Erdély templomaiba is kezd beköszönni a taps

Szucher Ervin 2019. augusztus 24., 09:41

Egyszerű köszönetnyilvánítással vagy kopogással kell jutalmazni a templomban szereplő előadókat? Vagy tapsban lehet részesíteni őket? Olyan kérdések ezek, amelyre egy-két évtizede még egyértelmű volt a válasz. Manapság egyre több pap vallja, hogy indokolt esetben a tapsnak is helye van.

A taps mára egyre inkább bevett jutalmazási szokássá vált Fotó: Beliczay László

Valamikor teljesen egyértelmű volt: semmiféle művészi teljesítményt templomban megtapsolni nem szabad, pontosabban nem illik. A tiltást nem az adott egyház szabályzata diktálta, hanem inkább a szokás. Sokan állították, hogy a taps a cirkuszba és a színházba való, semmiképp sem a templomba. E szigorú szemlélet a gyermekeknek sem „kegyelmezett”: lehettek bármilyen ügyesek és aranyosak karácsonyi pásztorjátékon, húsvéti műsoron, anyák napján, a taps elmaradt. A kicsiknek be kellett érniük az egyszerű köszönettel, mosollyal, netán utólagos fejsimogatással.

Az utóbbi időben azonban nagyot fordult a világ Erdélyben is.

Egyre többen hiszik és vallják: a templomi tetszésnyilvánítás – ahová a taps is sorolható – nem a szakralitás ellen elkövetett vétség.

A tapspártiak Dávid korába nyúlnak vissza, de gyakran hozzák fel Ferenc pápa tapssal jutalmazott homíliáit is. Legutóbb a szentatya Csíksomlyón hirdetett igéje váltotta ki a tömeg tetszését. És felzúgott a taps a pünkösdi búcsú ámenje után is. Tény, hogy manapság már nemcsak a neoprotestáns imaházakban csattannak össze a tenyerek, hanem történelmi egyházaink templomaiban is.

A jelenségről kérdezett lelkészek úgy vélik, nem szabad kitiltani az efféle tetszésnyilvánítást a templomból. A tapsnak is megvan az ideje és helye.

Képmutató kopogtatás

Homoródalmás unitárius lelkésze, Csete Árpád szerint vallástanilag megmagyarázható, miért nem szokás tapsolni a templomban, mégis úgy érzi, ez a tetszés kinyilvánításának legszebb és legtalálóbb formája. Csete a köztes megoldásként számon tartott kopogtatást képmutatásnak tartja, és azt állítja: ha Jézus megjelenne egy vidáman tapsoló gyülekezetben, biztos nem emelné szavát ez ellen. A Homoród-menti település lelkipásztora néhány évvel ezelőtt megtörtént esetet elevenít fel. Akkor egy ismert előadóművészt hívtak meg a gyülekezetbe, és mivel a felesége azt mondta, hogy a férjét nem szokták istenházában megtapsolni, az almásiak is némán maradtak a padsorokban.

Páll Zoltán magyarkályáni lelkész Dávid király példájára hivatkozik, aki megszólaltatta a hárfát a templomban Fotó: Szucher Ervin

Penibilis volt, hogy miután a művész befejezte csodálatos orgonajátékát, mindenki ült, és a másiktól várta, hogy történjen valami. De nem történt.

A következő évben már én kértem fel a gyülekezetet, hogy adjuk meg az előadónak azt, ami neki jár. Mondanom sem kell, micsoda tapsvihar tört ki a templomban” – meséli.

Olaszországban tapsolnak, Afrikában táncolnak

Marosszentgyörgyön a római katolikusok természetesnek tartják, hogy az előadóművészeknek kijár a templomi taps. Annál is inkább, mivel a katolikus templomokban ez nincs megtiltva. Baricz Lajos határozottan állítja: ha valami kiváltja az ember tetszését, akkor ne zárkózzon el a tapsolástól; még akkor sem, ha templomban van. „Örömhírt hallgatni elfásult képpel, beesett arccal természetellenes dolog” – állítja a 61 éves plébános. Annál is inkább, mivel a tapsolás nem jelent viháncolást. A szentgyörgyi pap, akinek templomában és gyülekezeti termében évente akár száz előadóművész is megfordul, egy olaszországi példát is felhoz. Ott látta életében először, hogy a hívek mise közben akár a papot is megtapsolják, ha prédikációja tetszést vált ki.

És ha Olaszországban tapsolnak, Afrikában ennél is „mozgalmasabbak” a római katolikusok. Olyannyira, hogy Böjte Csaba nagyon sápadtnak tart minket hozzájuk képest – a szó mindkét értelmében.

Nemrég Kongóban jártam, ahol Mbuji-Mayiban miséztünk, méghozzá három órán keresztül. Már a bevonulásnál mindenki táncol, énekel, orgona van, tamtam, sikoltoznak, csengetnek… És mindeközben Istent dicsőítik”

– eleveníti fel a fekete kontinensen szerzett élményeit a ferences rendi szerzetes. Csaba testvér úgy érzi, ha ő lenne a Jóisten, mindig ilyen afrikai miséket nézne és hallgatna. Az európai és az afrikai kereszténységet összehasonlítva Böjte Csaba nemrég a Ligetnek arról beszélt, hogy a mi európai kereszténységünk koravén, hiányzik életünkből a gyermeki vidámság. „Nem játszunk, nem mondunk vicceket egymásnak, holott Jézus kétezer évvel ezelőtt nem azzal kezdte, hogy mennyi baj van, inkább lement Názáretbe bújócskázni a gyerekekkel. Mielőtt valami csodát tett volna, vagy prédikált volna, kergetőzött jócskán. Sőt azt mondja, ha nem leszünk mi is olyanok, mint a gyermekek, nem megyünk be a mennyek országába. Ez a gyermeki, vidám lelkület hiányzik az egyházunkból, de a társadalmunkból is” – olvasható az interjúban.

Csaba testvér Jézusra hivatkozik, aki azt mondta: legyünk olyanok, mint a só, kicsi ízt vigyünk a világba. A több ezer árva gyerek „atyja” valamelyest azokat is megérti, akik nem akarnak tapsolni a templomban. Dávid király esetét hozza fel, aki tapsolt és táncolt a frigyláda körül, ezzel pedig egyeseket megbotránkoztatott. „De ha szívből jön a taps, miért lenne rossz?” – kérdez vissza.

A zsidók is tapsolnak

Az izraelita vallás sem tiltja a zsinagógában való tapsolást – állítja Dub László, a marosvásárhelyi zsidó hitközség 72 esztendős elnöke. Ezért a maroknyi közösségnek illetve azoknak, akik az iskola utcai zsinagógát látogatják, nem kérdés, hogy a vallásos szertartás befejező részében tartott művészi előadást miként hálálják meg. „Nemcsak, hogy nem tiltja a vallásunk, de szerintem így illik megköszönni egy megérintő szavalatot, kellemes zenét, szép éneket vagy éppenséggel vallásos témájú előadást” – vallja a szakmáját illetően a mérnökember.

Korodi Levente türkösi evangélikus lelkész nem szól meg senkit, aki a templomban tapsol Fotó: Szucher Ervin
A teológián mást tanítottak

Korodi Levente türkösi evangélikus lelkész sincs a tapsolás ellen, bár ő úgy tanulta a teológián, hogy a tapsnak nincs helye a templom falai közt. A négyfalusi csángó településen van, aki tapsol, van, aki kopog, a lelkipásztor nem szól meg senkit. Ugyanez történik a mezőségi Magyarkályán református templomában is, ahol a hívek maguk választják meg a tetszés kifejezési módját.

A Kolozs megyei gyülekezet lelkipásztora, Páll Zoltán is Dávid király példájára hivatkozik, aki megszólaltatta a hárfát a templomban.

„Ha akkor lehetett, akkor a 21. században kinek és miért jelentene gondot az, hogy a hívek megtapsolnak egy-egy előadóművészt? Nem tudom, miért látna ebben valaki valamiféle kivetnivalót” – teszi fel a költői kérdést a hatvanadik életévén szintén túl lévő Páll Zoltán. Vele nagyjából egyidős kollégája, a kolozsmonostori gyülekezetben szolgáló Kállay-Miklós Csaba jobban szereti, ha a szertartások alatti vagy utáni előadásokon a hívek inkább csak kopogásukkal vagy köszönetmondással fejezik ki tetszésüket. „Én a kopogást tartom helyesebbnek. Az más, ha egy iskola például a templomunkban tartja az anyák napját, és az ünnep után tapsolnak a nézők, de istentisztelet alatti vagy utáni kis műsorok alkalmával mi kopogtatni szoktunk” – mondja a Kolozsvár legnagyobb lakónegyedében szolgáló lelkipásztor.

A taps mára egyre inkább bevett jutalmazási szokássá vált, különösképpen a gyermekek sorában. A kicsik ezen nőttek fel, így elvárják, hogy teljesítményüket tapssal hálálja meg a néző, akár a templomban is

– véli Pásztori-Kupán Imola pszichológus. A marosvásárhelyi szakember szerint amennyiben a szervezők vagy a lelkész nem szeretné, hogy a templomban felcsendüljön a taps, érdemes a gyermekszereplőket előre felkészíteni arra, hogy aznap egy mosoly, egy utólagos köszönet lesz a hála. Különben fennáll annak veszélye, hogy értetlenül, csalódottan mennek haza. Ám az, aki gyerekként élményekkel gazdagodva, vidám arccal lép ki a templomból, az felnőttként is szívesebben és sűrűbben fogja átlépni annak küszöbét.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat