HIRDETÉS

A próféták példáját kell követni

Makkay József 2018. január 11., 22:45 utolsó módosítás: 2018. január 11., 22:58

Az 1989-es rendszerváltás napjaiban a Szilágymenyőbe száműzött Tőkés László lelkésztársaként Szilágycsehben szolgált. Később esperesi munkája szorosan összefüggött az egyházi megújulást szorgalmazó egyházkerületi törekvésekkel. Molnár Kálmán nyugalmazott református lelkésszel beszélgettünk.

Könyvbemutatói során a ’89-es események felelevenítésére törekszik

– Alig 21 évesen, 1960-ban végezte el Kolozsváron a teológiát. Mit jelentett egy fiatalember számára akkoriban lelkészi diplomával kilépni az életbe?

– A középiskolai időszak a „padlásseprés”korszakára esett, ami nagyon hátrányos volt egy továbbtanulni vágyó falusi fiatal számára. Magyar irodalomszakot szerettem volna végezni, de meg sem próbáltam oda felvételizni. Szüleim, nagyszüleim, egyházszerető emberek voltak, és jó kapcsolatban álltak a gyülekezet lelkipásztorával, Csép Gergellyel, aki a lelkészi pálya felé irányított. Annak ellenére, hogy meggyőződéses reformátusnak tartottam magam, őszintén elmondtam: nem érzek belső indíttatást a teológia iránt. Végül a lelkésszel folytatott beszélgetések ösztönzésére felvételiztem a teológiára. Kételyeimre azt válaszolta: „a hivatástudat Isten kegyelme által menet közben is megjön, de ha mégsem, akkor Kolozsváron lehetőséged lesz pályamódosításra”. Több mint százan felvételiztünk 33 helyre, és elsőként jutottam be. 1956 októberében kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat. A teológia légköre, a híres professzori gárdának még akkor oktató néhány tanára és Kolozsvár szellemisége egy életre elkötelezett.

– Lelkipásztorként a Szilágyságba került. Az Arad megyei Ágyáról elszármazott fiatalembernek mennyire jelentett új környezetet e tájegység?

– A teológia elvégzése után Nagyszalontára szerettem volna segédlelkészi kinevezést kérni, hogy közel maradjak szülőfalumhoz. Végül megkérdezésem nélkül Szilágyzoványba neveztek ki helyettes lelkésznek. Egy esztendő után Szilágykövesden keresztül Szilágycsehbe vezetett az utam, ahol segédlelkész és esperesi titkár lettem. Három év eltelte után kerültem Sülelmedre, majd tizenöt esztendőn át a szamosardói gyülekezetben szolgáltam. Negyedszázadot követően kerültem vissza parókus lelkészként Szilágycsehbe, és innen vonultam nyugdíjba. Különösebben nem örültem az első szilágysági kinevezésnek, de végül megszerettem, ezért maradtam itt egy életre.

Molnár Kálmán nem örült a szilágysági kinevezésnek, de megszerette a tájegységet, és egy életre ott maradt

– Szilágycsehben érte arendszerváltás. Tőkés Lászlót a szomszédos Szilágymenyőbe költöztette a kommunista hatalom. Hogyan emlékszik azokra a vészterhes napokra?

– A rendszerváltás előtt egy évvel, decemberben Pap László püspök Szilágycsehbe nevezett ki. Exponáltabb helyeken nem engedte meg a törvényes papválasztást, így bármikor tovább helyezhetett. Ha nem tör ki a forradalom, engem is ez a veszély fenyegetett volna. Tőkés Lászlóval már dési segédlelkész korában találkoztam, de csak később, 1989. december 22-én, a Ceauşescu-rendszer bukása után találkoztunk újra Menyőben. Ettől kezdve máig tartó töretlen kapcsolat alakult ki köztünk.

A temesvári szikra bennem is megerősítette azt, hogy nekünk, lelkészeknek a próféták módján kell „politikai segélyszolgálatot” nyújtanunk híveinknek.

Tőkés László úgy fogalmazott: a próféták sem maradtak a kispadon, hanem részt vettek az eseményekben, és Isten szavára figyelmeztették a népet és az elöljárókat. A hozzánk hasonló gondolkodású lelkészeket lehet szeretni vagy nem szeretni, de a reformáció ötszázadik évének jegyében alázatos szerénységgel ismételjük a nagy reformátorral együtt: itt állok, másként nem tehetek.

– Könyvet írt a forradalom időszakáról és az azt követő útkeresésről. Vajon mindent tudunk már az akkori történésekről?

– Történelmi távlatokban mérve még túl közel vagyunk az akkori eseményekhez, hogy minden napvilágra kerülhetett volna. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy amit tudunk, azt is igyekeznek meghamisítani. Könyvem célja az emlékezés ébrentartása, mert a szolgálatos bérencek hatalmas erőbedobással igyekeztek mindent elhomályosítani. A Temesváron történtekről sokat lehetett hallani, de annak Tőkés Lászlóval kapcsolatos „epilógusa”, a Szilágymenyőben történtek és a szilágycsehi események kiestek a köztudatból. Hamar bekövetkezett az, amiről Nits Árpád így írt az előszóban:

„a paradicsomi állapotokat nemsokára kígyósziszegés zavarta meg a Tövisháton is, mint az ország többi részén, megkezdődött a forradalom valódi hőseinek hitelrontása és félreállítása. Ez a folyamat hosszas, alattomos, és napjainkban is tart.

Ezt támasztja alá a Krónika napilap Gelu Voican Voiculescuval a napokban közölt interjúja is, amelyben az egykori „forradalmár” igyekszik jelentéktelennek minősíteni Tőkés Lászlónak a temesvári népfelkelésben betöltött szerepét. Akár igaza is lehet az interjúalanynak, hogy nem volt előre elkészített forgatókönyvük, de mára bizonyossá vált: ugrásra készen arra vártak, hogy a Szekuritáté temesvári közbelépésének a leple alatt rafinált módon rászervezzék „forradalmukat”a temesvári eseményekre.

– Ön szerint hiteltelenek Gelu Voican Voiculescu és a hozzá hasonló román „forradalmárok” megnyilatkozásai?

– Egy dologban mégiscsak igaza van Voiculescunak: a hirtelen meggyilkolt Ceauşescu szelleme tovább él.

Megkérdezhetnénk persze, hogy Gelu Voican Voiculescu és társai miért nem mentek ki az utcára a temesvári események előtt, hiszen a posztkommunista államokban a dominók egymás után kezdtek ledőlni. Ez bátoríthatta volna őket abban, hogy Romániában is elindítsák a rendszerváltás folyamatát.

Nem a Tőkés László és a temesvári parókiáját körülfogó református kisebbségről alkotott mítosz foszlott szét – ahogyan ők állítják –, hanem a bennük élő Ceauşescu-mítosz kezdett egyre erősebbé válni. Nyugdíjasként ma már egyetlen lehetőségem maradt: a három kiadást megért Tövisháti emlékezések című könyvem bemutatói során az események felelevenítésére törekszem. Az elmúlt hetekben Kémeren, Szatmárnémetiben és Szilágycsehben találkoztam olvasóimmal, hogy közösen elevenítsük fel a tapasztalatokat. Jellemző, hogy a helyi magyarság közül sem érdeklődnek sokan az akkori események iránt.

– 1998-ban politikai nyilatkozatban foglalt állást szekuritátés kihallgatásairól és meghurcoltatásáról. Amikor később kézbe vette dossziéját, érték-e meglepetések?

– Amikor a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspökségén történt sikertelen „palotaforradalom”után ismét esperes lettem, politikai nyilatkozatot kellett megfogalmaznunk, amelyben pontokba szedve összefoglaltam kényszerű „gyónásaimat”a Szekuritátén. Eme kihallgatások során azonban mindig visszautasítottam azt, hogy bárkinek ártsak. Szekuritátés dossziémat csak akkor ismertem meg, amikor az egyházkerületi átvilágító bizottság elé hívtak. Igen, értek meglepetések, amikor belenéztem a dossziémba. Az lepett meg leginkább, hogy onnan minden olyan ügy hiányzott, amiért engem tulajdonképpen megfigyeltek, és menet közben kérdőre vontak.

Annak idején azt rótták fel nekem, hogy megnyilatkozásaim nem egyeznek a román hatalom politikájával, beleszólok az iskolaügybe, az anyanyelvi oktatásba, a műemlékügyekbe, vagy író-olvasótalálkozókat szervezek.

A Szilágyságban és Máramaros megyében keltezett dossziém tanúsága egyértelmű: a tartótisztek felettesei szerint a lelkipásztorról sok adatot begyűjtöttek, de nem tudták beszervezni. 

– A Zilahi Egyházmegye espereseként a rendszerváltást követően a Szilágyságban sokat foglalkozott önnel a sajtó. Szemére vetették, hogy Tőkés Lászlóhoz hasonlóan beleszólt a politikai folyamatokba is. Hogyan élte át azokat az éveket?

– Elsősorban a Wesselényi Miklós Református Kollégium újraindítása és a kollégium egykori épületének a visszaigénylése kapcsán csaptak föl körülöttünk a hullámok. Egy könyvet is megtöltene mindaz, ami ezek mentén megjelent, illetve elhangzott, nem részletezem. A velem kapcsolatos –és többnyire a Tőkés László személyére is vonatkozó –, a román újságokban megjelent cikkek rendszerint szolgálatos magyar feljelentőkhöz köthetőek. Munkánkat mindig a hatalomhoz simuló komprádorokon keresztül akadályozták. A nagy törésvonal akkor állt be, amikor Tőkés Lászlót letaszították az RMDSZ tiszteletbeli elnöki székéről a szövetség 2003-as szatmári kongresszusán. A szatmárnémeti Láncos-templomban ekkor alapítottuk meg az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, amelynek fő célja volt, hogy az autonómia ügye ne essen kútba.

– A zilahi Wesselényi-kollégium épületének visszaszerzése dugába dőlt. Hogyan látja az erdélyi magyar restitúciós törekvéseket? 

– A restitúciós törvényeknek  megjelent minden lépcsőfoka arra irányult, hogy az erdélyi történelmi egyházakat minél jobban megrövidítsék. Ami nagy harcok árán sikerült Nagyváradon és Szatmáron, valamint részben az erdélyi egyházkerületben, az Zilahon mindmáig nem valósult meg. Már kezdetben, amikor meghirdettük a felvételit a református kollégiumba, a lebonyolításához nem kaptunk központi tételt, az ennek ellenére megtartott felvételi vizsga eredményeit a megyei tanfelügyelőség semmisnek nyilvánította. Mi azonban kitartottunk: ősszel a pótfelvételin felvett diákjainkkal elkezdtük a tanítást. Két évnek kellett eltelnie, amíg a tanügy-minisztérium jóváhagyta a beindult első évfolyam további működtetését. A kollégium elindult és megszilárdult, egykori épületét azonban mindmáig nem sikerült visszaszerezni. E kusza törekvésekre jó példa a sepsiszentgyörgyi Mikó-kollégium és a marosvásárhelyi katolikus iskola helyzete. 2001 decemberében a kolozsvári Szabadság című napilap vélemény rovatában egy érdekes írás jelent meg, amely rávilágított a korabeli valóságra. Többek között ezt olvashattuk: „nem véletlen, hogy a helyzetben levő Markó-féle szárny nem igazán ösztönzi, mondhatni diplomatikus módon blokkolja az egyházak megerősödését, illetőleg az egyházi javak visszaadását.”Szolgálatom alatt sajnos ugyanezt tapasztaltam Szilágycsehben is, pedig annak idején a presbitériummal együtt mindent megtettem elkobzott értékeink visszaszerzéséért. Nemrég a volt református felekezeti iskoláért és más elkobzott belsőségért kapott ugyan kárpótlást az egyház, de a visszakapott földterületekre nem állítottak ki birtoklevelet az egyházközség nevére.

– A zilah-ligeti új református templom felavatásakor 2004 szeptemberében vendégül látták Orbán Viktor miniszterelnököt. Mit jelentett ez a beruházás a zilahi magyarság számára?

– Leköszönő esperesként köszönthettem akkor az ünneplő gyülekezetet és Orbán Viktor miniszterelnököt. Megköszöntem a magyar állam támogatását, és meghívtam egy szilágycsehi látogatásra „Ha megnyerjük a választást, elmegyek Szilágycsehbe” – ígérte Orbán Viktor, de a Fidesz akkor elveszítette az országgyűlési választásokat. A felújított szilágycsehi templom avató ünnepségre később Kövér László és Balog Zoltán jött el, akiket szeretettel és örömmel fogadtunk. Az új zilahi templom a belvárosi mellett egy újabb fellegvára lett a város magyarságának, amely elősegíti a „szellemi-lelki templom” építését. Ennek egyik örömteli jele a templom árnyékában működő felekezeti óvoda. Garanciája Isten áldásával a lelkészházaspár és a presbitérium helytállása.

– Ágyai származású teológus barátjához, Csép Sándorhoz életre szóló barátság kötötte. A nemrég elhunyt televíziós szakember és közíró által létrehozott Áldás, népesség mozgalomnak napjainkban mekkora kisugárzása van?

– Az Áldás, népesség ötletgazdája Csép Sándor gyermekkori játszótársam volt. Amikor egy alkalommal a kalotaszegi egykéről szóló, megrázó riportfilmjéről beszélgettünk, felhívtam a figyelmét egy érdekes tövisháti jelenségre: amikor esztendőnként a zilahi egyházmegyei népesedési adatokat összesítettem, feltűnt, hogy Désházán mindig jóval több keresztelés volt, mint temetés. Ez indította arra, hogy dokumentumfilmet készítsen a tövisháti faluról. Munkatársaival együtt gyülekezetünk vendégházában szállásoltam el, és egy héten át lencsevégre vették a falu életét. Így született meg az Áldás, népesség című film. Tőkés László püspökkel egyeztetve 2004. április. 16–17-én Áldás, népesség címmel megtartottuk a Királyhágómelléki Egyházkerület népességpolitikai értekezletét szakemberek bevonásával. A szilágycsehi értekezlet körvonalazta az újonnan indult mozgalom programját és tennivalóit. Az egyházkerület ezt követően kezdeményezte az Áldás, népesség nemzetpolitikai–nemzeti missziói mozgalom meghirdetését. 2004 októberében a Nagyvárad melletti Félixfürdőn erről már széleskörű képviseleti döntés is született.

Az áldásos kezdeményezés egykori, legfőbb szorgalmazói – Erdélyben Csép Sándor, míg az anyaországban Kopp Mária – már nincsenek az élők sorában. Szomorúnak tartom, hogy e kezdeményezést nem karolta fel az erdélyi magyar politikai osztály.

Amíg élt, Csép Sándor a Három királyfi vetélkedőkön keresztül éltette az Áldás, népesség gondolatát. Ma az Orbán-kormány családpolitikája jövőbe mutató. Ha ez a nemes mozgalom Európa-szerte szárba szökkenne, akkor nem lenne olyan katasztrofális gondunk a migráció kérdésével.

– Hogyan érzi magát nyugdíjas lelkipásztorként a szilágysági városkában? Mit sikerült hátrahagyni utódaira az ön által elkezdett munkából?

– Nyugdíjas éveinkre Szilágycsehben maradtunk, itt vettünk telkes házat. A feleségem éveken át a helyi iskolában tanított. Ha a templomot szerető gyülekezeti közösségre gondolok, semmi okom nem lett volna arra, hogy elköltözzem a városból. Ha a gyülekezet mai életére gondolok, meg kell jegyeznem, hogy a helyi egyházközség vezető testületébe utólag olyan személyek is bekerültek, akik egy régi főgondnok kifejezésével élve „valamikor azt sem tudták, hol a templomajtó”. Mindez nem a jelenlegi lelkészházaspár mulasztása, hiszen ők a kánon értelmében engedték érvényre juttatni a presbiterválasztás eredményét. Őszinte vágyam az, amit a karácsony harmadnapi könyvbemutató alkalmával is megfogalmaztam: maradjon meg a gyülekezet egysége reformátor atyáink értékrendjén állva. A temesvári forradalom kisugárzása pedig ne hulljon ki az emlékezetből. Ez mindenekelőtt a szilágycsehi egyházközség lelkipásztorainak és elöljáróinak a feladata kell hogy legyen. 

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS