(Folytatás előző lapszámunkból)
Az Etelközben élő magyar törzsek 862-ben kezdték meg kalandozó hadjárataikat Közép- és Dél-Európa térségei felé. A Szent Bertin évkönyv feljegyzései szerint egyes magyar törzsek ekkor kerültek kapcsolatba frank főurakkal, akik zsoldfizetés ellenében felfogadták a magyarokat az uralkodó vagy rivális családtagjaik elleni harcra. Feltételezések szerint Karlmann trónkövetelőként fogadta fel Kurszán törzsét Német Lajos keleti frankuralkodó, Nagy Károly unokája ellen. Az évkönyv adatai szerint a magyarok 862-ben eljutottak Észak-Európába is, ahol nagy pusztításokat végeztek.
Változások a magyar törzsszövetségben
A magyar törzsszövetségben 880 után alakult ki a kettős fejedelemség rendszere, amely a magyar vezérek megválasztása után Árpádot kazár uralkodó fejedelemmé, azaz kündüvé tette. A magyar törzsszövetségben ezzel alakult ki egy határozottabb központi irányítás. A további kalandozó hadjáratok egy része már Árpád magyar fejedelem vezetésével zajlott. Szvatopluk morva uralkodó oldalán a magyarok 881-ben a frankok ellen harcoltak, majd 892-ben Arnulf keleti frank uralkodó oldalán a morvák ellen fordították fegyvereiket. A magyar seregek 894-ben a frankok ellen ismét Szvatopluk mellé álltak.
862-től Szvatopluk a Nyitra folyó menti területek részfejedelme volt. Nyitrai fejedelemsége idején a magyarokkal hol szövetségesi, hol ellenséges viszonyban állt. A magyar hagyományban a fehérló-monda őrizte meg emlékét. Alakját a cseh és szlovák történészek a cseh–szlovák–morva nemzeti egység első létrehozójaként idealizálták a 19. században. 1918-ban az úgynevezett „Nagy-morva Birodalom” szolgáltatta a történelmi alapot Csehszlovákia létrehozására.
A besenyők, Bizánc és a bolgárok harapófogójában
A magyarok 894-ben kerültek újra kapcsolatba Bizánccal. A bizánciak Gabriel klérikus követ révén kezdeményeztek megbeszélést a magyarok vezetőivel, Árpáddal és Kurszánnal az Al-Dunánál. A találkozón egy bolgárellenes szövetség született, és egy fontos alku, amelyben a magyarok vállalták, hogy miután bizánci hajókon átkelnek a Dunán, megtámadják a bolgárokat, majd visszatérnek szállásterületeikre. A 895-re áthúzódó hadműveletet Árpád legidősebb fia, Levente – bizánci források szerint Liüntika, másutt Tarkacsu – vezette. A hadjárat két nagy győzelmet eredményezett a magyarok számára. Ekkor azonban váratlan fordulat következett a katonadiplomáciai eseményekben: a bizánciak titokban békét kötöttek a bolgárokkal és magukra hagyták a magyarokat. A bolgárok ekkor szövetségre léptek a magyarok mögött állomásozó besenyőkkel. A besenyők az uzok támadásai miatt voltak kénytelenek nyugat felé vándorolni. A bolgár–besenyő összefogás következtében a magyar törzsek két tűz közé kerültek: délnyugaton a bolgárok, keleten pedig a besenyők fogták őket harapófogóba. A Levente által bolgárföldön elszenvedett első vereségek után Árpád és a többi törzs vezetői ráébredtek arra, hogy jelentős túlerővel állnak szemben, és népüket ki kell menekíteniük a Duna–Dnyeper közti vidékről. A menekülés iránya pedig nem lehetett más, mint a magyarok által már jól ismert Kárpát-medence. A terület akkoriban igen gyéren lakott vidék volt: délen, a Maros folyóig terjedő területen a Bolgár birodalom, északon a Morvák állama, nyugaton pedig a Frank birodalom határolta. A Tisza vidékén könnyen legyőzhető, szervezetlen, államot nem képező szláv és avar népesség élt.
Pannónia földjét egy lóért
A nagyállattartó nomád népek körében a legnagyobb becsben tartott állat a fehér ló volt. A hagyomány szerint Árpád fehér lóért vette birtokba Zalán és Mén Marót birtokát. Más krónikákban Szvatopluktól vásárolta ősi jog szerint Pannónia földjét egy fehér lóért. A fehér ló a földet, az aranyos nyereg a Duna vizét, a kötőfék a füvet jelentette. A krónikások közül Kézai Simon csak utalt a monda ismeretére, Anonymus ebből már több elemet is beépített gesztájába. A 14. századi krónikakompozíció őrizte meg viszonylag legteljesebben a honfoglalással kapcsolatos elbeszélést. Maga a jelenetsor egy pogány rítus szerinti szövetségkötés elemeit is magában rejtette. A hitvilág ismeri a lóáldozatot, ami talán a legbecsesebb áldozat lehetett, egyben a varázslás eszköze is (mondásban: lóvá tesz = elvarázsol). A táltos típusú mesékben a ló és lovasa csak együtt bizonyult legyőzhetetlennek (mondásban: nyeregbe kerül). Innen származik a lovas temetkezés szokása is. Egyes feltételezések szerint a magyar nemzetségek más és más színű lóval vonultak csatába: sárga, fakó, kesely, deres, pej, hóka, fehér színűvel.
A fehérló-monda és a honfoglalás
A fehérló-monda szerint Árpád felszerszámozott paripát küldött földért, vízért és fűért, vagyis a nagyállattartó lovas pásztornép fenntartását biztosító legfőbb három dologért cserébe. A magyar csapatok ekkor dúlták fel Pannóniát, a keleti frankok hatalma alá került Dunántúlt. Feltételezések szerint ezután a Felső-Tisza-vidékre vonultak át, hogy megvárják az Árpád vezette magyar fősereg érkezését. A Volga és az Urál folyók között élő besenyők Etelköz elhagyására kényszeríttették a magyar törzsszövetséget: az etelközi szálláshelyeket a hegyekkel védett területekre cserélték fel. A kazárokkal állandó háborúban lévő besenyőket 893–894 táján keletről érte támadás. Az uzok támadásait nem tudták kivédeni, ezért a bizánci császárral békét kötött bolgárok szövetségre léptek a szorult helyzetben lévő besenyőkkel, és harapófogóba szorították az etelközi szállásokon maradt magyarokat. A fő haderő távoztával az magyar utóvéd nem bírt a besenyő túlerővel, így nagy vérveszteséget szenvedett. Állatállományuk nagy részét elveszítve menekülhettek el a Keleti-Kárpátok szorosain és hágóin keresztül a menedéket nyújtó Erdélybe, a Tiszántúlra és az Alföldre.
A 895. évi honfoglalás
A honfoglalás 895-ben több szakaszban és több irányból zajlott. Először a Keleti-Kárpátok hágóin és Erdély felől a Tiszántúl és az alföldi területek elfoglalására került sor. A Dunántúlra való behatolás az első szakaszban nem valósulhatott meg, mivel Pannónia földje – Nagy Károly 803-ban lezajlott avarok elleni hadjárata óta – a frankok uralma alatt állt. I. Arnulf keleti frank király (887–899) hűbéresét, Braszláv morva fejedelmet bízta meg a tartomány védelmével. Braszláv a Kis-Balatonnál fekvő Mocsárvár (Mosaburg) térségében rendezte be főhadiszállását. A Dunántúl megszerzése ekkor lehetetlennek bizonyult a magyar seregek számára. A Tisza vidéke könnyen meghódítható területnek számított, hiszen itt csupán szlávok, avarok és más töredék népelemek éltek. Itt László Gyula (1910–1998) egy érdekes és máig ismeretlen régészeti csoport nyomaira bukkant, akiket a történettudomány ma griffes indás népnek nevez, sajátos motívumaik miatt. Ezt a népet a Széchenyi-díjas magyar régész-történész és egyetemi tanár olyan magyarokkal azonosította, akik már 670 körül a Kárpát-medencébe települtek. A kettős honfoglalás elmélete László Gyula professzor nevéhez kötődik.
Magyar tervszerűség
A történészek egy része szerint a honfoglalás tervszerű, előre megfontolt hadműveletekből állott. A katonai tervezés és végrehajtás teljes céltudatossága a hadműveletek összefüggő egyidejűségéből és azok sikeres befejezéséből látszik. Árpád fejedelem hadvezéri elhatározása a Kárpát-medence elfoglalása lehetett. Hadászati terve szerint a haderő negyedrészével megtámadta a bolgárok északi területeit – a Duna vonalában kettévágta a havasalföldi részt, illetve lekötötte és távol tartotta Simeon bolgár uralkodó főerőit az erdélyi hadszíntértől. Ezzel egyidőben, a haderő fele behatolt a Tisza völgyébe, a Duna–Tisza közére, onnan pedig Erdélyt vette birtokba – a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban –, majd elfoglalta a Dunától keletre eső többi területet.
(Folytatjuk)
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.