HIRDETÉS

Erdélyiek „hathárma”a Marianumban

2017. december 10., 17:10 utolsó módosítás: 2017. december 10., 17:12

Ötévesen, 1948 őszén édesapám kézen fogott és a Sétatér melletti Arany János utcai egyetemi szolgálati lakásunkból magával vitt megnézni új otthonunkat a Marianumban, ahova gondnoknak nevezték ki. 1953-ban rádión itt hallgattuk meg élőben az angol– magyar meccs közvetítését.

A kolozsvári Marianum belső udvara 1913-ban Fotó: Archív

A Marianum udvarán remekül lehetett focizni. Kibetonozott pálya volt, amit hol teniszpályának, hol tornaversenyekre, tornabemutatókra használtak korábban, mi meg leggyakrabban kispályás focira. De lehetett biciklizni is vagy éppen rövid futóversenyt tartani. Télen ez volt a környék legjobb korcsolyapályája, amelyet többnyire az egyetemisták és az udvarbeliek használtak, de bejöhettek mások is. A pályát két-három arasszal mélyebbre süllyesztették az udvar szintjétől, és ezért télen fel lehetett tölteni vízzel. Jó játszóhely volt ez akkoriban nekünk, köszönhetően az apácáknak. Ugyanis 1948-ig az övéké volt a Marianum. 1911-től a római katolikus Miasszonyunk rend iskolanővérei tanítottak itt az államosításig, amíg meg nem szüntették az apácarendet.

Régi krónikákból tudjuk, hogy a világháború előtti korszakban az egyik legmodernebb erdélyi iskolaépület volt és Kolozsvár első vasbeton épülete.

A mi játékunkban kapus voltam, mérgelődtem is, hogy Péternek sikerült mellettem begurítania a labdát. Az udvarbeli fiúk közül nekem volt a legjobb reflexem, ezért lettem Grosics. Néha azért én is beálltam, loholtam a labda után a fiúkkal együtt. Addig, amíg meg nem látott édesanyám: „kisfiam, ne szaladgálj annyit, megint megizzasztod magad! Beteg leszel ismét”. Ez is előfordult kiskoromban. Ezért inkább beálltam a kapuba, de így is élveztem a focit. A fiúk szinte minden meccs előtt összevesztek, vitatkoztak, ki legyen Puskás, a nagy csatár vagy Kocsis, a jól fejelő, és ki a szélső, illetve a hátvéd. Mindig kialakult a felállás, volt Bozsik és Hidegkuti is. Mindenkinek jutott egy név az Aranycsapatból. Alig voltunk 9– 10 évesek, de már mindegyikünk kívülről fújta a magyar válogatott játékosainak névsorát. Egymás szavába vágva soroltuk a neveket: Grosics, Buzánszky, Loránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II., Kocsis, Czibor, Hidegkuti, Puskás. Nyilván nálunk mindenki Puskás akart lenni.

Ma a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkara használja az egykori Marianum épületét

Focicsapatnyi fiú

Péter, aki a bandavezér volt köztünk, és Feri, egy alacsony mokánykinézetű fiú is jól cselezett a pályán, de a leggyorsabb a kis Sanyika volt. „Sanyi, Sanyi sapka, tejbe főtt a laska!”– néha próbálták csúfolni. Kisebbik bátyja, Pócsi volt a „csúcsfej”, aki nálunk öt-hat évvel idősebb és magasabb volt, mint mi. Néha amikor kedve kerekedett, beállt közénk játszani. Ő aztán gyorsan eldöntötte, ki mi legyen, széleken vagy hátvédként hol játsszon. Máskor Péter szava döntött, vezérként fogadtuk el, erős volt, határozott és nem lehetett vele vitatkozni. Különben óvodáskorunktól ismertük egymást, korábban is egy udvaron laktunk. Szüleink egyetemi alkalmazásban álltak, akárcsak később Feri apja, aki apám elhunyta után az ő helyét foglalta el. Így kerültünk hárman össze a Marianumba. Az épületben több szolgálati lakás volt, és mindenhol egy, két vagy három gyerek. Így jócskán volt több focicsapatnyi fiú is.

Néhanapján, amikor a szomszéd házakból is átjöttek a gyerekek az udvarunkba, a bámészkodókból még riporterre is tellett, aki a rádiós fociközvetítésekből megismert Szepesi Györgyöt próbálta utánozni. Ő volt az, aki a pálya széléről „rádiósan”közvetítette a meccset sokunk nagy megelégedésére. Amikor mi, udvarbeliek nyertünk a szomszéd fiúk ellen, „Puskás lő, gól!”, ordította tele torokból az alkalmi Szepesi. – „Kedves hallgatóim, óriási találat volt! Csak úgy rezgett a bokor a kapu mögött!”– utalt a díszcserjére, ami tényleg a pálya egyik oldalán sorjázott. – Gól, gól, gól! – hangzott több szájból is, és a csapattársak nagyosan megveregették a góllövő fejét, vállát. – Hajrá, Öcsi!

Általában a játék sötétedésig tartott, mígnem szüleink be nem hívtak a pályáról. Így zajlott nálunk a Marianum udvarán a focimeccs. Szerettünk focizni, játszani és nyerni. Nagynak éreztük magunkat gyerekként mások neve alatt futkorászva, foci közben.

