Sabin Gherman: ne engedjük, hogy csúfot űzzenek Erdélyből!

– Erdélyi románként mit jelent számodra 1918. december 1. százéves évfordulója?
– Ellentmondásos érzéseim vannak. Miközben az iskolában a nagy egyesülésről tanultunk, a körülöttünk levő valóság és a rejtett történelem azt mutatja, hogy ha december elseje egy lakodalom volt, akkor valakik megléptek a nászajándékkal. Nehéz ma ennek a történelmi eseménynek a súlyát megbecsülni, mert túlfűtött nacionalizmussal és ide­gen­gyűlölettel van körítve.

ami lefektette volna az alapját a szubszidiaritásra és az egymás iránti tiszteletre alapuló modern társadalomnak. Másrészt alkalmat biztosíthatna egy visszafogott mérlege­lésre, hogy mit valósítottunk meg és mit szalasztottunk el. Sajnos mai formájában ez nem ünnep, hanem történelmünk egy nagy kudarca.

– Hogyan látod a román nemzeti ünnep súlyát annak tükrében, hogy 1918. december elsején a korabeli erdélyi társadalom mintegy felét kitevő románság nevében szavazták meg Erdély és Románia egyesülését, miközben a másik felet senki nem kérdezte meg?
– Traian Vuia az egyesülés helyett a „droit de conquête” kifejezést, azaz a hódítás jogát említette. Színpadias gesztus arra gondolni, hogy a korabeli lakosság repesett az örömtől. Miron Cristea ortodox pap – a későbbi pátriárka – gyakorlatilag megátkozta az Erdélybe bevonuló román hadsereget. Ez az egyik értékelése az akkori eseményeknek. A korabeli sajtó meglepetéssel tálalta a történteket, nem volt rá felkészülve.

Tetszik vagy sem, a 20. század nem a népek, hanem a geopolitika százada volt. Csak megjegyzem, és nem minősítem, hogy ez jó-e vagy rossz.

– Erdély bekebelezésével Romániának mekkora esélye volt arra, hogy igazi multikulturális országgá váljon, amely minden állampolgára számára biztosíthatta volna a teljes jogegyenlőséget?
– Ha az új országba egyesült erdélyiek, bukovinaiak, bánságiak és besszarábiaiak kérése teljesült volna, ha valóban megtartják az Alkotmányozó Közgyűlést – ahogyan azt megígérték –, Romániából olyan modern állam válhatott volna, amely hiányzott a Balkánról. Mindez jó alapot biztosíthatott volna a fejlődéshez: egy agyonközpontosított ország helyett elfogadó partnerállam jött volna létre valamennyi állampolgár számára. De nem így történt! Nálunk

Ez tévedés! Jól látszik, hogy a szegénység fő oka a központosítás. Miközben sokan azt hiszik, hogy az országot a központosítás teszi erőssé, nem veszik észre, hogy a túlcentralizált állami hivatalok gyengébbek, mint bármikor. Ho­lott az lenne az állam szerepe, hogy tisztes utat biztosítson a jóléthez, és ne akadályozza azt. A kultúrák kölcsönös tisztelete idővel elvezetett volna az állampolgárok jólétéhez, akik büszkék identitásukra, és elégedettek új helyzetükkel. Példaként Elzász és Dél-Tirol jut eszembe, ahol a különböző identitások többletet adnak kultúrában, gazdaságban és oktatásban egyaránt. Románia soha nem lesz erős gyenge emberekkel: Brătianu hülyeségét átvette Ceauşescu és a mai politikusok is.

– Ma az ország rákfenéje, hogy a románoknak nincsenek közös céljaik, a nemzeti kisebbségek pedig kilátástalannak tartják jövőjüket. Megváltoztatható a politikusok mentalitása?
– Legyünk őszinték: közös országépítő célok helyett mai közös „céljaink”, hogyan tudjuk mihamarabb elhagyni az országot, hogyan kerüljük el a súlyos fertőzéseket a kórházakban, vagy hol találjunk jó magántanárokat gyerekeink számára a lerobbant közoktatás ellensúlyozására. Iskolázottak-e, jól neveltek-e politikusaink ahhoz, hogy mentalitásváltásról beszéljünk? Mit várunk el tőlük, amikor egyesek megbuktak, mások interneten vásárolták egyetemi diplomájukat, megint mások a börtönbüntetés félelmétől rettegnek.

Ezek az emberek nem tudnak életbe ültetni olyan országprojektet, amelyben az egyén érdemei, képességei és képzettsége számít.

– Egy szövetségi államformáért szállsz síkra, amelyben Erdélynek is saját autonómiája lenne. Mekkora esély van erre?
– A regionalista politika sikere attól függ, hogy a különböző közösségek megértsék: az autonómia lényege a feladatkörök, a kompetenciák átruházása, a helyi forrásokhoz történő hozzáférés és a kulturális örökség önigazgatása. Elképzelhetetlennek tartom azt a forgatókönyvet, hogy egy autonóm régiót egy központosított állam vegyen körül.

– Hogyan látod a székelyföldi autonómia sikerét? Mennyire hatékony az erdélyi magyar pártok autonómiapolitikája?
– Sajnos az erdélyi magyar pártok a barikád ugyanazon oldalán veszekednek. Meggyőződésem, hogy valódi egyesülésük további félmillió szavazatot hozna. Miért fontos ez? Egyrészt az erdélyi magyar közbeszéd új lendületet kapna, másrészt a magyarság szavazata nem a bukaresti hatalom utánfutóját biztosítaná.

Az erdélyi magyar politika számára ez sok román támogatót is hozna. Amikor a jászvásáriak a Marosvásárhely–Jászvásár autópályáért tüntettek, egyedül a gyergyóditrói polgármester köszöntötte a kezdeményezést, amit a moldvaiak megtapsoltak. A gazdaság és a fejlődés jobban összehozza a közösségeket, mint a bukaresti Nép Háza.

– Hogyan látod a román–magyar viszonyt és annak kilátásait Erdélyben? Mennyire vagyunk elfogadóak egymás iránt?
– Toleránsak vagyunk. Az egyetlen „rossz” tulajdonságunk, hogy szeretünk egymásról vicceket mondani. De itt az erdélyiekre gondolok, és nem másokra... Aki itt nőtt fel, az tudja, hogy a bună ziua ugyanazt jelenti: jó napot és guten tag! Nekünk nem a toleranciánk, hanem az a képességünk hiányzik, amivel távol tarthatnánk azokat, akik nem akarják elfogadni, hogy Erdély az itt élők közös élettere függetlenül nyelvtől és vallástól. Addig kell ragaszkodnunk a mi Erdélyünkhöz, amíg nem késő. Ha a Jóisten ilyen sokszínű kinccsel ajándékozott meg, ne engedjük, hogy bukott politikusok űzzenek csúfot belőle.