Végleg elballagtak Moldvából a magyar diákok: mára fölszámolódott a többezres jászvásári magyar kolónia

Míg komótosan rovom az utam a Copou-dombról a központ irányába, magamba szívva az egymást követő parkok május végi hársfaillatát, és csodálom a pompás egyetemi épületeket, a fülembe csengenek apám harmincöt évvel ezelőtti szavai. „Ha igazi magyar diákévekre vágysz, válaszd Jászvásárt!” – mondta mint olyan, aki sok-sok évvel azelőtt megtapasztalta, mit jelent Moldva egykori fővárosa a Kárpátok belső gyűrűjéből érkező magyar fiatalok számára. Aztán mire belekóstolhattam volna az édesnek ígérkező életbe, a sors más irányba terelt. Másoknak viszont Jászvásár néhány év erejéig ideiglenes otthonukká vált. Vagy akár a végleges. Egy biztos: a múlt század második felében többezres magyar kolónia alakult ki az Erdély keleti peremétől is legalább kétszáz kilométerre fekvő hatalmas egyetemi központban. Aztán

ahogy az ’50-es években született, majd fokozatosan duzzadt, 1989 után le is lohadt, majd szétesett a magyar „gyarmat”. Mára jóformán csak a világ négy égtája irányába szétszóródott hírvivők tömege maradt.

Amikor Magyarország jelenlegi tiszteletbeli konzulja, a marosvásárhelyi származású Adrian Christescu 1988-ban az ezer évvel azelőtt jászok által alapított településre került, a város különböző egyetemein mintegy kétezer magyar egyetemista tanult. Csupán a textilmérnökin mintegy ötven lány volt – évfolyamonként. Az egyetemisták mellett további kétezer oda helyezett magyart tartottak nyilván. A rendszerváltás előtti négyezer magyarból mára valamivel több, mint száz személy maradhatott. Jobbára olyanok, akik már nem látták értelmét az Erdélybe való visszatérésnek, vagy egyszerűen nem volt hová menniük. „Az exodus 1990-ben kezdődött: aki tehette, hazatért Erdélybe, vagy kitelepedett külföldre. A város és felsőoktatási intézményeinek a vonzereje fokozatosan csökkenni kezdett. Az egyetemen 2005-ben szervezték az utolsó misét, rá egy évre pedig az utolsó magyar gólyabált.

– fájlalja az ötvenes éveit taposó, itt ragadt férfi. Bár azon típusú emberek közé tartozik, akiket „a fél város” ismer, Adrian legfeljebb a bukovinai anyától származó Dávid nevű fiával válthat néhány szót anyanyelvén. Pedig valamikor bármerre fordult, magyar emberbe botlott. Főként az egyetemen, a bentlakásokban, a Ciric partján, a bulikon. Mindennek már bő három évtizede… De pörgessük vissza az időt!

Bár a múlt rendszerben, 1989 előtt rengeteg erdélyi magyar középiskolás felvételizett Jászvásárra, vannak, akik a véletlen folytán kerültek Moldva legnagyobb városába. Vagy, ha úgy tetszik, a szerencséjüknek köszönhetően. Adrian Christescu 1986-ban eredetileg Temesvárra próbálkozott, de, amint meséli, azon ritka vásárhelyi papiusok közé tartozott, akik nem jutottak be az egyetemre. Második nekifutásra Bukarestben vallott kudarcot, majd kiskatonaként a kolozsvári egyetemen. Kitartása és szerencséje végül meghozták a várva-várt eredményt. Igaz, a következő állomáshelyéről a sors döntött.

„Egy simléderes sapkába tettük be a cetliket, amelyről mindössze Petrozsény és az ottani bányászati egyetem hiányzott, mert arról hallani sem akartam. Anyám Jászvásárt húzta ki, oda mentem. Tizenhárom fiatal ült vonatra Vásárhelyről, ebből tizenketten leszálltak Kolozsváron, én utaztam tovább. Jászvásárra érve még nem tudtam, melyik fakultásra jelentkezzek. Felmentem a Copoura, és onnan sorra vettem a lehetséges változatokat. A dossziémmal előbb beálltam a textilmérnöki előtti sorba, de amikor láttam, hogy ott jóformán csak lányok vannak, belém villant a gondolat: te jó ég, kivel fogok én focizni? Hát sörözni? Gyorsan továbbálltam, és a dombról leereszkedve sorra vettem a többi egyetemet. Az utolsó a talajjavítás volt. Jóformán nem is tudtam, eszik-e, vagy isszák, de megpróbáltam. És sikerült!” – mesél a nem éppen szokványos kezdetekről az, aki ma már Magyarország jászvásári tiszteletbeli konzulja. Mint mondja,

nagyon sok szép élménnyel gazdagodtak azok az erdélyi magyar ifjak, akik Kolozsvár, Temesvár, Marosvásárhely vagy Brassó helyett Moldva egykori fővárosát választották.

A diktatúra utolsó éveire jellemző fázást és nélkülözést fölülírta a pezsgő közösségi élet. „A helyiek kedvenc szabadidőközpontjában, a Ciricben szervezett, hajnalig tartó bulikról a város utcáin magyarul énekelve tértünk haza a bentlakásokba. Na ezt csinálták volna meg a Kolozsváron tanuló egyetemisták!” – próbálja érzékeltetni az erdélyi és a regáti nagyváros közti különbséget Adrian Christescu.

Pénzérme feldobásával választott egyetemet Vass Árpád. A tordai fiatalembernek, aki a nyári szesszión elbukta a marosvásárhelyi gyógyszerészetit, lényegében mindegy volt, hogy ősszel Temesvárra vagy Jászvásárra próbálkozik vegyészmérnöki szakra. „A két nagyváros között Torda valahol a félúton található, nekem meg teljesen mindegy volt, hogy a városunkon keresztül haladó, úgynevezett trenul foamei, azaz az éhínség vonat melyik járatára ülök fel” – mondja. Még mielőtt elkezdhette volna az egyetemet, Vass Árpádra a kötelező hathónapos sorkatonai szolgálat várt. Bár azt is Jászvásáron teljesítette, nem volt alkalma megismerkedni a várossal. Leszerelése után viszont fejest ugrott az egyetemi életbe, meg minden jóba és érdekfeszítőbe, ami vele járt. A szórakozás mellett azonban tanulni is kellett; a ’80-as években az oktatók még komolyan vették magukat és feladatukat. Nem véletlenül mondták a jászvásári egyetemről, hogy oda könnyebb bejutni, mint az erdélyi vagy bukaresti felsőfokú tanintézményekbe, de sokkal kínkeservesebb elvégezni. Az első két évfolyam befejezése után Árpádnak volt alkalma belekóstolni további két esztendeig a kolozsvári rendszerbe is. „Az tánciskola volt a iaşi-i mellett!” – állítja olyan emberként, aki a kincses városban diplomázott. Pedig esti tagozaton tanulván, az akkori rendelkezéseknek megfelelően, nappal még dolgoznia is kellett. Pontosabban: kellett volna, hisz a rendszert akkoriban is ki lehetett játszani. Mint a legtöbben az évfolyamon, az egyetemi év elején neki is sikerült beszereznie egy igazolást valamelyik szocialista munkavállalattól arról, hogy a dolgozó nép sorát gyarapítja. A dokumentumot egyszer ellenőrizték: októberben. Utána már senkit nem érdekelt, hogy tulajdonosa három nap után esetleg otthagyta a munkahelyét.

A szabadságot jelentő diákélet és az azzal járó végeérhetetlen bulizások szinte mindent fölülírtak. És, ha már buli, akkor sör, és abból is a zsákos fajta. Ha az ember életében nem látott ilyent, el nem tudja képzelni milyen lehetett. Főleg egy olyan korszakban, amikor mifelénk még dobozos kiszerelés nem létezett, de a csapolt vagy az üveges változat is hiánycikknek számított. Vagy, ha mégis volt, sok helyen csak halfasírttal együtt mérték. „A zsákos sör olyan volt, hogy odamentél a sörgyár kerítéséhez, átdobtál ötven lejt, és néhány perc múlva a munkások átnyújtottak egy erős, vastag nejlonzacskót félig megtöltve sörrel. Amit aztán egyik társad segítségével elcipeltél a buli helyszínére, ahol mindenki csuporral meregetett magának” – meséli Vass Árpád. Ha az összejövetel esetleg valamelyik lánybentlakásban volt, a sör is, a fiúk is az ablakon jutottak be. A felsőbb emeletekre „alpin technikával”.

Ha a középnemzedék azt hinné, hogy csak az ő idejében számított lutrinak az egyetemválasztás, téved. Szalontai Kálmán a ’60-as években ballagott el a középiskolából és két osztálytársával vágott neki a felvételinek. Szatmárnémetiben vonatra ültek, majd Désen váltaniuk kellett. Ekkor feldobtak egy pénzérmét: ha sas, akkor a kolozsvári személyre ülnek fel, ha írás, a jászvásári gyorssal utaznak tovább. „Azóta sem bántam meg, hogy a sors Iaşiba vezényelt. Ide jöttem és itt ragadtam – immár hat évtizede” – vallja a műemlékvédelmi szakmérnök, aki a diákévek után tanárként folytatta az építészeti egyetemen. Ma már boldog nyugdíjas, aki élete hátralévő részét is Jászvásáron szándékozik tölteni.

Wermescher Ildikó is azon erdélyi magyarok közé tartozik, akik szinte véletlenszerűen kerültek Jászvásárra. A Hargita megyei Újszékelyről származó lány kétszer felvételizett Temesvárra, de hétszeres-nyolcszoros túljelentkezés közepette pechesnek bizonyult, különösképpen másodjára, amikor éppen a vonal alá csúszott a neve. „Egy barátnőm, aki Iaşiba került, folyton áradozott a városról és az ottani diákéletről. Egyszer meglátogattam, és meggyőződtem, hogy az elmondottakból semmi nem túlzás” – emlékszik vissza az első jászvásári kapocsra az azóta Magyarországra, majd Németországba költözött Ildikó. Akárcsak a jelenlegi konzulnak, neki is az összetartás, a jókedv és a nótázás jut eszébe az egyetemi évekről.

A székelykeresztúri ipari líceumból, a mai Orbán Balázs Gimnáziumból, Máté Ildikó néven kikerült lány 1986 tavaszán még elcsípte azt a húsvéti hagyományt, amikor a politechnikások fészkét jelentő Tudor negyedben gyülekező magyar legények csoportosan indultak el locsolni, sorra véve az összes lánybentlakást. Miután kiosztották a kötelező piros tojásokat és a vele járó puszit, a már el nem hervadó leányzók is csatlakoztak az egyre duzzadó sereghez.

– idézi fel a számára első, de egyben utolsó nagy húsvéti ünnepet.

Persze, Jászvásáron sem volt fenékig tejföl a magyar mulatozás. Merthogy a hagyománynak a milícia véget vetett. A karhatalom már a következő napokban begyűjtötte a „szólistákat”, akik később kétszer is meggondolták, mikor gyújtanak magyar nótára. Kósa Ráksi Géza is azon diákok közé tartozott, akik a húsvéti locsolás kapcsán megismerték a hosszú bőrkabátosok figyelmét. A dékáni hivatalba becitált marosvásárhelyi fiatalembert azért is kérdőre vonták, hogy a magyarok miért szerveznek külön focibajnokságot. És miféle dolog az, hogy a csapatukat Újpesti Dózsának hívják?! „Az a magyar szeku csapata” – vágta el a fonalat furfangos válaszával az estis diák.

Ha nem is maradt Jászvásáron, Ildikó is nagyon hamar megszerette a moldvai közeget. Mint mondja, csupa rendes, türelmes tanárhoz volt szerencséje, akik közül egynek eszébe nem jutott, hogy valamiféle megjegyzést tegyen nemzeti hovatartozására vagy gyengébb nyelvtudására. „A moldvai évfolyamtársak is mind rendesek voltak. Igaz, az elején nem tudták, hová tegyenek. Azt hitték, mi azért beszélünk magyarul, mert külföldiek vagyunk. Jó néhányukkal a mai napig tartom a kapcsolatot” – mondja, hozzátéve, hogy csak a katonai kiképzésen bántak rondán az erdélyi lányokkal. De hát az már más történet.

Vass Árpádnak is az a véleménye, hogy a moldvaiak számára nem jelentett gondot, ha valaki más nemzetiségűnek vallotta magát. Sőt, egyenesen úgy érzete, az ottani fiatalok felnéznek a magyarokra. A tanárok között azonban imitt-amott idegengyűlölő példányokkal is találkozott. ,,A moldvaiak egészen másfajta románok, mint például a déliek: nyíltszívűek és barátságosak” – sorolja a pozitívumokat, de nyomban hozzá teszi azt is, hogy nem szavatartó embereket, és a munkával sem ölik meg magukat. „Ha egy moldvai embernek kölcsön adsz egy tűt, attól már el is búcsúzhatsz; ne is próbáld visszakérni, mert ezzel még megsértheted” – állítja a Moldvából Erdélybe visszakerült, majd Magyarországra áttelepedett férfi, aki mindmáig vegyészmérnökként keresi a kenyerét.

A kovásznai származású Gazda-testvérek nem Jászvásáron végezték az egyetemet, kettőjüket mégis érdekes szálak kötik a Moldvai Hercegség, majd a Román Királyság valamikori fővároshoz. Előbb a ’89 előtti években Árpádot a bakaság vetette a település egyik kaszárnyájába. Eredetileg a Bánságba, Lugosra akarták küldeni, csakhogy másnap visszahívatták a sorozóközpontba és közölték vele, hogy tévedés történt, Jászvásáron kell jelentkeznie. „Akkoriban az volt a szokásrend, hogy a leendő évfolyamtársakat egy helyre viszik katonának, lehetőleg az egyetemi városba vagy annak közelébe. Csakhogy mivel már tizennyolc évesen megörököltem a Szekuritáté családunkra fordított figyelmét, az én esetemben nem vették figyelembe, hogy sikerrel felvételiztem Temesvárra. Egy olyan századba kerültem, ahol mindenki iaşi-i egyetemista volt, egyedül én számítottam kakukktojásnak. Ezt éreztette is a kontrainformációs tiszt, magyarán az alakulat szekusa” – emlékszik vissza a mintegy három és fél évtizeddel ezelőtti történetre Gazda Árpád. A majdani fizikus, a jelenlegi újságíró kolléga csak a kaszárnyából való rövid kiszökések során ismerhette meg a város polgári arcát. Szerencséje volt a Jászvásárba került távoli rokonnal, akinél ledobhatta magáról az egyenruhát és civilként lóghatott a városban. A helyi magyar közösséggel leszerelése után, immár temesvári diákként ismerkedhetett meg. A Megéneklünk, Románia fesztivál döntőjében a temesvári Thalia Egyetemi Színpaddal egy Szilágyi Domokos-esettel lépett fel többedmagával a jászvásári közönség előtt.

– neveti el magát az MTI erdélyi tudósítója.

Árpád bátyja, Gazda István a rendszerváltást követően, 1991 és ’93 között református papként került az ország keleti részébe. Egyedüli magyar lelkészként előbb Bákóból „csillagtúrázott” Moldva különböző szegleteibe, azokba a helységekbe, ahová a Ceauşescu-rendszer szétszórta a frissen végzett erdélyi magyar értelmiséget. Mivel a diákság révén akkoriban a messzemenően legnagyobb közösség Jászvásáron élt, Gazda István 1992 őszén ide helyezte át székhelyét. Eleinte egy csíki származású tanár, az itt ragadt Szép Sándor lakásán tartotta az istentiszteleteket, amelyeket a kálvinisták mellett római katolikusok, unitáriusok és evangélikusok is örömmel látogattak. „Nem voltak ökuménikus szertartások, azonban nem állítottam fel szigorú felekezeti korlátokat. Az, hogy nem palásttal a szószékről, hanem civilben, egy méteres távolságból prédikáltam, miközben a főként diákokból és értelmiségiekből verbuválódott hívek egymást kínálgatták kávéval és keksszel, időnként meg az igéről kérdezgettek, igencsak különleges hangulatot kölcsönzött az istentiszteleteknek” – idézi fel a számára mindmáig rendkívül kedves jászvásári korszakot az immár Temesváron szolgáló lelkész.

Amúgy a jászvásári református istentiszteletek modern kori története 1974-re nyúlik vissza. Az egyetem padjaiból a katedrára átkerült fiatal tanársegéd, Szekeres Gerő és néhány lelkes társa járta el az engedélyeztetést, amelynek az volt a feltétele, hogy legalább száz jászvásári lakhellyel rendelkező személy írásban kérje a kommunista hatóságok beleegyezését. „Az egyetemről és a telefonkönyvből szedtük össze az embereket. A diákokra nem számíthattunk, mert ők nem rendelkeztek állandó jászvásári lakhellyel. A kilencvenhatodik aláírásnál tartottunk, és napokig törtük a fejünket, honnan szerezzük be a többi négyet. Aztán egyszer csak rátaláltunk egy Szilágyi Domokos nevű mesteremberre, aki a feleségével és a lányával még három személyt jelentett volna. Csakhogy annyira félt a következményektől, hogy semmiként nem tudtuk rávenni, hogy adja a nevét. Miután harmadjára is elutasított, távozásunkkor a felesége utánunk lépett, és a lépcsőházban, szinte suttogva arra biztatott, hogy másnap délelőtt térjünk vissza. Így is történt, negyedszerre is felkerestük Szilágyiékat, de csak Viorica, a tősgyökeres moldvai román asszony volt otthon. A maga és a lánya nevét Ibolykára magyarosította, és aláírta az íveket mindhármuk nevében. Így lettünk kilencvenkilencen, a századikra nem is kellett sokat várni, és nem is kellett gyomrozni. Zöld utat kaptunk a lipován templomba, ahova havi egy alkalommal motorkerékpáron hoztam a lelkészt Onyestről” – emlékszik vissza a történtekre Szekeres.

A jászvásári magyarság tagjai azok, akiket valamilyen formában beszippantott a város. Szekeres Gerő is majdhogynem így járt, amikor egy születésnapi ajándéknak szánt atyai „fülhúzás” gyökeresen megváltoztatta az életét. Diákként, sportolóként, majd tanárként és építő mérnökként tizenhat évet töltött az ország negyedik legnépesebb városban. Tanítványai szerették, felettesei és kollégái nagyra értékeltek. Mint mondja, szakmailag dúskált az érdekesebbnél érdekesebb kihívásokban. Fel sem merült, hogy elhagyja Jászvásárt, mígnem a 38. születésnapjára meglepetésszerűen beállított a mezőbándi édesapja. „Nagy buli volt, több tíz kollégát láttam vendégül. Édesapám egyszer csak csendet kért, felköszöntött, gratulált, de arra kért, válaszoljak két kérdésére. Mit tettél a szüleidért? – hangzott az első. És mit tettél Tündérországért? – szólt a második. Akkor jöttem rá, hogy nekem Erdélyben a helyem. Néhány hét múlva pakoltunk, és a feleségemmel együtt hazaköltöztünk” – eleveníti fel az 1982-es sorsdöntő fordulatot az ismert építész és alpinista, Marosvásárhely díszpolgára. Kollégája, Szalontai Kálmán viszont jövőben ünnepli a Iașiban töltött hatvanadik évét. Amikor 1963-ban a Copou alatti egyetemre került, igencsak magyarosan beszélte a román nyelvet.

Hat évtized Moldva után ma már anyanyelve szavait keresi, hisz, mint mondja, rokonai elhalása és az erdélyi diákok kimaradása óta jóformán nincs is kivel anyanyelvén kommunikálnia. Ennek ellenére, nagyon jól érzi magát Jászvásáron.

„Hiába voltam évfolyamelső, erdélyiként csak moldvai városok közül választhattam. Tanáraim arra bíztattak, minthogy mérnökként dolgozzak Botoşaniban vagy Fălticeniben, maradjak az egyetemen. Aztán két-három év múlva átmegyek Kolozsvárra. Mindössze egyikük jósolta meg, hogy majd annyira megszeretem a várost, hogy itt ragadok” – meséli a 76 éves egyetemi oktató. Szalontai megismert egy katolikus csángó lányt, Blaj Celestinát, akinek felmenőit még Balázsnak hívták, elvette feleségül és akár a mesében, azóta is boldogan élnek. Ferenc pápa 2019-es jászvásári látogatása alkalmával, aranylakodalmukat saját kezűleg aláírt díszoklevéllel tette emlékezetesebbé.

Bár havonta többször is hazalátogat marosvásárhelyi otthonában, Adrian Christescu sem hajlandó feladni a jászvásári életét. Fia, vállalkozása, tisztsége, barátai kötik a moldvai városhoz, ahol, bár román névvel, de magyarként nagyon jól érzi magát. Amikor arra térünk, hogy egy egyetemi oklevéllel rendelkező sofőr, kereskedelmi ügynök, pincér, báros, szakács, pizzasütő miként lesz tiszteletbeli konzul, az 54 éves férfi elneveti magát, és újból a sorsról mesél. Merthogy az egész úgy kezdődött, hogy Bukarest utcáin meglátott egy plakátot, amely a román és magyar üzletemberek gazdasági fórumát hirdette. „Ha már itt járok, be kellene néznem, gondoltam magamban. Ott találkoztam anyám egyik vásárhelyi barátnőjével és ügyvédkollégájával, aki beajánlott a lebetegedett tolmács helyébe. Másfél hónap múlva megszólalt a telefonom, a vonal túlsó végén a követség gazdasági attaséja volt. »Nagykövet úrral itt vagyunk Iaşi-ban, és szeretnénk találkozni veled a Bolta Rece-ben« – mondta. Kiderült, hogy szükségük van egy magyarul jól beszélő fiatal vállalkozóra, akit megtesznek tiszteletbeli konzulnak” – idézi fel diplomáciai pályájának első lépéseit Christescu, aki 2004-től öt éven keresztül az RMDSZ-t is a hátán cipelte. Az őt követő vezető halála óta a szervezet ajtajára lakat került. Az elnöki hivatalból kapott néhány pofon után Adrian Christescu odébb tolta a tulipán csokrot. Mint mondja, az volt a „bűne”, hogy nem kampányolt magyarul. Kolozsvárról fel sem tűnt, hogy Iaşi-ban már nincs kit magyarul megszólítani. A szakítást követően egy ideig a liberálisoknál aktivált, majd kiábrándulva fordított hátat a politikának. „Többé ne is halljak a politikáról!” – mondja. Elég neki a tiszteletbeli külképviselettel járó kötelezettség. Mint hangsúlyozza, nem csak az RMDSZ-hez, a magyar kormánypárthoz sincs semmi köze. Legalábbis a százhúsz alkalmazottat foglalkoztató, országos hálózattal rendelkező cége a Fides révén. Amelynek neve a latin semper fidelis, azaz a mindörökké hűből ered.

Egy ideje Christescunak – a főzicskélés mellett – az írás jelenti az új hobbit. Mint mondja, mindig is jó mesélő hírében állt, de 39 éves koráig egy sort nem írt le az elmondottakból. Akkor egy tizenkét oldalas, a katonaéletről szóló elbeszéléssel jelentkezett valamelyik irodalmi lap szerkesztőségében. „Nem akarták elfogadni, mert nem használtam ékezetes betűket. Öt napomba tellett, hogy kijavítsam azt, amit egy éjszaka alatt megírtam! De megérte. Még a szarkasztikus irodalmár hírében álló Alex Ştefănescu is pozitívan véleményezte” – büszkélkedik az azóta könyvkiadót indított vállalkozó. Azóta több regénye és színdarabja látott napvilágot, de románra fordította édesanyja, Jung Ildikó könyvét is, jelenleg pedig egy novellás köteten dolgozik. A jászvásáriak azonban nem az irodalmi életből, az üzleti világból vagy a diplomáciából ismerik. A népszerűséget az egyik helyi tévéadó gasztronómiai műsora hozta meg, ahol a háziasszonyok tízezrei láthatták. Főztjeit időnként nem csak a saját éttermében, hanem bizonyos céges partikon is megízlelhetik azok, akik bele szeretnének kóstolni a magyar konyhába. Ennyiből ki is merül a helyi többségi lakosság magyarok iránti érdeklődése.

A mai Jászvásár román–magyar kapcsolatait jóformán nincs hol és miben keresni. A városban létezik egy hely, a Nicolina negyedben álló Ferenc keresztje, amely Crucea lui Ferentzként vésődött a helyiek emlékezetébe, de annak is több köze van az osztrákokhoz, mint a magyarokhoz. Anyaországi turisták is csak elvétve érkeznek, legutóbb 2018-ban fordult meg szervezett nagyobb turistacsoport. Igaz, akkor annyian voltak, hogy különvonat szállította az egykori fővárosba. Arra a táborra voltak kíváncsiak, ahová a második világháborút követően a német eredetű magyarokat gyűjtötték be, mielőtt a szibériai kényszermunkára hurcolták volna. Amikor a jász-kuniak testvérkapcsolatot kerestek, az időközbe börtönviseltté vált Gheorghe Nechita polgármestert hidegen hagyta az ajánlat. Elvégre már van testvérváros bőven: iráni, kínai, egyiptomi…

A magyar kulturális és vallási élet szintén leépült. Az egyetemi évkezdetet jelző, gólyaavató bucium-i összerázókról már csak elmosódott fekete-fehér képek tanúskodnak.

Az egyetem és a város bármely eseményén a magyar hallgatók jelenlétet jelző Rákóczi-indulót sem dúdolja már senki.

Gazdasági kapcsolatok? A Malév Budapest–Jászvásár valamikori heti egy járata egy hónap után csődöt mondott. A Vakpali-oldalra tömörült öregdiákok jobbára a világhálón tartják egymással a kapcsolatot, a valamikori rendszeres találkozóik mára megritkultak. Az új hallgatói nemzedék otthona közelében, anyanyelvén próbál boldogulni. Ha meg idegen nyelven és idegen földön szeretné végezni tanulmányait, akkor jobbára az angolt és a világ másik felét választja. Az egykori véndiákok végleg elballagtak Moldva fővárosából. Nincs tovább.