Az egyetem kapusszobájában, ahova beengedtek, néha végignézhettük az akkori Magyarországról érkezett újságokat. Ezekből megismerhettük a magyar csapat játékosainak arcképeit. 1952-ben a helsinki olimpián a magyar labdarúgó-válogatott olimpiai bajnok lett. Ez jócskán rátett a Puskásék népszerűségére a mi kolozsvári udvari-baráti társaságunkban is. Csodáltuk őket: Grosicsot, Hidegkutit, Kocsist, Bozsikot meg a többieket. Számunkra ők voltak, akiket utánozni akartunk.

Valahonnan megtudtuk, hogy lesz egy nagy meccs az angol válogatottal, amely odahaza veretlen volt. Nagy találgatások kezdődtek, most mi lesz. Ki a jobb? A diákságnak az egyetem egyik helységébe beállítottak egy nagy rádiót a mérkőzés idejére. Ezt mi udvarbeliek is örömmel fogadtuk, hogy közösen szurkolhatjuk végig a mérkőzést.

Apácák között

Számomra emlékezetes, döbbenetes élmény volt már az is, ahogy oda kerültem. Ezt az épületet – tudtuk meg később – államosítással elvették a katolikus egyháztól és megszüntették az ott tevékenykedő apácarendet. Így alakult át a Marianum Bolyai Egyetemmé. Azon az emlékezetes napsütötte őszi napon, amikor édesapámmal először mentünk oda, egy főapáca fogadta és vezette körbe az épületben. Számomra furcsa öltözékben jöttek-mentek az apácák, fekete köpenyben, nagy fehér kihajtott gallérral, fejük is be volt fedve, csak az arcuk látszódott ki. Addig nem láttam közelről apácát. Utólag elmagyarázta édesapám, hogy kicsodák és mi a helyzet velük. Sok mindent persze csak később értettem meg.

Míg ők ketten végigjárták az épületet, engem egy fiatalabb apáca kézen fogott és a folyóson át elvitt az épület egyik végében levő helyiségbe. Nem tudtam, hova megyünk, ő csak annyit mondott, hogy valami szépet fogok látni! Benyitottunk és nagyon elámultam. „Ez a mi kápolnánk – mondta az apáca – , mi itt imádkozunk”. Bámultam az aranyozott boltíves falakat, az egyik oldalon körbe-körbe szentképek voltak a falon. Rengeteg virágot láttam és mindenhol csillogó, ragyogó gyertyatartókat, némelyikben gyertya is pislákolt, térdeplők sorban egymás mögött. Mi egy oldalsó ajtón léptünk be, hűvösnek, homályosnak tűnt először a kis terem. Aztán bennebb vitt. A helység túlsó végén, középen egy emelvényszerű díszes valami állt, középpontban összekulcsolt kezű női szobrocska nézett le ránk, egy kis szekrénykét is láttam becsukva. Megtudtam, hogy ez egy oltár és az ajtócskával lezárt rekeszben vannak az aranykelyhek és keresztek. A szobor pedig Szűz Mária szobra.

Különös hangulata volt a kápolnának. Úgy éreztem, ez valami csodás hely, és alig mertem moccanni az apáca mellett.

A templomban, ahova vasárnaponként a szüleim elvittek, nem voltak díszes falak, gyertyatartók, szentképek. Az unitárius templomban ilyesmiket nem láttam. Idővel sok minden és gyorsan változott az épületben körülöttünk. Főleg miután az apácákat kiköltöztették a Marianumból. És egy idő után már nem az én apám volt az épületgondnok. Eltávozott a Házsongárdi temetőbe.

A Vörös sarok

Egy döbbenetes változásról is szólni kell. Mondhatni gyalázat történt. Ugyanis az akkori idők döntéshozói a Marianum kápolnáját felszámolták. De hogyan? Tömören: megcsúfolva! Egy nap azt láttuk, hogy az oltár helyének egykori falán nagy lyuk tátong, azon a helyen ablakot vágtak az udvar felé! A szentképeket, a bútorokat korábban valakik eltüntették. Csak az aranyozott boltíves falak emlékeztettek a régi időkre és csupán a díszes fafaragásos udvari bejárat maradt meg. A másik döbbenet később ért. Ebből a lecsupaszított hajdani kápolnából Vörös sarkot csináltak! Az akkori kommunista propaganda kiemelt helyisége lett – Lenin- és Sztálin-szobrokkal díszítve. A falakra vörösbetűs jelszavakat és az akkori román pártvezetők képeit aggatták. A polcokat telepakolták piros kötésű könyvekkel, a Szovjetunióról szóló kiadványokkal. A sors fintora: ebbe a helységbe állították be azt a rádiót, ahol azt a bizonyos 1953-as londoni angol– magyar mérkőzést lehetett hallgatni! Sok ott lévő diák valószínűleg nem tudta, hogy abban a helységben ujjongtunk minden magyar gólnál, ahol katolikus kápolna létezett oltárral, szentképekkel, ahol rózsafüzért mormoltak egykori apácák...

A „hathármat” ott hallgattuk végig, a nagyokkal együtt kiabáltunk az angoloknak lőtt minden gólnál, csak úgy visszhangzott az üdvrivalgásunk az akkor Vörös saroknak nevezett helyiségben...

Barta László

 A szerző Budapesten élő tanár

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS