Hinduk, muzulmánok és keresztények között

Makkay József 2019. február 14., 09:23 utolsó módosítás: 2019. február 14., 10:08

Prokopp Katalin a római katolikus egyház keretében működő Fokoláré Mozgalom tagjaként jutott ki  Budapestről Indiába hosszabb időre. Magyarországon egyházi újságíróként is dolgozott, Indiában olaszt tanít. Új telephelyéről és benyomásairól beszélgettünk.

Indiai életkép – fiatalok riksán utasokra várva Fotó: Kiss Judit

– Hogyan jutottál ki Indiába? Mennyire volt nehéz döntés elfogadni a kihelyezésedet?
– A Fokoláré lelkiségi mozgalomban köteleződtem el még fiatalon. Ez belülről jövő vágy és egyben fentről jövő hívás volt, hogy szívvel-lélekkel az egyetemes testvériségért éljek. Ennek része a nemzetköziség is: nyolc év észak-afrikai tartózkodás után 2011 óta éltem újra Magyarországon, és épp ideje volt, hogy új vizekre evezzek. Kihelyezésről tehát szó sincs, legalábbis én ezt nem így fogom fel.

Lelkesen és kíváncsian jöttem, de persze volt bennem félelem is, hogy bírni fogom-e.

Tapasztalatom, hogy minél jobban érzem magam egy tevékenységben, annál igazabbul dolgozom, élek. És ez fordítva is igaz: ahol és amilyen formában a közösségem számára hasznos a munkám, az engem is egyre jobban boldoggá tesz. Indiába nem könnyű vízumot szerezni, ezért is volt jó, hogy rögtön munkavállalókent mehettem, az Indo-olasz Iparkamaránál tanítok olaszt és fordítok tavaly április óta.

– Melyik tartományban laksz? Hogyan tudtál beilleszkedni?
– A kevésbé ismert Dél-Indiában, Karnataka állam fővárosában lakom. A tízmilliós Bangalore egy fennsíkon, 920 méter magasan fekszik, a szubkontinens belsejében. Nagyon jó klímája van, nyoma sincs a várt fülledt kánikulának. A város gyönyörű, tele parkokkal, Garden City of India a másik neve. A helyiek panaszkodnak, már nem olyan zöld, mint pár évtizede, de szerintem nagyon szép most is. A beilleszkedésben segít, hogy egy kedves helyi közösség az itteni „családom”, amely szeretettel vesz körül. Van mivel megbirkózni: az ételekkel, a zajjal, a forgalommal, a kommunikációval.

Ami számukra ízletes, az nekem csípős, de 10 hónap elteltével már kezdek hozzászokni a chillihez és a curryszószokhoz.

Az elején öt zsebkendő kellett egy étkezéshez, most már elég egy.

– Indiáról elsősorban a zsúfoltság jut eszünkbe. Hogyan boldogulsz ebben a környezetben?
– E hömpölygő városban nagy a zaj és a közlekedés. Nyitott riksa autóval járok munkába. Gyalogosan kezdetben féltem még az utcára is kilépni. Minden egyszerre van az utcán: autó, riksa, motor, ember, tehén. Úgy győztem le a félelmet, hogy igyekeztem nem a félelmemre figyelni, hanem felszítani magamban a kíváncsiságot. És ez tényleg segített, most már bátran jövök-megyek, legalábbis nappal. Szokom a kultúrát is, a kommunikációs kódot: többek közt azt, hogy indiai ember számára udvariatlanság nemet mondani egy kérésre vagy kérdésre akkor is, ha eleve tudja, nem képes betartani az ígéretét. A másik félnek viszont illik ilyenkor is türelmesnek maradni, és nem számon kérni a mulasztásokat. Az egyeztetett programot és annak időpontját sem szabad túl komolyan venni. Európaiként ezeket még tanulom.

Prokopp Katalin európai keresztényként hamar közösségre talált a soknemzetiségű és -vallású Indiában

– Magyarként milyennek látod a kontinensnyi nagyságú, sokszínű államot?
– Ami innen egy homogén Indiának látszik, az valójában sok kisebb-nagyobb népcsoport megannyi kultúrával. Városomban nemcsak karnatakaiak élnek, hanem a szomszédos államokból is sokan. Minden népcsoport más-más nyelvet beszél: a helyiek kannadául, a Tamil Nadu-iak tamilul, a Keralából jöttek malajálamul, a goaiak konkani nyelven. India-szerte kötelező az iskolában az angol és a nemzeti nyelvként számon tartott hindi is. Vallás tekintetében a buddhisták itt délen elenyésző számban vannak, de számottevő a hindun kívül a muzulmán, a keresztény, és a bár kicsi, de fontos pozíciókat betöltő szikh jelenlét.

Az itt élőknek természetes az együttélés és a másik tiszteletben tartása.

Az indiaiak általában hagyományőrzők, még itt, a nagyvárosban is, úgyhogy évforduló évfordulót, ünnep ünnepet ér. Karácsony óta volt már tamil pongál ünnep, volt aratás ünnepe, Segítő Szűzanya kilencede, és a napokban lesz a kínai újév…

– Hogyan sikerült megszoknod munkatársaid szokásait, életvitelét?
– Mivel tősgyökeres helyi hinduk a munkatársaim, közelről látom a szokásaikat. Az ima természetes része életüknek. Minden nap azzal kezdik a munkát, hogy imádkoznak a kis istenképeik előtt. Az ételt is megáldják. Aztán rengeteg virágot használnak: füzéreket tesznek a képekre, nők a hajukba, ünnepekkor mintákat raknak ki virágból a bejárathoz. Filozófiájuk alapja, hogy az isteni mindenkiben és mindenben jelen van. Így például a kollégám az otthonról hozott kis ebédjéből kirak a párkányra a madaraknak és a mókusoknak, nem is keveset. Időnként ezek az állatok ott sétálnak az íróasztalom mellett. A leggyakorlóbb hinduk vegetáriánusok, gyakran mezítláb és (a nők) száriban járnak. De a mi városunk sok szempontból modern, itt sokan nem követik ennyire szigorúan a szokásokat. Egy helyi barátom azt mondja, szokásaik nem annyira a többségi vallást, inkább az indiai kultúrát tükrözik. Való igaz, a vallási kifejezésmódok a keresztényeknél is hasonlóak. Ha belépsz egy modern család otthonába, akkor az első, ami fogad, egy hatalmas Mária-szobor villódzó égősorral.

– A katolikus egyház egyik lelkiségi mozgalmának a tagjaként hogyan látod az indiai keresztények helyzetét?
– Indiában az emberek nagy része gyakorolja a vallását. Nemcsak a keresztények, hanem a muzulmánok és a hinduk is. Valóban kicsi a keresztények aránya, de a katolikus így is többszázezer. Sok protestáns és szabadegyházi felekezet is van. Meglepő, de tele van a város protestáns Szent Antal-templomokkal. Ez is indiai hatás. Vannak egyházak és katolikus rítusok is, amik Szent Tamástól eredeztetik magukat, és ezekben tovább élnek az ősi szertartások. De ők főleg Keralában vannak nagy létszámban. Hétköznap reggel a közeli templomba járok angol nyelvű misére (egymás után tartanak misét az öt-hat jelentősebb helyi nyelven), és a templom tele van fiatalokkal, felnőttekkel, gyerekekkel, akik munka előtt elmennek misére. Vasárnap olyan sokan vannak a miséken, hogy nem is férünk, ezért kívül is vannak padok és hangosítás.

Nagyon élő a plébániai élet is. Sok helyen megszervezik a kis keresztény közösségeket: aki bekerül a plébániára, az be van osztva egy csoportba, ez a csoport aztán rendszeresen találkozik.

Hiába tartozik több ezer ember egy plébániához, nincs olyan, akiről ne tudnának, hogy mi van vele. Mindig énekes mise van, az ének, a tánc fontos számukra. A találkozóinkon is sokszor vannak mozdulatokkal kísért énekek: a felnőttek is iszonyúan élvezik, ha táncolva énekelünk.

– Milyen a keresztények kapcsolata a vezető indai vallási közösségekkel? Mennyire fogadja el a többség a keresztény kisebbséget?
– Ne feledjük, a szubkontinensen évszázadok óta együtt élnek e vallások hívei. A hindu pedig kimondottan toleráns hit- és filozófiarendszer, és mint a keleti vallások általában, erősen a misztikára épül, tehát ez igen jó táptalaj a találkozásra, például a mi mozgalmunk keretében, amely szintén lelkiségi alapokon áll. De a hinduk és a keresztények közeledése nem merő elképzelés, hanem létező valóság.

A Fokoláré Mozgalom a Vallások a Békéért Világkonferencián keresztül került kapcsolatba két nagy hindu mozgalommal és több egyetemi karral. Közös rendezvények, szociális akciók formájában ez az együttműködés 25 éve töretlenül folytatódik.

Az egyik legutóbbi fejlemény az alig fél éve aláírt egyetem szintű együttműködés az olasz katolikus Sophia Egyetemi Intézet, a mumbai Gandhigram University és a coimbatorei (Dél-India) Shanti Ashram szociális mozgalom között.

– Ferenc pápa a szegények iránti elkötelezettéből adódóan a teljes katolikus egyházat érzékenyebbé szeretné tenni e téma iránt. Indiában mit jelent a szegénység?
– Egymást érik a milliomosok villái, a barakkok és a szeméttelep. A mélyszegénységben élők éhbérért végzik a legalacsonyabb munkákat. Ingyenes a közoktatás, a szegények gyermekei is járnak iskolába, ahol a különbségeket kicsit elfedi az egyenruha. Ritkán látni rongyosan öltözött embert, a legrászorultabbak is tudnak méltósággal élni. Vannak az utcán vasaló emberek szenes vasalóval, mások hozzájuk viszik a ruháikat. A szolidaritás is jellemző: a sok koldusnak a tehetősebbek rendszeresen adnak alamizsnát. Ha valaki kiül a templom elé, biztos, hogy lesz ebédje. Sok vallási és laikus szociális intézmény segíti a szegényeket.

– Mit vársz el indiai tartózkodásodtól?
– Indiától ugyanazt várom el, mint életem eddigi más helyeitől: hogy a másik emberrel való találkozás emberebbé, jobban önmagammá tegyen. Itt ráadásul évezredes kultúrákkal is kapcsolatba kerülök… Boldog vagyok, itthon érzem magam, és annak is örülök, hogy Isten használni tud engem. Egyéni terveknél jobb szeretem másokkal együtt, közösen megálmodni a jövőt, a teendőket. Az biztos, hogy igyekszem egyre mélyebben megismerni Indiát és az indiaiakat.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat