Miért nem tudunk mit csinálni? – vetette fel a kérdést Grósz Károly pártfőtitkár a központi bizottság 1989. május 29-i ülésén. Gyorsan választ is adott rá: „Egész biztosan állíthatjuk, hogy Nagy Imre halálos ítélete jogilag megalapozatlan. És ezért sodródunk. Nem azért, mert bátortalanok vagyunk, vagy nincs bennünk elhatározottság.” Mérföldes léptekkel közeledett az újratemetés napja, s Grósz szorult helyzetében kimondta, amit még vezető állású pártfunkcionárius addig hivatalosan soha: a Nagy Imre és társai elleni ’58-as ítélet törvénytelen volt. A székét billegni érző főtitkár nem csinált titkot abból sem, hogy a vezetőség kényszerpályán robog előre a bizonytalan, kiszámíthatatlan jövő felé.
Igény esetén
Nagy Imrét nem rehabilitáljuk – hangzott el alig egy esztendővel korábban az akkor hatalma csúcsán lévő, frissen a párt élére került Grósz Károlytól amerikai látogatásán. Rekedtes hangján hozzáfűzte: a rokonok – ha erre igény van – eltemethetik hozzátartozóikat. Ha „nincs igény”, zárta le a témát, akkor majd a népköztársaság államköltségen rendezi a kérdést.
A holttestek jeltelen nyughelyét már június óta kutatta titokban az állambiztonság, Grósz bejelentését követően csupán idő kérdése volt tehát, mikor adják meg a végtisztességet Nagy Imrének és társainak. A pártvezetés szeretett volna a „széles nyilvánosság kizárásával”, mihamarabb túl lenni a kényes ügyön. Szűk körű temetést terveztek, amint Grósz Károly megjegyezte a politikai bizottság 1988. november 29-i ülésén, a Farkasréten vagy a Rákoskeresztúri új köztemetőben. Kezelni kell a zavarkeltőket is, mondta. „A kezeléshez hozzátartozik, hogy a demonstráció szabályairól előre meg kell állapodni. Nemzetközileg nem a demonstráció viselhető el nehezen, hanem ha a demonstrációban erőszakot kell alkalmazni.”
Pozsgay Imre 1989. január végi, Grósz svájci távollétét kihasználó, puccsszerű bejelentése arról, hogy 1956-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés volt, új helyzetet teremtett, felgyorsította a párt bomlását. Ha lassan is, de nyilvánvalóvá lett, hogy a vezetői körökben finoman „kegyeleti aktusként” emlegetett gyászszertartást nem lehet beszorítani valamelyik temető falai közé. A vezetés nagyon tartott tőle, hogy a temetés zavargássá alakul át. Fejti György KB-titkár mondta a Központi Bizottság május 8-i ülésén: „Minden preventív lépést meg kell tenni annak érdekében, hogy elkerülhető legyen egy, a temetőn kívül megrendezésre kerülő és definiálhatatlan tartalmú politikai demonstráció.”
Egyre több emigráns kívánt hazatérni, április végén öt, egy hónappal később már tizenkét chartergépet jegyeztettek be. Ez újabb aggodalmat keltett, nem véletlenül javasolta Horn Gyula már áprilisban a párt nemzetközi, jogi és közigazgatási bizottsága tagjainak, hogy a vízumkiadásnál a diplomáciai alkalmazottak üljenek le külön-külön mindegyikükkel „egy kis elbeszélgetésre”, és „magyarázzák el a magatartási igényeket”.
Hullámverés
Közben a politika hullámai megint átcsaptak a vezetők feje fölött, a hónap végén az MSZMP kénytelen-kelletlen beleegyezett a Hősök téri ravatal állításba és nagygyűlésbe, azt kérve csupán nyomatékosan, hogy június 16-át a szervezők tekintsék a „nemzeti megbékélés napjának”, kerüljék a „szélsőséges megnyilvánulásokat”. A Hősök terén kívül nemkívánatos az utcai megemlékezés; jó lenne valahogy megszerezni a beszédeket is, merült fel vezetői körökben, előre értesülni az esetleges ellenséges megnyilvánulásokról. Az írott és az elektronikus sajtó pedig hangsúlyozza a méltóságteljes ünneplés, az új nemzeti közmegegyezés fontosságát, politikai vonatkozások helyett a temetés kegyeleti jellegét.
A pártvezetők kapkodtak. Miközben Nyers Rezső a Nagy Imre-perben elítélt, a megemlékezést szervező Vásárhelyi Miklóssal kereste és találta meg a kapcsolatot a túloldalon, a Grósz-vonal a büntetőeljárás túlélőinek és kivégzettjeinek lejáratására törekedett. A televízióban le akarták vetíteni a temetés előtt a perről szóló 1958-as tendenciózus, a hírhedt ÁVH-tiszt, Rajnai Sándor irányításával készített propagandafilmet, amely – Nagy Imre és a korábban kivégzett Szilágyi József kivételével – nem vetett volna jó fényt az elítéltek többségére. Vásárhelyiék csak az utolsó pillanatban tudták megakadályozni, hogy adásba kerüljön az ünneprontó, soha be nem mutatott film. Feltehetően hasonló szándékkal lassították az elítéltek jogi rehabilitációját is, hogy a temetés napján még érvényben legyen az ítélet. Grósz felvetette, érdemes lenne elterjeszteni Nagy Imréről, hogy 1918-ban részt vett a cári család kivégzésében. Az állambiztonság is aktivizálta magát a párt utasítására. A Nagy Imre és társai temetésének elkészültére alakult operatív bizottság első, május 9-i ülésén felmerült, hogy a nép elrettentésére suttogó propagandával el kellene terjeszteni az álhírt, hogy szélsőséges elemek fegyveres akcióra készülnek június 16-án. Ezzel ellenérzést lehetne kelteni, vélhették, az utcai demonstrálókkal szemben. Ki kell választani ugyanakkor – szólt a határozat – olyan hálózati személyeket, „akiken keresztül a kül- és belpolitikai hangulat a kívánatos irányba befolyásolható”. Május 18-án a bizottság arra jutott, hogy a „BM, a HM és a munkásőrség egyeztetett tervek alapján – megfelelő karhatalmi erőkkel – készüljön fel az esetleges szélsőséges cselekmények lokalizálására”. Idővel eredmények is születtek. Úgy vélték, sikeresen manipulálják az emigrációt, sőt a Szabad Európa Rádiót is; „valószínű, hogy a rádió a mi elképzeléseinknek megfelelő műsorokat fog sugározni”. A Fekete Doboz június 16-án készítendő felvételeinek megszerzését is előre biztosították beépített ember segítségével. A nagyszabású akcióban 181 embert foglalkoztattak, nagy részüket mára azonosították az 1956-os Intézet kutatói.
„Orientáló cikkek”
Megkülönböztetett figyelemmel fordultak a szervek a sajtó felé. A magát függetlennek nevező, 1988-ban homályos szándékkal megalapított Reform című politikai bulvárlap „Hidas” fedőnevű főszerkesztője például azt a feladatot kapta, hogy szerezzen információkat az újságok temetéssel kapcsolatos terveiről, és készítsen interjút a témában a belügyminiszterrel. A Magyar Televíziónál a „Kati” nevezetű titkos megbízottnak az operatív sajtóterv szerint listát kellett összeállítania az újratemetésre bejelentkezett külföldi tévés és rádiós stábok összetételéről, elképzeléseiről. A szintén a tévénél, feltehetően vezető beosztásban dolgozó, a kémelhárításhoz (III/II. csoportfőnökség) tartozó „Erdei Lajosnak” intézkednie kellett, hogy az akkor virágkorát élő külpolitikai magazin, a Panoráma készítsen interjút Kanadában Kopácsi Sándorral, valamint az Egyesült Államokban Király Bélával. A riporter törekedjen arra, hogy az interjúalanyok a temetés „kegyeleti jellegét” hangsúlyozzák, és ítéljék el a „politikai zavarkeltést, hisztériát”. A korábban az NSZK magyar kereskedelmi kirendeltségén fordítóként működő „Orosz” titkos megbízottnak az Unió című lapban kellett hasonló szándékot tükröző interjút megjelentetnie Mécs Imrével és Halda Alizzal. Az interjú megjelent, igaz, nem „Orosz” készítette. Úgy tűnik, a hálózati személy hányaveti munkát végzett, azt a megbízást például, hogy írjon „szemléző, orientáló cikket” a rend és a nyugalom fontosságáról a Magyar Nemzetbe, nem teljesítette. Legalábbis nem jelent meg a lapban ilyen írás.
Kádár elindul
Az új pártokban, alternatív szervezetekben ügyködő besúgóknak kettős feladat jutott. Az egykori turulista vezető, később a polgári ellenállási mozgalomban szerepet vállaló „Hegyinek” a beutazó jobboldali emigránsok hangulatáról, szándékairól kellett beszámolnia, „Pálinkás” történész pedig a régi ötvenhatosok tevékenységéről adott információkat. „Szilárd” titkos megbízottnak szélsőségektől mentes megemlékezést kellett szorgalmaznia a Történelmi Igazságtétel Bizottságában, akár a kisgazdapártban vezető szerepet betöltő „Virág Benedeknek”, a Republikánus Körben és a Magyar Október Pártban tevékenykedő „Hódnak”, illetve az SZDSZ-es „Kakukknak”. „Ádám András” azt a feladatot kapta, hogy beszélje le a többi fideszest a felesleges demonstrációkról.
Szép napsütéses idő fogadta a Hősök terére érkezőket június 16-a reggelén. A több százezres tömegben ott volt „Tótfalusi”, „Költő”, „Aradi” és „Sasadi”, akik óránként tájékoztatták a központot a hangulatról. „Rolf Jenő” fényképezett is, „Budai” pedig a temetés után azonnal jelentkezett Lakó János főhadnagynál. Lakón kívül többek között Kohári Tibor, Lehotka Ferenc és Tasnádi László vitte az ügyeket az állambiztonság részéről ezen a napon.
Nem történt rendzavarás, az eseményeket a tévé is közvetítette. Az adást a súlyos beteg Kádár János is nézte kórházi különszobájában. Orvosa visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy egyszer csak kiugrott az ágyból, s gyors mozdulatokkal öltözködni kezdett. A nővér hívására érkező doktor megkérdezte: „Hová, hová, Kádár elvtárs?” Az egykori politikustársát bitóra juttató öreg pártvezér csodálkozva válaszolta: „Megyek az Imre temetésére. Már elkezdődött.” Alig tudták visszatartani. Kádár Jánost egy hónappal később, július 14-én alig valamivel kisebb tömeg kísérte utolsó útjára, a Kerepesi temető munkásmozgalmi parcellájába.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.