HIRDETÉS
(folytatás az 5. lapszámunkból)
Az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti szerződés eltörölte a második bécsi döntést. Kimondta, „Erdélyt (vagy nagyobb részét) visszakapja Románia”. Az eredetileg rendfenntartás céljából alakuló mintegy 10 ezer fős félkatonai szervezetek, az ún. Maniu-gárdisták 6 héten keresztül rettegésben tartották Észak-Erdély lakosságát több száz ember brutális meggyilkolásával. Végül Észak-Erdélyben szovjet katonai irányítás alatt Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottság alakult, s átmenetileg szovjet katonai közigazgatás bevezetésére került sor.
A békeszerződések előtt, valamiféle területi elcsatolástól való félelem miatt 1945-ben kiadták a Nemzetiségi Statútumot (1945/86. sz. törvény), amely 30 százalék nemzetiségi lakos esetében lehetővé tette a nyelvhasználatot az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban, bár a kolozsvári egyetemmel kapcsolatosan kétnyelvű intézményt szorgalmazott. Az 1945 márciusában megalakuló Groza-kormány – a Magyar Népi Szövetség és más szervezetek kérésére – ígéretet tett a közigazgatási autonómia egész Erdélyre történő kiterjesztésére, de még ugyanabban a hónapban feloszlatta a 11 észak-erdélyi megye önszerveződéssel megválasztott tanácskozó testületét.
Az 1952-es alkotmány lehetőséget nyújtott a tömbben élő székelyek számára egy Magyar Autonóm Tartomány fölállítására. Az előterjesztéskor a pártfőtitkár Gheorghe-Gheorghiu Dej a sztálini nemzetiségpolitikai gyakorlat követését jelölte meg célként (nem rendelték az autonóm területhez Aranyosszéket, Barcaság és Moldva magyar lakta területeit). Mintául az 1936-os sztálini alkotmány „szocialista területi autonómiája” szolgált. Nem sejtette senki, hogy ez azt jelentette: ami elfogadott volt Erdély nemzetiségek lakta területein – a román, magyar és a német nyelv akadálymentes használata –, csak a Magyar Autonóm Tartomány területére korlátozódik.
Nicolae Ceauşescu 1960-ban beterjesztette az új közigazgatási reformot: a Magyar Autonóm Tartomány nevét Maros–Magyar Autonóm Tartományra változtatták oly módon, hogy a magyarság számaránya csökkent a román lakta részek hozzácsatolásával és magyarlakta területek elcsatolásával. A Román Kommunista Párt (RKP) 1967-es határozata értelmében a közigazgatás újabb átalakítására került sor, és megszűnt a Maros–Magyar Autonóm Tartomány is. Az új beosztás csak részben felelt meg az 1918 előttinek: csökkentették a falvak számát, növelték a városokét.
A Ceauşescu-korszak azonban más újdonságokat is hozott: az egységes etnikai tömböket céltudatosan fellazítja az „urbanizáció” állami ipartelepítéssel összekötve, amelynek során a központi szakember-kihelyezéssel megváltoztatják az erdélyi városok etnikai összetételét. A betelepülő román értelmiségiek, hivatalnokok, rendőrök előnyöket élveznek (emelt fizetés, letelepedési segély). A 70-es években az Erdélybe telepített új gyárak szakmunkásgárdáját a Kárpátokon túli városokban megnyitott ipari iskolákban oktatták, ahonnan nagy számban települtek be az addig magyar arculatú erdélyi városokba. Numerus clausus érvényesült a felsőfokú intézményekbe való bekerülésnél és a munkahelyi felvételeknél.
Az általános és középfokú oktatás mellett 1945 után a felsőoktatás is megindult. Az 1872-ben alapított – 1918-ban románná, 1940-ben újra magyarrá vált – kolozsvári egyetem utódjaként létrehozták a Bolyai Jánosról elnevezett magyar egyetemet, majd az ebből később kiváló Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Kart. Ugyancsak Kolozsváron mezőgazdasági főiskola, zenekonzervatórium, képzőművészeti főiskola, Marosvásárhelyen színi akadémia, tanítóképző és az 1948-tól szervezett csángó iskolák ellátására Bákóban magyar tanítóképző létesült. Mindez tiszavirág-életű volt. A kormányzat módszere először a kisebbségi iskolák román tanintézetekkel való egyesítése volt. Majd egyre kevesebb magyar hallgatót vettek föl, végül a jelentkezők alacsony létszámára való tekintettel felszámolták a magyar tagozatokat. A bomlás 1956-ban indult meg az elemi iskolákkal.
Mintegy jutalmul, hogy Románia területét fölhasználhatta a Szovjetunió – a magyarországi megszállás előkészítésére, továbbá egy évig, a felelősségre vonásukig, Snagovban fogva tartották az 1956-os vezetőket, a Nagy Imre-csoportot –, 1958-ban kivonták az orosz csapatokat az országból. Az 1956-os magyar forradalmi eseményeket követő politikai tisztogatás újabb lehetőséget jelentett az erdélyi magyar értelmiségiekkel való leszámolásra. A magyarországi forradalom ürügyén több magyar hallgatót kizártak, vagy hadbíróság elé állítottak. 1958-ban bezárták a Kárpátokon túl élő moldvai csángó magyarok utolsó iskoláját is. 1959-ben szűnt meg az önálló kolozsvári magyar egyetem. A kínzások és a szekuritáté szüntelen zaklatásai miatt öngyilkos lett Szabédi László tanár, majd Csendes Zoltán prorektor is. Megkezdték az önálló magyar középiskolák felszámolását is. Felére csökkentek a magyar nyelvű iskolák száma, minimálisra szorult vissza az anyanyelvű szakoktatás.
A 80-as évekre a kisebbségi iskolák a vegyes nemzetiségű iskolák tagozataivá váltak, ahol kikényszerítették a magyar osztályok megszűnését. A 70-es években a középiskolák egy részét szaklíceumokká fokozták le, ennek során a kisebbségek nyelvén elsősorban az alacsonyabb presztízsű szakmákban engedélyezték osztályok indítását.
A marosvásárhelyi magyar tannyelvű Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet az 1948-as tanügyi reformot követően önálló lett, majd 1962-ben a „román–magyar testvériség erősítésére” kétnyelvűvé vált. Fokozatosan bővítették a román tagozatot és leépítették a magyart. Míg az intézetben a magyar hallgatók száma 1966-ban 99%-ot tett ki, 1989-ben már csak 29,7 % volt. A kolozsvári mezőgazdasági főiskolán 1959-ben szüntették meg a magyar tagozatot. A kolozsvári Képzőművészeti Felsőoktatási intézetből és a Zenekonzervatóriumból a magyar nyelvű előadásokat az 1985–1986-os tanévtől tiltották ki, a gyakorlati képzésből már jóval hamarabb eltűnt.
Az 1948. augusztus 3-i tanügyi reform új szakaszt jelentett a magyar tannyelvű főiskolák életében. A Bolyai Egyetemről távozni voltak kénytelen a nem román állampolgárságú tanárok, az új tanárokat a középiskolákból, tudományos intézetekből, a kulturális élet különböző területeiről emelték be az oktatásba. 1950 tavaszán kezdtek hozzá a romániai magyar kulturális és tudományos életnek a sajtóban folyó „marxista” bírálatához. Ennek során felvetették ezek önállóságának megszüntetését, majd megtörtént az egyesítés a hasonló román intézményekkel. A korábban önálló magyar zenei és képzőművészeti akadémia a román akadémiák tagozataként maradt meg, a színművészetit pedig Marosvásárhelyre helyezték át. Megkezdték a magyar intézményekkel együtt a magyar értelmiséget is kiszorítani a hajdani fővárosból, Kolozsvárról.
Az 1956-os tisztogatásokat követően az 1980-as évektől radikálisan felgyorsult a „kádercsere”: a magyar nemzetiségű városi és megyei párttitkároknak, néptanácsok vezető tisztviselőinek, vállalatigazgatóknak, a katonaság, rendőrség, állambiztonság magyar tisztjeinek felváltása román nemzetiségűekkel. A magyar nyelvű iskolák vezetésének románosítása a következő lépés: 1984–1987 között a magyar nemzetiségű iskolaigazgatók felét menesztették, helyükbe románt neveztek ki. A magyar nyelvű kulturális intézmények élére magyarul nem tudó románokat helyeztek.
A román állam 1947-ben felmondta a Szentszékkel 1927-ben kötött megegyezést, majd 1948-ban a görögkatolikusokat a görögkeletiekkel való egyesülésre kényszerítette. Az állam az 1950-ben hozott vallásügyi törvény alapján az erdélyi területeken csak a gyulafehérvári püspök joghatóságát ismerte el, a másik három püspökséget főesperességnek tekintette. Az egyházi kinevezésekbe messzemenő beleszólást biztosító statútumot akartak kikényszeríteni. Az e törekvéseknek ellenálló Márton Áron püspököt 1949-ben letartóztatták, amit az egyházi elöljárók sorozatos bebörtönzése követett. Feloszlatták az oktatásban nagy szerepet vállaló szerzetesrendeket, megszüntették a római katolikus egyház gazdasági és kulturális ügyeit intéző, évszázadokon át önálló anyagi alapokkal rendelkező Status működését.
A református egyház vezetése 1949-ben megkötötte az állammal az egyezményt, ami azt eredményezte, hogy számos fontos pozícióba a hatalom emberei kerültek. A nyolcvanas évektől zárt számot (numerus clausust) kényszerítettek mind a református, mind a katolikus papképzésre, hogy ezzel is csökkentsék számukat.
Erdélyben a magyarok részaránya 20%-ra csökkent a többséghez képest. A román alkotmány nem ismeri el az őshonos magyarságot államalkotó tényezőnek, és nem biztosítja a kisebbségek kollektív jogait. A román politikai erők az országot olyan új régiókra akarják felosztani, hogy a magyarok sehol ne legyenek többségben, ne követelhessenek autonómiát. Tovább folytatják a megmaradt magyar intézmények elsorvasztását, ez történt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel, amelyet a közelmúltban a román műszaki egyetemmel vontak össze. De példa erre a Református Székely Mikó Kollégium, amelyet arra hivatkozva államosított a román állam, hogy elődjének, a magyar államnak volt a tulajdona.
A részben visszaadott vagyonok visszaperlésére is kísérletek indultak. Általában az eltelt 100 év román politikájára az igaz, hogy amire az alkotmány vagy a törvények lehetőséget biztosítanak, azt helyi rendeletekkel, a prefektus intézkedéseivel, helyi szabályozással ellehetetlenítik – az Európai Unió szeme láttára. Tehát amikor Jean-Claude Juncker az Európai Bizottság elnöke gratulált a román állam 100 éves fennállásához, gyakorlatilag provokálta Magyarországot. Az EU mai vezetése Európa legnagyobb őshonos kisebbségének sérelmeiről nem vesz tudomást, jogos autonómiaköveteléseit beadványait mellőzi, sőt megpróbálja szítani az ellentéteket Magyarország és szomszédjai között, hogy a V4-ek egységét megbonthassa a migráció kérdésében.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa
A szerző az Erdélyi Szövetség elnöke
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
