Útkereső székelykeresztúri tejszövetkezet – egy történet arról, amikor a politikum hátat fordít a közösségi kezdeményezésnek

Tíz évvel ezelőtt erdélyi sikertörténetnek számított a székelykeresztúri szövetkezeti tejgyár beindítása. 2011-ben nemcsak Székelyföldön, hanem országos viszonylatban is az első olyan mezőgazdasági és élelmiszeripari szövetkezet volt, amely termelt is. Beindulásának hírét felkapta az erdélyi magyar sajtó, a román média és a magyarországi közmédia egyaránt, hiszen a hír mögött álló megvalósítás olyan mérföldkőnek ígérkezett, amely az erdélyi szövetkezeti mozgalom rendszerváltás utáni megalapozója lehetett volna. Hogy nem ez történt, az összefügg azzal a jelenséggel, amikor

a politikusok csak szóbeszéd szintjén támogatják a közösségi kezdeményezéseket, és a kezdeti nekibuzdulás után elengedik a kezdeményezők kezét.

Dióhéjban ez a története a Nagy-Küküllő Mezőgazdasági Szövetkezetnek is.A közösségi vállalkozás legnagyobb érdeme mégis az, hogy az indulás után tíz évvel nem szűnt meg.

Az 1990-es években csődbe ment keresztúri tejgyár épületeit egy külföldi ingatlanspekuláns vásárolta meg. Amikor pár évvel később tovább akarta adni, a Hargita Megyei Tanács elnöke, Borboly Csaba közbelépett, és azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy a környékbeli gazdák társuljanak szövetkezetbe, gyűjtsenek pénzt a gyár megvásárlásához, a vételárat pedig a megyei tanács kiegészíti.

A környékbeli falvak gazdáinak tájékoztatását két mezőgazdasági szakember, Varga Nagy László agrármérnök és Szőcs Béla mezőgépészeti mérnök vállalta.

Sorra járták a falvakat, és elmagyarázták a gazdáknak, hogy a szövetkezeti keretben újrainduló tejgyár a mentsváruk, ha nem akarják a tehéntartást feladni. Addigra a tejgyárak jórészt már lemondtak a kisgazdák tehéntejéről, mert túl költségesnek tartották a falusi tejcsarnokok fenntartását. Akiktől átvették a tejet, azt is aprópénzért és hónapok után fizették ki, így a gazdáknak valójában nem maradt választásuk, ha meg akarták őrizni pár tehenes állatállományukat.

A történet többi részét már a keresztúri tejgyár irodájában szövögetjük Tamás Pál ügyvezető igazgatóval és Szőcs Bélával, a szövetkezet vezetőtanácsának tagjával, aki induláskor az alelnöki tisztségét vállalta az alapító elnök, a néhány éve nyugdíjba vonult Varga Nagy László mellett.

A székely gazdák összefogásával és tucatnyi környékbeli befektetővel tető alá hozott szövetkezet megvásárolta a régi szocialista időkből fennmaradt technologiájú gyárat, amiről kiderült, hogy berendezéseinek beüzemelésére a Hargita megyei Állategészségügyi és Élelmiszer-Biztonsági Hivatal nem ad engedélyt.

A szövetkezet tejgyára tehát a régi berendezéssel nem indulhatott el.

A rossz hírek ezzel nem értek véget. A Hargita Megyei Tanács nem tudta kifizetni a szövetkezetnek beígért támogatást sem, miután a Számvevőszék a tranzakciót ellenezte. Az állami ellenőrző hatóság arra hivatkozott, hogy gazdasági beruházásra nem fordíthatók önkormányzati közpénzek, így a Borboly Csaba vezette intézmény a beígért támogatásnak mintegy harmadát fizette ki a szövetkezetnek.

A döntéshelyzetben magára maradt vezetőség akkor szembesült a pőre valósággal, hogy a megvásárolt gyárépületek új technológiával és berendezéssel történő ellátását csak bankhitelből tudják fedezni: 1 millió eurós beruházásra volt szükség ahhoz, hogy a gazdáknak és a nagyobb befektetőknek beígért tejgyár beindulhasson. Akkoriban semmiféle pályázat nem jött szóba, így a vezetőtanács a Transilvania Bank hosszúlejáratú hitelkerete mellett döntött, a bank pedig a gyár minden ingó és ingatlan vagyona fölött rendelkezett. Az igazgató szerint ezzel megpecsételték a szövetkezet fejlődési lehetőségét, hiszen

a banki garanciába kerülő szövetkezeti vagyon miatt az elmúlt tíz évben nem volt esélyük pályázni sem.

Gazdasági és jogi helyzetük miatt a magyar állam által támogatott Erdélyi Gazdaságfejlesztési Program keretében megpályázható nagyösszegű támogatásról éppúgy lemaradtak, mint más uniós pályázatokról. Egyetlen esélyként az maradt, hogy a teljes termelést a hiteltörlesztésnek rendeljék alá, és amikor a banki adósság lejár, újragondolják a szövetkezet jövőjét.

