HIRDETÉS

Kalotaszegen szolgálni privilégium

Makkay József 2017. május 06., 14:16

A Bánffyhunyad szomszédságában fekvő, magyar­bikali református lelkész, Szabó Mihály pályafutása nem hétköznapi történet: lelkész, zenész és informatikus egy személyben, gyerekzenekarát pedig egyre többen ismerik a környéken.

Örömmel zenélnek. A magyarbikali gyermekzenekart már nem csak a kalotaszegi helységekben ismerik

– Egy aprócska kalotaszegi faluban, festői környezetben beszélgetünk Magyarbikal parókiájának udvarán. Informatikusként tíz évig a kolozsvári református püspökség alapembereként dolgoztál. Mennyire volt nehéz a váltás?

– A feleségemmel, Melániával 2009-ben házasodtunk össze, és azt követően fogalmazódott meg a váltás szükségessége. Tudtam, hogy abban a munkatempóban gyerekeknek már nem lesz hely, és számomra a család  elsőbbséget élvezett. 2010-ben döntöttem el, hogyha valamelyik gyülekezet meghív lelkipásztorának, szívesen elvállalom. Magyarbikal érdeklődött felőlem, így 2011 nyara óta itt dolgozom, itt élünk. A váltás persze nem volt ilyen egyszerű. Sok kérdés felmerül ilyenkor az emberben, például hogy megfelel-e az elvárásoknak. Hála Istennek, a bikali olyan gyülekezet, ahol az elődök nagyon szép munkát végeztek, amit folytatni kellett.

HIRDETÉS

Szabó Mihály református lelkész

– Egy átlagos lelkipásztornál sokkal jobban értesz a zenéhez és a hangszerekhez. Az általad alapított gyermekzenekart sokan ismerik a környéken. Hogyan kezdődött ennek a története?

– Tízévi püspökségi munkám alatt a zene teljesen félre volt téve, az új lelkészi állásom pedig felkínálta a lehetőséget, hogy ezen a téren is újítsak. Az elején a magyarbikali gyerekeket kezdtem el tanítani saját hangszereimen, és hamarosan a környező településekről is jelentkeztek. Hatodik éve alakult meg a Magyarbikali Gyermekzenekar. Ma már 42 gyerekkel foglalkozom öt-hat hangszeren: a 16 helybéli iskolás mellett Ketesdről, Bánffyhunyadról, Kalotaszentkirályról, Mogyorókerekéről, Kőrösfőről és Sárvásárról hozzák el a szülők rendszeresen, heti két alkalommal a gyerekeket. Egyre bátrabban lépünk fel: meghívásos alapon eljutottunk Zsobokra, Bánffyhunyadra, Székre, a magyarországi testvérgyülekezetbe, Kecskemétre és felvidéki gyerektáborba is.

– Gyerektábor Bikalon is van, és nagy az érdeklődés iránta. Kiket szólítotok meg?

– Három éve kezdtük el a zenetáborokat, és két-három  meghívott vendéggel egy héten át tanítjuk reggeltől estig a gyerekeket. Tavaly sikerült elhívni a Ghymes zenekart, amely 34 gyermekkel zenélt együtt egy izgalmas zeneóra keretében. Mintegy 400 ember jött el a nem mindennapi koncertre. Idén nyáron a Transylmania zenekar lesz a vendégünk. A táborozó gyerekek zömében a zenekar tagjai, és hozzájuk csatlakozik még néhány gyerek, aki valamilyen hangszeren tud játszani. Tavaly negyven gyereket tudtunk vendégül látni – távolabbi településekről is sokan jelentkeztek –, és legalább tíz gyereket vissza kellett utasítanom, mert nem volt elegendő szálláshelyünk. Idén még két padlást berendezünk, így előreláthatólag ötven gyereket tudunk majd fogadni június 26-a és július 2-a között.

– Lelkész, informatikus és zenész vagy: mindhárom foglalkozás teljes embert kívánna. Hogyan kezdtél el ennyi minden iránt érdeklődni?

– Elég sok utat bejártam az életben, és utólag visszatekintve mindig kiderült, semmi nem volt hiábavaló. Megbizonyosodtam, hogy mit miért kellett megtennem.

A  zene iránti elköteleződésem hétéves koromban kezdődött, amikor édesapám elvitt zenetanárhoz különböző hangszereken tanulni. Mandolin, gitár, hegedű, orgona – ezeken mind megtanultam muzsikálni. Lelkészi pályaválasztásomhoz a nagy lökést Marosvásárhelyen a cserealjai gyülekezet adta, ahol pezsgő egyházi élet fogadott.

A nyolcvanas évek második felében  tinédzserként én is segédkeztem a templomépítésben, és volt egy jó ifjúsági bibliakör, ahol szinte minden nap tevékenység fogadott. Együtt zenéltünk, kirándultunk, nyaraltunk, táboroztunk. Egy idő után már nem volt kérdés számomra, hogy a teológiára felvételizzek.

– És az informatika?

– A számítógéppel még a líceumi évek alatt egy informatikakörön ismerkedtem meg, matematikatanárom alapparancsokat tanított meg nekünk. Később a teológián, az első éven találkoztam PC-kel, nekünk már akkoriban volt számítógép-hálózatunk és internetünk. Ott akadtam  rá egy Hollandiából származó kottaszerkesztő programra, amit senki nem tudott használni. Próbaként elkezdtem kottát írni számítógépen, és hozzáláttam az első erdélyi református ifjúsági énekeskönyvet szerkeszteni, ami harmadéves koromra készült el. Nem volt túl népszerű munka, egyedül maradtam vele, de befejeztem. 1997-ben jelent meg az énekeskönyv, és két évre rá egy újabb kiadást is megért. Marosvásárhelyi segédlelkész koromban egy orvos révén kapcsolatba kerültem a budapesti Neumann János Számítástechnikai Társasággal, aminek a vége az lett, hogy posztgraduális képzés keretében, távoktatási rendszerben szereztem még egy diplomát, és megtanultam azt, ami leginkább érdekelt az informatikából.

– Az egyház nem dúskál világi szakemberekben, így gondolom, azonnal elkelt a tudásod...

– Segédlelkész koromban kidolgoztam egy tervet, hogyan lehet az egyházi kommunikációt és az adminisztrációt informatizálni. A tervet leadtam a püspökségre, az igazgatótanács elfogadta, és 2001 szeptemberétől meghívott a püspökségre, ahol rendszergazdaként dolgoztam a sajtóosztályon.

Tízéves időszakot jelentett ez az életemben, amikor kifejlesztettük az egyházon belüli teljes számítógépes hálózatot  és a különböző programokat. Ennek a hatalmas munkának a látható részei  a honlapok voltak: elkészült az egyházkerületi honlap, de sok gyülekezetnek is készítettem weboldalt.

Amit manapság cégek sokasága készít megrendelésre, az számomra tíz év alatt mind egyszemélyes munka volt. Napközben az irodában dolgoztam, este vagy éjszaka pedig otthon folytattam. Nyilvánvaló, hogy ez az életforma korhoz kötött, és család mellett képtelenség ilyen szinten jól végezni.

– Bikalon kiderült, hogy informatikus vagy?

– Sőt, számítógép-tanfolyamot is szerveztem már. Nagyon sok bikali elszármazott él szerte az országban vagy külföldön, és az itthon maradt szülők, hozzátartozók jórészt  interneten keresztül tartják velük a kapcsolatot. Már a második évben, télen megszerveztük az imaházban a képzést: mindenki elhozta otthonról a gépét, azt rendszerbe, internetre kötöttem, és kicsinek, nagynak megtanítottam alapszinten a számítógép-használatot. Ha vannak fennakadások, vagy valamit telepíteni kell, azóta is engem hívnak. Van a falunak honlapja és Facebook-csoportja is...

– Háromszáz lelkes gyülekezetben szolgálsz. Aki kicsit is ért az egyházi pénzügyekhez, tudja, hogy 400–450 fő alatt elég nehezen lehet biztonságos állást ajánlani egy lelkipásztor számára. Anyagilag hogyan boldogultok?

– Ami biztos, hogy van egy szép parókiánk és egy gyönyörű környezet, ahol a gyerekeket fel tudjuk nevelni. Egy nagy egyházközségben nyilván nem gond a fizetés, de egy hozzánk hasonló kicsi gyülekezetben nyáron vagy ősszel sokszor kérdéses. Az egyházi járulékot kiegészíti az öthektáros földterület, amit egy strucctenyésztéssel foglalkozó vállalkozó bérel. És van 14 hektár egyházi erdőnk, amiből az egész évi tüzelőt elő lehet állítani.

Mindig mondom, hogy Kalotaszegen szolgálni privilégium, mert az itteni embereknek más a lelkisége. Sokkal jobban kötődnek egyházukhoz és jobban tisztelik lelkészüket, mint más vidékek. A templomlátogatási arány  szinte duplája a 10-11 százalékos erdélyi átlagnak.

A kalotaszegi templomban ott vannak a varrottasok, ami igazából egy külsőség, de jelzi, hogy mindenki megpróbál valamit hozzáadni a templomhoz, amit magáénak érez. Nálunk még működik a közmunka is. Összeülünk a presbitériummal, és egy délelőtt szépen kitakarítjuk a templomkertet vagy a temetőkertet, vagy kitermeljük az erdőből az egyházi tüzelőt.

– Felújításra szorul a templom. Mit tehet egy kis gyülekezet?

– Egy ekkora munka önerőből szóba sem jöhet, csak pályázatokra számíthatunk. Négyszáz év alatt a templomot háromszor bővítették, de a dagadó agyag miatt minden állandó mozgásban van. Nem csak a templom, hanem a bikali házak falai is repedeznek. Ki kell cserélni a tetőzetet és vasbetonkoszorúval megerősíteni a falak tetejét. A kultuszminisztériumtól eddig kapott apróbb támogatásokból a vízelvezetést, a drénezést és a falak szellőzését oldottuk meg. A kecskeméti testvérgyülekezettől kapott évi összegeket összegyűjtjük önrésznek, hátha sikerül egy pályázatot elnyernünk a templom teljes felújítására.

– Mennyire látszik meg az istentiszteletek rendjén, hogy ennyire pezsgő a zenei élet?

– A gyülekezet életében ennek a tevékenységnek az a legnagyobb hozadéka, hogy jelentősen javítja a közös éneklést. Sok gyülekezetben az a gond, hogy nincs képzett kántor, és húzzák, nyúzzák az éneket, már szinte dallam és ritmika sincs, csak egy folyamatos, elnyújtott, monoton éneklés. Ilyesmi nálunk nincs! A gyülekezet is úgy énekel, ahogyan az a kottába le van fektetve. Egyetemes imahéten pár éneket elő szoktak adni a gyerekek hangszerekkel, de az utóbbi időben az is megtörténik, hogy istentiszteletek alatt ott van a gyerek kezében a furulya vagy a basszusgitár. Beszéltük, hogy egy istentiszteleti zenekart is össze lehetne hozni. A hangszeres zene az istentisztelet része lehetne, de az énekeket hangszerenként kéne lekottázni minden gyerek számára, ami hatalmas munka. Az ötszáz egyházi énekből mintegy kétszázat használunk. Az egyházi ünnepekre össze szokott jönni a tizenvalahány tagból álló felnőttkórus is, de ha fiatalokat is sikerül bevonnom, akkor négy szólamban tudunk énekelni, ha kevesebben vagyunk, akkor három vagy két szólamban.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS