Nándorhegy, a rozsdaette vörös acél

Szucher Ervin 2019. december 12., 09:01

Hiába virágzott a monarchia idején és éltetett rengeteg családot a szocializmus éveiben, a mintegy kétszáz éves múltra visszatekintő nándorhegyi kohászat szétvágásra ítélt ócskavasként végezte. A gyáróriás csődje a vidék lepusztulását is magával hozta. Mára az ércbánya is bezárt, és az állomásra sem futnak be vonatok. A nyolcvanas évek 14 ezres városkája jóformán megfeleződött.

Paraliov György Győző (balra) és Vígh András (jobbra), a maroknyi nándorhegyi magyarság szószólói Fotó: Szucher Ervin

Két megsárgult képeslapot forgatok a kezemben és próbálom elképzelni az erdélyi fémipar egyik fellegvárát, a száz évvel ezelőtt még virágzó Nándorhegyet. Az egyik lapot Torontálvásárhelyre, Baranyi Magdus nagyságos úrleánynak címezték: a vasgyár dombról készült látképével, a martinkemencével és kavaró művel bizonyos Elza kíván boldog új évet barátnőjének. A másik az állomás épületét ábrázolja rakodómunkásokkal és várakozó utasokkal, valamint egy éppen érkező vagy indulni készülő, rönkökkel megrakott szerelvénnyel.

Bő kétszáz éves „vaskorszak”

A fekete-fehér felvételek szinte maguktól beszélnek: a monarchia egy kis, de rendkívül fontos ipari központjában az 1800-as évek végét követő századfordulón még lüktetett az élet. Akkor már szinte százéves történelme volt a vas- és rézérc kitermelésének, de az első vashámor és hengermű is komoly régiséggel rendelkezett.
„A gyártelep azért nem nyerhetett nagyobb fejlődést, mert a katonai kincstár, nevezetesen az oláhbánsági határőrezred nagyobbszerű vasgyártásra szükséges terjedelmesebb erdőségeket 12 esztendei alkudozások és szerződési pörök daczára átengedni határozottan vonakodott és a polgári munkásságra nélkülözhetetlen szabad mozgást, és a munkásviszonyokra vonatkozó gyártulajdonosi befolyást leszoríták a katonai határi intézmény követelményével” – írja Pesty Frigyes az 1877-ben kiadott A Szörényi bánság és Szörény vármegye története címet viselő könyvében.
A 20. század ipari forradalma újabb lendületet adott az érc kitermelésének és feldolgozásának. Az idősebb korosztály még jól emlékszik azokra az időkre, amikor az immár államosított vasipari kombinát a helyi és környékbeli aktív lakosság nagy hányadának kenyéradója volt.

Csúcskorában a gyár több mint ötezer munkást foglalkoztatott, míg a város össz­lakossága alig haladta meg a 11 ezret.

Nem kell különösebb matematikai számítást végezni ahhoz, hogy megtudjuk: szinte minden egyes nándorhegyi lakos valamiféleképpen kötődött az acélművekhez. Ezért is a lehangoltság, szomorúság, amikor ma egy helybélit a gyár sorsáról kérdezünk.
„A magánosítás jelentette a vég kezdetét – állítja Paraliov György Győző egykori alkalmazott. – Az egymást követő új tulajdonosok addig tartották a gyárat, amíg a szerződésbe foglalt adómentességet élvezték. Némi környezetvédelmi beruházáson kívül más befektetés jóformán nem is volt. A több mint ötezer munkásból mára nyolcan maradtak. Nincs más dolguk, mint darabokra szedni mindent, és ócskavasként értékesíteni. Mármint azt, amit eddig nem loptak el mások.”
A nándorhegyi ipari kolosszusnak sem jutott jobb sors, mint Románia többi mamutvállalatának. Legutóbb a Mechel látott némi fantáziát a kombinát bizonyos részlegeiben, de az orosz kézben lévő részvénytársaság is hamar bedobta a törülközőt. A helybéliek véleménye szerint senkinek nem volt érdeke pénzt fektetni a gyárba, mindenki a gyors haszonszerzést leste.
Paraliov 1989 után is fontos beosztást töltött be a kombinátnál. Az uniós normák kötelezővé tétele után ő felügyelte a környezetvédelmi beruházásokat. A vállalt befektetést megvalósították, csak szinte soha nem használták. „Ennek egyszerű a magyarázata – vág közbe Vígh András helyi fiatal mérnök. – Csak az ellenőrzések alatt üzemeltették be a szűrőket, hogy azok mindig maradhassanak tiszták.” Mit számított, hogy a Ruszkai-havasok és a Tarca-hegység árasztotta friss levegőbe jókora füst- és porfelhő is keveredik. A kiöregedett ipari létesítmény nemhogy pénzt nem hozott a házhoz, hanem keményen vitt. Az új korszak első magánosítása során az 1999-ben jelentkező Gavazzi testvérek, Marco és Stefano, potom 500 ezer euróért vásárolták meg a részvénycsomag 70 százalékát. Aztán addig csűrték-csavarták a dolgokat, amíg lelépésük után a román államtól az összeg többszörösét perelték vissza.

