A Beneš-dekrétumok háromszöge

2016. október 16., 19:33

Hetven évvel ezelőtt, 1946. február 27-én írták alá a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt, amelynek következtében mintegy százezer magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét. Helyükbe Magyarországról toborzott hetvenezer szlovák telepedett le. Az egykori tragédia áldozatai mai is a jóvátételért harcolnak.

galéria


Krivánszky Miklós

A történet 1947 áprilisában kezdődött: az áldozatok el sem tudták volna hinni, hogy ez bekövetkezhet. 1945 tavaszán a magyarok lakta felvidéki területekre visszatérő csehszlovák hatalom hozzáfogott az etnikai tisztogatáshoz. A Kassai kormányprogram néven elhíresült új államberendezkedést a kizárólagos nemzetállam eszméje jellemezte: a háború előtti soknemzetiségű Csehszlovákiát egy homogén szláv állammal szerették volna felváltani. A „megtisztítjuk az országot a németektől, magyaroktól, az ellenségektől” kinyilvánított akarat a náci nürnbergi törvények szellemiségében fogant. Dacára a szovjet beleegyezésnek, a magyarok teljes kitelepítését a potsdami békekonferencia nem hagyta jóvá. Ellenlépésként Prága a belső deportálás fegyveréhez nyúlt: mintegy 11 ezer magyar családot – összesen 47 ezer embert – deportált végleges jelleggel csehországi kényszermunkára, az elhurcoltak házaiba szláv telepeseket költöztettek. A deportálást a 1945/88-as törvény alapján foganatosították: a törvény az általános munkakötelezettségről rendelkezett, de nem volt német- és magyarellenes éle, a csehszlovák hatóságoknak azonban ez is tökéletesen megfelelt. Beneš tárgyalóasztalhoz kényszerítette a budapesti kormányt, és rávette a lakosságcserére. A magyar kormány által elfogadott egyezség minden szempontból a magyarok számára hátrányos volt: míg a magyarországi szlovákok önkéntes alapon jelentkezhettek az áttelepülésre, addig a felvidéki magyarokat a kormány jelölte ki. A cél természetesen a legmódosabb gazdák elűzése volt, hogy az áttelepülésre jelentkező szlovákoknak minél csalogatóbb legyen a több évszázados magyarországi otthon feladása. Áttelepülés előtt a magyarországi szlovákok szabad prédaként válogathattak az elhagyott felvidéki magyar porták között.

A Magyarországra áttelepített felvidéki magyar családoknak már nem adatott meg ez a lehetőség. Többségüket a svábok elűzetése miatt hátrahagyott házakba költöztette a magyar kormány. Az anyagi károkon túl a lelkekben okozott csorbát egy életen át sem tudták kiheverni. Számos esetben évekig nem pakolták ki ládáikat, abban reménykedve, hogy az igazságtalanság nem maradhat fenn évekig. A hatalmasok azonban másként döntöttek: a beletörődést és a történtekről való hallgatás kényszerét csak a rendszerváltás oldotta fel. Sorra alakultak az emlékbizottságok, és megfogalmazódtak a kárpótlási igények is. A Beneš-dekrétumok ügye közvetlenül a kommunista rendszer bukása után került terítékre a csehszlovák belpolitikában. Maga a dekrétumok ügye államközi, majd nemzetközi szintre emelkedett. A csehszlovák állam szétválása után a szlovák belpolitikában a magyarság rendszeresen visszatérő követelménye, hogy a dekrétumok még mindig rendezetlen következményeit megnyugatató módon orvosolják.

A vitatott dekrétumoknak ugyan jogi hatálya már nincs, de a restitúciós vagyonjogi perekben a bíróság a mai napig rájuk való hivatkozással hoz ítéleteket, zömében a magyar fél kárára és a szlovák állam javára. A magyar politikai képviseletnek 1998-tól lett volna alkalma kieszközölni a megfelelő rendezést, de a kormánytagság érdekében az autonómia kérdése mellett a dekrétumok eltörlésének követeléséről is lemondott. A két egymást követő kormány tagjaként a felvidéki magyar egységpártban (Magyar Közösség Pártja, MKP) is szakadás állt be, így a dekrétumok elmulasztott törlése a jövő ködébe vész. A jelenleg kormányon levő Most-Híd vegyespárt prioritásai között nem is szerepel az ügy. A Szlovák Nemzeti Tanács 2007-ben elfogadott határozata szerint a Beneš-dekrétumok és azok következményei érinthetetlenek és megváltozhatatlanok.

Erélyes hangú civilek

A politikai érdekképviselet mellett a civil szféra is mozgósította magát. A civil kezdeményezések sorába tartozik a stuttgarti bejegyzésű Hunnia Baráti Kör, amelynek egyik érdembeli tevékenysége a dekrétumok rendezése. A budapesti Polgárok Házával együttműködve az idén hetedik alkalommal került sor szeptember 24-én arra a hagyományos konferenciára, amelynek célja a kitelepítettek és deportáltak emlékének ápolása.

A kitelepítést okozó lakosságcsere-egyezmény aláírásának hetvenedik évfordulója egyben a csehországi kényszermunka kezdetének a hetvenedik évfordulója is: az első transzportot 1946. november 19-én indították útnak a hatóságok. A budapesti konferencia védnökségét Tőkés László európai parlamenti képviselő vállalta, aki a kezdetektől támogatja az áldozatok érdekeit. A társvédnök Potápi Árpád János nemzetpolitkáért felelős államtitkár volt, ő azonban nem tudott személyesen részt venni a rendezvényen. Üzenetét Szvorák Emese, az államtitkárság felvidéki referense tolmácsolta: „hetven éve ég bennünk a fájdalom, amiért százezernyi magyart hajtottak ki a Felvidékről. Tolna megyében élek, ahol szinte minden településen találkozom azokkal vagy azok leszármazottaival, akiket akkor űztek el szülőföldjükről a csehszlovák hatóságok” – áll az államtitkár üzenetében. Az előadásokat hangfelvételek egészítették ki: a Kossuth Rádió munkatársának bejátszásaiban visszaemlékezők meséltek a háború utáni jogfosztás hétköznapi borzalmairól. Többen a reszlovakizálásról is beszéltek: aki vállalta, hogy magyarságát megtagadva hajlandó „visszatérni” a szlovákság kebelére, mentesült a kollektív bűnösség alól. A csehszlovák hatóságok által felajánlott „könnyítést” mintegy 400 ezer magyar fogadta el, 200 ezren viszont kitartottak magyarságuk mellett, és elszenvedték az ezzel járó összes megaláztatást.

Peticiókkal ostromlott uniós bizottságok

Hahn-Seidl Alida, a Hunnia Baráti Kör alapító tagja szerint a bűnösöknek könnyű feledni, ezért az utódoknak kötelességük a megemlékezés és az igazságtétel számonkérése. Elhangzott: a szervezet részéről még 2008-ban nyújtottak be petíciót az EP Petíciós Bizottságához a szlovák parlament 2007-ben, a dekrétumokról hozott határozata ellen. Megítélésük szerint a szlovák törvényhozás döntése súlyosan sérti az uniós jogot. Az 50 ezer aláírással ellátott peticiót a bizottság akkor visszautasította, ezért 2012-ben újabb beadvánnyal éltek. Ezt a bizottság befogadta, de még érdemi döntés nem született.

Ezzel párhuzamosan felvidéki kezdeményezésként 2015-ben egy második petíciót is eljuttattak Brüsszelbe. Práznovszky Miklós beadványának célja, hogy a Beneš-dekrétumokat teljesen töröljék a szlovák jogrendből. Szakemberek véleménye szerint ez az újabb beadvány gyengítheti a már nehéz csatározásokat kiállt első petíció esélyeit.

A szlovák diplomácia közben nagy erőfeszítéseket fejt ki a petíció lezárásáért. A Hunnia Baráti Kör beadványának jogi szakértője, Juhász Imre nemzetközi jogász szerint a szakbizottsági eljárás és az állásfoglalás értelmében további vizsgálatokra van szükség, ami reményre jogosíthatja fel a magyar felet. Az egyetlen jó megoldás az lehet, ha az Európai Unió arra kötelezi Szlovákiát, hogy helyezze hatályon kívül a Beneš-dekrétumokat.

Mészáros Anikó szakjogász, Csáky Pál EP-képviselő asszisztense szerint csak szankciókkal kényszeríthető erre Szlovákia. A kérdés további sorsa sokban függ a magyar érdekérvényesítéstől, lévén hogy Csáky Pál a petíciós bizottság egyik alelnöke.

Tekintettel arra, hogy Szlovákia tölti be az unió soros elnökségét, hallgatólagos megegyezés van arról, hogy a petíció az idén nem kerül napirendre. Tőkés László szerint – akinek sokéves tapasztalata van a petíciók terén – számolni kell azzal a ténnyel is, hogy a brüsszeli bürokrácia labirintusaiban a magyar ügyek és a dekrétumok kérdése a kellemetlen ügyek kategóriájába tartoznak, ezért inkább az elfelejtetés diszkrét megoldására játszanak.

Szlovák vélemény: esélytelen a tömeges kárpótlás

Sajgó Szabolcs jezsuita atya szerint az idő múlásával az emlékezésnek a kiegyezés kötelességével kell együttjárnia. Ennek példája Branislav Skrípek szlovák EP-képviselő története, aki maga is pap, és személyesen érintett a lakosságcserében: édesapja családja Pilisszántóról települt át Szlovákiába, maga mögött hagyva családjának négyszáz éves múltját. Apja visszaemlékezése szerint az új hazában úgy kezelték, mint idegent, nyugdíjba menetele után Pozsonyból Párkányba költözött, hogy hazaláthasson a pilisi hegyekre. Felvetődött az a kérdés is, hogy milyen megpróbáltatásokon mentek át az áttelepült szlovákok. Sajgó Szabolcs szerint veszteségeik támpontok lehetnek egymás megértéséhez.

A szlovák meghívott arról is beszélt, hogy nehezen döntötte el, vállalja-e részvételét a konferencián. De mint fogalmazott, örült annak, hogy megismerte a múltnak azt a részét, amiről a történelemkönyvek nem adnak kellő tájékoztatást. Véleménye szerint a dekrétumok kérdésében nehezen képzelhető el olyan megoldás, amilyent a magyar fél szeretne. Ennek fő akadálya a németek elüldözése főleg Csehországból: itt olyan tetemes állami kártérítésről lenne szó, amit nem fog felvállalni sem Csehország, sem Szlovákia. Úgy vélekedett, a járható út az egyéni kárpótlások rendszerének a megteremtése lehet. Amúgy ez volt az első alkalom, hogy szlovák politikus érdemben részt vett egy ilyen konferencián.

Krivánszky Miklós, a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség (MKDSZ) alelnöke a csehországi kényszermunka áldozatainak a kárpótlási igényeiről tartott beszámolót. Ismertette a deportálások körülményeit, jogi alapját és az erre alapozott kárpótlási követeléseiket. A csehszlovák hatóságok az 1945/88-as törvény alapján és annak súlyos többrendbeli megsértésével hurcolták el a magyarokat csehországi kényszermunkára. A számos törvénysértés elegendő jogi alapot nyújt a kárpótlásra: a gyerekek munkába állítása, a várandós asszonyok deportálása, a bérezések elmaradása és más visszaélések. Az igényt még 2002-ben nyújtották be az akkori Dzurinda-kormányhoz, amelynek tagja volt az MKP is – a miniszterelnök-helyettesi posztot Csáky Pál töltötte be. Sajnos az egymást követő két kormányciklus alatt a magyar politikai képviselet elmulasztotta az ügy rendezését. Érdekes módon az ezt követő első Fico-kormány a keresetet az Igazságügyi Minisztériumhoz továbbította ügyintézés céljából. Azóta is ott van időhúzás céljából.

A szövetség elnöke a nemzetközi fórumokon történt kezdeményezéseket is ismertette, többek közt a több mint ötven nem magyar EP-képviselő támogatását. A magyarok közül érdemben elsőként Tőkés László állt az ügy mögé.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.