Gólyamese gyermekeknek és szülőknek

Gyakran úgy tekintjük, hogy szexuális nevelésünk a személyes intimitásunkhoz tartozott. Rajtunk múlt, miként beszéltük meg a dolgokat a szülőkkel, amikor annak eljött az ideje.

Az ezzel kapcsolatos tudásunk gyakran mégis azon múlt, milyen társakkal és szexpartnerekkel hozott össze a sors: bevállalósabbak vagy prűdebbek, illetve többen vagy kevesebben voltak? Popper Péter, Lux Elvira és Szilágyi Vilmos könyvei továbbvihettek a szexről való gondolkodásban, mint a playboy olvasmányok, de csak akkor, ha el is olvastuk e kiadványokat. Ily módon szerzett ismereteink mellé sokan „kaptunk” vallásos és családi tabukat is.

A lelkész meg a nagymama lelkesen elmondták, meddig nem szabad, de arról nem mondtak semmi lényegeset, hogy mi legyen akkor, amikor már szabad. 

És mi van, amikor a szex még nem szabad? Az elmúlt koroknak ez a fajta véletlenszerűsége most talán megváltozhat.

Választható tantárgyként idén ősztől bevezetik a szexuális nevelést az iskolákba. Szakemberként ezt régóta vártam. Az ezzel kapcsolatos kérdés mégis az: mi fog ebből kisülni? Szükség van a gyermekek helyes szexuális felvilágosítására, a minisztérium tehát kitalált még egy tantárgyat az amúgy is túlterhelt gyermekek számára. Félreértés ne essék, örülök az új lehetőségnek. De azt is tudom, melyek a buktatók. Sajnálnám, ha ez a próbálkozás is kisiklana a túlterhelt iskolai program miatt.

Strukturált tantárgyszerű iskolai szexuális nevelés eddig nem volt, és az emberek esetleg úgy tekintenek erre, mint ami intimitásunkhoz tartozik. Megtörténhet, a mostani kezdeményezést is úgy fogadják, mint ahogy Semmelweis Ignác doktorral tették, aki a 19. században finoman figyelmeztette orvostársait, hogy a szülés levezetése előtt jó lenne kezet mosni… Pedig

Mi van azokkal a gyermekekkel, akik még a gólyamesét sem tudják rendesen, és a szünetben olyan filmekkel szembesülnek osztálytársaik okostelefonjáról, amelyben a felnőttek azt teszik, amit társaik pornónak neveznek. Két választás van: vagy felvilágosítjuk mi a gyermekeinket, vagy felvilágosítják mások. A pornófilmekhez a gyermekek sajnos már elemista kortól hozzáférhetnek. Ahogy nem tudjuk a gyermekeket elzárni a dohányzás és az alkohol veszélyei elől, úgy a pornótól sem.

Az iskolai szexuális nevelés kérdése tehát nem könnyű feladat. Manapság már komoly iskolák vezetősége is elfogadja azt, amint a szülő kioktatja a tanárt, hogy az miként tanítson. Ezért nem ártana, hogy mielőtt a biológiatanárok bemennek az osztályba szexuális nevelésről órát tartani, előbb a szülőkkel tudatosítsák a helyzetet.

A hippi korszaktól s általában a huszadik századi szexuális liberalizmustól és feminizmustól egy pár nemzedék választ el. Mégis a mai szülőkkel beszélgetve az derül ki, hogy „nem tudom, hogyan mondjam el a gyermekemnek?” Ezt a minap konkrétan egy tanárbarátomtól hallottam, aki lelkesen, alaposan és időben próbál felkészülni az ősztől bevezetendő szexuális nevelés tantárgyra. Biológusként a tizenegyedik osztályban fogja tanítani az új tantárgyat. A szexuális nevelés biológiai oldalát természetesen érti, a személyes tapasztalattal sincs gond – ma már családja és gyerekei vannak –, szakemberként mégis sok benne a tanácstalanság. Miközben megbeszéljük a szexuális nevelés pszichológiai dimenzióját, figyelmesen végighallgat, kérdez,  jó sokat röhögünk és a végén komolyan elmondja, ez így bonyolult. Ezt a beszélgetést már sokszor lefolytattam tanárokkal és szülőkkel egyaránt, és rendszerint mindig az lett a vége, hogy engem kértek meg pszichológusként, beszélgessek el a gyerekekkel, miközben megkönnyebbülten sóhajtottak fel.

A szexuális nevelés kapcsán gyakran előjönnek a mítoszok. Például hogy a mai gyermekek sokkal többet tudnak, mint amennyire szükségük van.

Egy másik szerint nem lehet odaállni a gyermekek elé a „méhecske–virág–megporzás” mesével, mert kiröhögnek. Szintén hamis megközelítés, hogy ha megtanítom a gyermeket arra, amit a felnőttek művelnek, akkor ösztönzöm őket a szex kipróbálására. Sok szülő attól fél, hogy nem tud majd válaszolni akkor, ha a gyerek csúnya szavakra kérdez rá, ami bűn vagy erkölcstelen. Az is gyakori felfogás, miszerint a gyermek majd megtanulja kortársaitól, amit tudnia kell.

Mindezek a félelmek jogosak, de nem a szexuális nevelés feladásához kell elvezetniük minket, hanem a jó megoldások megkereséséhez. A gyermekeket a mai információterjedésben nem szabad magukra hagyni, hanem át kell segíteni őket a helyes válaszok megtalálásához. Magukra hagyva komoly veszélyeknek tesszük ki.

Érdekes ellentmondás a szülők hozzáállása: egyrészt ők maguk halogatják gyermekeik szexuális nevelését, miközben elvárják, hogy az iskola nevelje mindazokra a dolgokra, amire ők nem készültek fel, és ezt számon is kérik a tanárokon. Ennek ellenére sokan gyanakvóvá válnak, ha az iskola szakembert hív, hogy a gyermekeknek a szexualitásról beszéljen. Ilyenkor gyorsan megfogalmazódnak a szülői elvárások.

Gyakran szoktam találkozni azzal a szülői kívánsággal, hogy a fiúkat és a lányokat válasszák külön, mert nem fognak egymás előtt megszólalni.

Egy másik elvárás, hogy a lányokhoz lehetőleg jöjjön nő és a fiúkhoz férfi. Ha nem tudnám, hogy ilyenkor a legtöbb szülőből a belső bizonytalanság beszél, szakemberként megsértődnék.

Érdemes ezeket az elvárásokat külön is elemezni. Lássuk elsőként a fiúk és a lányok különválasztásának kérdését. Itt nemcsak arról van szó, hogy vannak fiús és lányos kérdések, hanem arról is, hogyan beszéljen egy lány a női dolgokról fiú előtt. És fordítva. Saját bizonytalanságunkat a gyermekeinkre kivetítve jókora bakit tudunk elkövetni. Kérdem én, a mai fiú, a leendő férfi mikor tanulja meg felnőtt fejjel átgondolni a női dolgokat, ha azokat gondosan elrejtjük előle. Ha a lányok bizonytalanságait ők nem hallgathatják végig, akkor hogyan fognak értesülni arról, hogy a női ciklus nemcsak egy normális biológiai folyamat, hanem lelkileg is hat a nőkre? A nőnek ilyenkor sok mindenre oda kell figyelnie, és nyilvánvaló, hogy ez lelkileg is hatással van rá. Gyakorlatilag az összes testi változás, ami a nemiséggel összefügg, lelki hatást vált ki. A lánynak meg kell szoknia, és el kell fogadnia testét. Azt, hogy megbámulják, de a szüléssel, az esetleges abortusszal, az anyasággal járó lelki megterhelést és az ebből adódó számos problémát. Ha ezektől elzárjuk a fiúkat, hogyan tanulják meg, hogy tiszteljék a nő érzékenységét?

Hasonló a helyzet a lányokkal is. Ha nem hallhatja, hogy miként gondolkodnak a fiúk és milyen torz férfiideáloknak próbálnak megfelelni, illetve hogyan küzdenek a testi változásaik elfogadásával, miként tud a nő később egy férfihoz viszonyulni? Hol tanulja meg, hogy az érzékenység, mint odafigyelés, a férfi számára is érték, akár a nő testéről, akár a sajátjáról van szó?

Ha e közös órákat kihagyják, elhúzódik a másik fél meg nem értésének ideje, és maradunk a „minden fiú disznó” és „ami a lányokkal történik, az undorító” naiv megfogalmazásokkal. Nyilván jó dolog, ha egyidőben sikerül találni férfi és női oktatót is, de ennél fontosabb, hogy az előadó kellő tisztelettel és ismerettel forduljon a fiatalokhoz. Magam is szerencsésnek tartom, ha kettesben dolgoznak, de arra semmi szükség, hogy a nő és a férfi külön oktasson szexualitást.

(befejező rész a jövő heti lapszámunkban)

A szerző pszichológus és pszichoterapeuta