Legalább egy évtizede járt itt vonat utoljára, a vasúti átkelők és a sínpárok környékét mindenhol gaz nőtte be Fotó: Szucher Ervin
Név- és hatalomváltás – kéz a kézben

Az első feljegyzések Nándorhegy vasüzeméről a 18. század végén készültek. A gyár – amely a település és a környék felvirágzásához vezetett – 1796-ban nyitotta meg kapuit. A munkaerőt a monarchia minden tájáról érkező mérnökök, bányászok, vaskohászok, segédek biztosították. Cserében letelepedési engedélyt, házhelyet és más állami segélyt kaptak. Innen már csak egy lépés volt, hogy a telepesek a környék egyik első birtokosáról és az acélművek résztulajdonosáról, Hofmann Ferdinandról kereszteljék el az akkoriban alakuló és a románok által lakott, jóval régebbi Ohábabisztrával összeolvadó kolóniájukat.

A két település egyesítéséből született meg az a városka, amit a németajkúak Ferdinandsbergnek, a magyarok Nándorhegynek vagy ritkábban Ferdinándhegynek neveztek.

A városka mai lakói közül kevesen tudják, hogy településük névadója a jómódú telepes és nem a Hohenzollern-Sigmaringen dinasztia 1914-ben megkoronázott román királya.
A tévhitek táplálására rászolgál a kommunisták rafinériával keveredő ostobasága: a hatalom átvétele után 1948-ban Oţelu Roşura, azaz Vörös Acélra változtatták a település nevét, csakhogy ne emlékeztessen a királyi ház meghatározó alakjára. Időnként egy-egy helyi politikus vagy civil meglebegteti az ötletet, hogy ideje volna szakítani mindennel, ami vörös és a letűnt rendszerre emlékeztet, és visszatérni a régi elnevezésre. Azonban a mindennapok gondjaiba fásult többség csak legyint: „minek azt, senkinek nem hiányzik a buletincsere”.
Egy követ fúj a helyi polgárokkal a települést immár 2012 óta irányító Luca Mălăiescu is. Kérdésünkre a polgármester egyből rávágja: a Ferdinand név inkább méltóbb volna a városhoz, mint a ráerőszakolt Oţelu Roşu. De nyomban azt is hozzáteszi: ő nem fog a bürokratikus terhek tömkelegétől ódzkodó lakossággal szembe menni.
Bár a Ferdinánd név is jókora kavarodást okoz a fejekben, volt még egy elnevezés, amiről a mai többség mit sem tud. Történt ugyanis, hogy az 1848-as forradalmának hevében a községet nagy hirtelenjében Bem apóról keresztelték el. A kezdeményező Fülöp Lipót temesi országgyűlési képviselő, majd végvidéki kormánybiztos, gesztusával nem csupán tiszteletét és hódolatát szerette volna kifejezni a lengyel tábornoknak. Figyelembe vette a környék lakóinak a forradalomhoz való viszonyulását is. Azt, hogy a nándorhegyi, ruszkabányai és ruszkicai ipar lőszerrel látta el a Szörényi Bánságban többször megforduló Bem seregeit. A császáriak győzelme után azonban minden visszatért a régi kerékvágásba: Bemhegyből ismét Nándorhegy lett. A lengyel generális viszont egy ideig a róla elnevezett település mellett, Ruszkabányán lelt menedékre, ahol Maderspach Károly kohómérnök felesége, Buchwald Franciska segítette.

A szeméthegy hátterében húzódik meg a csődeljárás áldozatává vált kohóipari kombinát Fotó: Szucher Ervin
Megbízható embereknek ismert magyarok

A nándorhegyi magyarok számára hatványozottabb az a fájdalom, amit az ipar hanyatlása okoz. Jól tudják, hogy őseik – a német, szlovák és olasz vendégmunkásokkal karöltve – építették fel az acélműveket és fektették le a települést átszelő vasutat. Nemcsak munkahelyeket hoztak létre, hanem be is töltötték azokat. A 19. század elején, 1807-ben 625 lelket számlált Nándorhegy, közülük 421-en vallották magukat római katolikusnak, 55-en evangélikusnak, a többi 149 görög keleti volt.

Bíztak a magyarokban 1920 előtt is, után is, mert okosak, szorgalmasak voltak. A nagyszüleim kimondottan a gyárért telepedtek le Nándorhegyen”

– állítja Mező Béla, aki maga is megérte a nagytata kort. A nagyot fordult világban 1920 után is kevés románnak adatott meg, hogy a kombinátnál keresse a kenyerét. Az ipar kimondottan a más nemzetiségűek „üzletének” számított; a helybéli és környékbeli románok állattenyésztésből és gyümölcstermesztésből tartották fenn népes családjukat.
Az évtizedekkel ezelőtt nyelvtanulás céljából nándorhegyi rokonlátogatásra érkezett és azóta itt ragadt Ágoston Vilma úgy emlékszik, a képzettségük és szaktudásuk miatt a gyár államosítás előtti utolsó tulajdonosait vezetői beosztásban alkalmazták. A sóvidéki származású idős asszony, aki előbb a faipari vállalatnál talált munkát, majd a vaskohászathoz igazolt, személyesen ismerte Gutzu Alfrédot, aki „kizsákmányoló” káderlappal is a kommunista hatalom egyik megbecsült embere volt.
Mára némileg változott a helyzet: etnikai hovatartozása miatt ugyan senkinek nem törik be a fejét, a rosszalló megjegyzések, sértegetések miatt az ötszáz fő alá csökkent, valamikori másfél ezres magyar közösség egyes tagjai mégis szégyellik vállalni nemzetiségüket. Választások alkalmával még a fülke magányában sem érzik biztonságban magukat, ezért pecsétjükkel tudatosan kerülik a tulipánt. Vígh András valamelyest érti az efféle renegátokat, hiszen – mint keserűen meséli – iskolásként saját bőrén tapasztalta, milyen érzés, amikor az oltyán és moldvai jövevények ivadékai rázen­dítenek a bozgorozásra.

Kitelepedési hullám

A minden rosszban valami jó is alapon a térség egyre kilátástalanabbnak tűnő gazdasági helyzete teljesen lefékezte a bevándorlást. Minden a feje tetejére állt: kereseti lehetőség híján többé senki nem jött, ráadásul az aktív lakosság nagy része távozott. A legtöbben csak néhány hónapra, legfeljebb egy évre mennek külföldre – legalábbis így tervezik. Miután belekóstolnak a nyugati életszínvonalba, még ráhúznak négy-öt esztendőt. Víghék három szomszédja is úgy elment feleségestől, kisgyerekestől, hogy legfeljebb csak látogatóba jön haza. Nem hivatalos számadatok szerint több mint négyezer nándorhegyi és környékbeli nő dolgozik idős- és beteggondozóként Németországban, Olaszországban, Ausztriában. Itthon csak a nyugdíjasok maradtak. A fiatalok által hazaküldött pénzből néhány boltot és kocsmát tartanak fenn, ennél többre már nem képesek.

A város bejáratát jelző rozsdás tábla Fotó: Szucher Ervin

Egyetlen nagyobbacska külföldi cégen és pár műhelyen kívül az 1960 óta városi szintre emelt, de azóta visszasüllyedt településen semmilyen más termelőegység nincs.

Pedig valamikor a Coca-Cola is érdeklődött Nándorhegy iránt; aztán jött egy kábelgyártó cég, utána kínai vállalkozók, de a helyi elöljárók csak mosolyogtak, és vállvonogatások közepette, ha udvariasan is, de ajtót mutattak.
„Sokat ártottak a volt polgármesterek azzal, hogy egyetlen külföldi beruházót sem voltak hajlandók fogadni. Pedig lett volna képzett munkaerő” – nehezményezi Mező Béla. Az elutasított külföldi tőke mintegy 20 km-rel odébb, Karánsebesen lelt termőtalajra. A látványos ütemben fejlődő közeli város ma már szinte minden épkézláb, dolgozni vágyó és itthon maradt nándorhegyi felnőttet elszippantott. A településnek csupán egy francia öv- és táskacsatokat gyártó vállalat jutott, amely mintegy száz embert foglalkoztat. „A vasművek siratásából nem lehet megélni. Az alacsonynak tűnő munkanélküliségi ráta hivatalos adataival pedig nem szabad takarózni, mert az csalóka. A kiút a munkahelyteremtés lenne, mert még mindig több száz itthon maradt helyi lakónak nincs állása” – állítja Mălăiescu polgármester, amikor a hogyan tovább helyi gazdaság fejezethez érünk.
Amikor a munkaerőmozgás miatt ismét felértékelődne a vasút, kiderül, hogy az állam az államban viselkedéséről elhíresült CFR-t a legkevésbé érdekli a MÁV-tól kapott ipartörténelmi öröksége vagy a térségbeli járatok újraindítása. A helyiek emlékezete szerint, a Hátszegi-medencét a Bánsággal összekötő vonat két évvel ezelőtt fütyült utoljára az állomáson. De akkor is csak fát és márványt szállított. Utasokkal a Hátszeg és Karánsebes közti falvakból valamikor a 2000-es évek második felében döcögött utoljára.
Vígh András szerint ma is lenne igény egy regionális járatra, hiszen a Karánsebesen megtelepedett gyárak tucatszámra bérelnek kisebb-nagyobb autóbuszokat, hogy a Bisztra völgyéből összeszedjék a munkásokat.

Az ország egyetlen széles nyomtávú fogaskerekese turistacsalogatónak is megtenné

– ha pótolnák a bizonyos szakaszokról ellopott és ócskavasként értékesített vágányokat és a rég eltüzelt talpfákat.
A bakterházakat téglánként hordták szét, csak a nagyobb állomások úszták meg beköltözött kvártélyosokkal. Mára csak a természeti csoda, a Novákfalva és Obrézsa közti „szerelem alagútja” maradt. Pontosabban maradt volna, ha nem hagyják dzsungellé fejlődni. Néhány évvel ezelőtt a fák lombjai teljesen összenőttek, alagúthatást keltve abban, aki itt áthalad, vagy inkább áthaladna. Jöttek is mindenfelől fényképeződni turisták, menyasszonyok, vőlegények. Még az Európai Parlament is felfigyelt az összeboruló fákra és felvette a rejtett kincsek listájára. Mivel ezen a szakaszon egyetlen vonat sem közlekedik, az alagút teljesen elbokrosodott.

Nemzeti kincs volt, nemzeti szégyen lett belőle!”

– dohog Ion Peia, aki Obrézsa polgármestereként tehetetlen, mert a vasúti társaságnak kellene gondoskodnia saját vagyonáról. A CFR-t nem érdekli, örül, hogy a két kis falut összekötő sínpárt még nem vitte haza senki.
Még mindig visszafordítható lenne minden, azonban senki nem lát fantáziát egy olyan üzletágban, amely Európa-szerte él és virágzik. Úgy tűnik, Nándorhegyen és kistérségében nemcsak az acél rozsdázott meg, hanem a településük, környezetük és polgártársaik sorsáért felelős személyek felfogása is.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat