarságba, mint ahogy Aszparuh bolgárjai beleolvadtak a szlávságba. Talán nem véletlen, hogy Árpád családjában annyi török nevet találunk: Álmos, Árpád, Ilik...”

Gombocz Zoltán szerint egy bolgár–török uralkodóréteg alakította magyar népi hagyománnyá a hunokkal való rokonságnak, a hun–magyar azonosságnak a hitét. Ősmagyar elődeink a török jövevényszavak egyik csoportját valamikor a hun korszakban, még Kobrát Onogur–bolgár Birodalmának kialakulása közötti évszázadokban vehették át, de nem a hajdani ugor–előmagyar őshaza közelében – tehát a Volga középső folyása és az ebbe keletről torkolló kisebb-nagyobb folyók vízgyűjtő területén –, hanem délebbre, a füves síkságon, a Kaukázus északi előterében.

Gombocz elfogadta a hagyományos honfoglalásmintát annak eseménytörténetével egyetemben. A finnugor–török szimbiózist keleten az elmagyarosodott Árpád népe hajtotta végre 545 és 635 között a finnugor nyelvi népesség, azaz az összmagyarság fölötti hatalmának megszervezésével. Kobrát halálát követően az Onogur-bolgár Birodalom felbomlása után a magyarok a győztes Kazár Birodalom függőségébe kerültek, majd később abból kiváltak, és a magát a hun uralkodónemzetségből eredeztető Árpád-család vezetésével a Kárpát-medencébe költöztek.

Horváth Tibor a 6–7. századról

Horváth Tibor régész a következőkre figyelmeztetett: „A 6–7. században kimutatható régészeti műveltségben, a Kaukázusban és a Kubány folyó vidékén megtalálhatóak a kerekfülű avar edények megfelelői, de a régészeti leletek a fémművesség terén is értékes adatokat kínálnak. Önálló műveltségfejlődés és műveltségváltozás figyelhető meg a 8–9. század fordulójáig, amikor is a régészeti műveltség részben a Don és a Dnyeper vidékére tevődött át. Mivel az azonos agyagművesség révén itt a kapcsolatok olyan nagyok, hogy egyszerű átvételre nem gondolhatunk, törzsi csatlakozást kell feltételeznünk. Ezek a törzsek – akik a korabeli íróknál hun–onogur néven szerepeltek – a magyarságból váltak ki, amely az 5. század vége óta lakta a Kubány és Kaukázus vidékét. Az avarok nemcsak kuturgur–uturgur törzseket ragadtak magukkal Dél-Oroszországból, hanem a magyarság egy részét is. Mindezek a törzsek az avarokkal egy időben, 568-ban költöztek Magyarország földjére.”

Németh Gyula, Sinor Dénes és Harmatta János

Németh Gyula a török filológia egyik legkiválóbb 20. századi művelője volt. A történészszakma ma is alapvető fontosságúnak tartja a honfoglaló magyarok kialakulására vonatkozó kutatásait. Legnagyobb hatású munkája az 1930-ban megjelent könyve, A honfoglaló magyarság kialakulása. Mintegy 50 cikkben foglalkozott a korai magyar jövevényszavakkal és kultúrtörténeti vonatkozásaikkal. 1932-ben ő fejtette meg a nagyszentmiklósi kincs feliratait. Németh Gyula számottevőnek tartotta Gombocz véleményének megváltozását. 1930-ban már így vélekedett: „Noha törökök szervezték meg a magyarokat, s voltak török uralkodóik, továbbá a magyarok török népelemeket olvasztottak magukba, a finnugor eredetű magyarság sajátosképpen teljesen áthasonította ezeket a török elemeket”.

A hunokkal kapcsolatban az egyik legfontosabb történelmi munkának számít az Attila és hunjai című könyv: az 1940-es kiadás előszavát Németh Gyula írta. A könyvben számos tanulmány jelent meg. Ligeti Lajos nevéhez kötődnek az Attila hunjainak eredete és Az ázsiai hunok című tanulmányok. Váczy Péter írta A hunok Európában, Eckhardt Sándor pedig az Attila a mondában részeket. Németh Gyulának két tanulmánya jelent meg a kötetben: A hunok nyelve, valamint a Hunok és magyarok. Fettich Nándor neve alatt jelent meg A hunok régészeti emlékei című írás. A könyvnek az 1986-os hasonmás kiadásához Harmatta János írt előszót. Ebben így méltatta a kötetet: „Az Attila és hunjai című kötet a tudományos kutatás közel fél évszázada után is megőrizte jelentőségét, s hozzá mérhető, átfogó jellegű, színvonalas hazai vagy külföldi kézikönyv hiányában mint klasszikus mű még ma is a legjobb útbaigazítást adja az érdeklődő olvasónak.” Az előszóban Harmatta részletesen foglalkozik a könyv megjelenése óta eltelt időszak újabb kutatási eredményeivel és irányaival.

Az újabb összehasonlító nyelvtudományi kutatások eredményei kérdésessé tették a kaukázusi őshaza elméletét. Sinor Dénes megkérdőjelezte az ősmagyar népesség Kaukázus-vidéki tartózkodását. Harmatta János keletkutató elmélete szerint az Aszparuhhal szövetséges „hét törzs”, azaz a későbbi „hét magyar” a 680 körüli évekre már megszilárdult törökös jellegű, ősmagyar katonai-törzsi szövetséget hozott létre, amely ekkor a dunai bolgároktól észak-keletre, a Duna, a Keleti-Kárpátok és a Dnyeper között, vagyis Etelközben élt.

(Folytatjuk)

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.