Az utóbbi tíz év minden mezőgazdasági miniszterének elmagyaráztuk ezt. Más erdélyi szövetkezetek vezetőivel karöltve tucatnyi alkalommal kilincseltünk a bukaresti agrártárca vezetőinél, és mindannyiszor értésére adtuk, hogy a néhány működő romániai szövetkezet megsegítése nélkül hatalmas negatív hatása lenne a gazdák megítélésében, ha e közösségi vállalkozások bedőlnek. Minden mezőgazdasági miniszter megdicsért, hogy jó munkát végzünk, megveregette a vállunkat, de anyagi támogatást nem kaptunk” – összegzi lesújtó tapasztalatát Szőcs Béla.

A szentábrahámi agrárszakember mintegy 60 fejőstehénből álló állománnyal termel tejet a szövetkezetnek. Emellett a Gagy menti gazdák érdekeit képviseli a vezetőtanácsban. Az igazgató szerint a szövetkezet mindennapi életében a hatalmas bankhitel törlesztőrészletei azt jelentik, hogy nem marad pénz komolyabb fejlesztésre. És arra sem, hogy a szövetkezet osztalékot fizessen a befektetőknek, de a tejbeszállító gazdák is csak a piaci tejfelvásárlási árat kapják, más juttatásokra nincs pénz.

Időközben fogy a kisgazdák aránya és nő az agrárvállalkozói keretben termelő gazdáké. A több tíz állatot tartó tehenészeteket azonban megpróbálják elcsalogatni a szövetkezettől a magasabb felvásárlási árat kínáló tejgyárak, ezek viszont továbbra sem vevők a kisgazdák tejcsarnokos felhozatalára. Az 54 működő tejcsarnok szinte ugyanannyi udvarhelyszéki településről gyűjti be a keresztúri tejgyár számára a tejet. A tejár lassú emelkedése – tíz év alatt a másfélszereresére nőtt – újabb nehéz döntések elé állítja a tejgyárat, hiszen az egyre erősebb piaci konkurenciában meg kell őriznie beszállítóit, hogy tartani tudja a napi 10-12 ezer literes feldolgozói kapacitást. Szőcs Béla szerint az ő tehenészetének is többet ígért a konkurencia, de nemet mondott. Ezt becsületbeli kérdésnek is tartja, hiszen rengeteg munkája fekszik a szövetkezetben. Úgy érzi, ennyi megpróbáltatás után már csak felívelő pálya jöhet…

A szakember azt is szóvá teszi, hogy mindig kitartásra biztatja a gazdákat. Elmagyarázza nekik, hogy nemcsak az 1,20 lejes literenkénti tejfelvásárlási árat kell beszámítani a bevételek közé,

hanem ide tartozik az állattenyésztést lehetővé tevő mezőgazdasági területek területalapú támogatása, a tenyészállatok után kapott uniós támogatás, vagy az a tejpénz, amit az állam fizet a beadott tejmennyiségre. Ha mindezt összeadja a termelő, akkor megéri tehenet tartani és tejet fejni.

Tamás Pál azt is szóvá teszi, hogy a szövetkezeti eszme önmagában szép történet, de az a gond vele, hogy nálunk az emberek nem érzik át a valóságtartalmát. A tagok nagyobb része számára a szövetkezeti tagság csupán egy tejárat jelent. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogyha a szövetkezet nem alakult volna meg, sok száz gazdacsalád bevételi forrása elúszik… „Mi azt szeretnénk, ha a gazda tejéből gyártott szövetkezeti termékek egy része visszakerülne a gazdákhoz, ha ezeket magukénak éreznék és fogyasztanák. Ha e körforgás megvalósul, akkor közelebb érzik magukhoz a szövetkezetet” – véli az igazgató.

A szegényes büdzsé ellenére a tejbeszállító gazdákat az állattartáshoz szükséges fogyóanyagok egy részének közös beszerzésével támogatják, azonban az igazgató elismeri, ennél többre lenne szükség, de anyagi lehetőségük jelenleg csak erre futja.

A gyárlátogatás során megnézhetem a teljes technológiát a beérkező tej minőségi vizsgálatát végző laboratóriumtól a végső raktárig, ahol mintegy 25 termék vár kiszállításra. Közöttük a legkeresettebb friss tej, a különböző sajtok, a tejföl és a vaj. Ezek jórészét ismerem, amióta Kolozsváron is megvásárolhatók. A keresztúri tejfeldolgozó azonban ennél sokkal többféle terméket állít elő, hiszen szoros partneri kapcsolatban áll a csíkszépvízi és a kézdiszéki szövetkezettel. Ezek termékeinek egy részét szintén itt gyártják, vagy barterben kicserélik egymás között. A tejtermékeket hozzávetőleg 150 km-es körzetben forgalmazzák a három székelyföldi megyében, illetve Kolozsváron, de egy-egy szállítmány eljut Bukarestbe is.
Az igazgató szerint „egy nagy bajuk” van:

csak tiszta tejből készítik termékeiket, amelyet a romániai piac nem jutalmaz.

Az üzletekben ugyanazon a polcon sorakoznak a tejgyárak különféle adalékanyagokkal feltuningolt, olcsóbb és sokkal gyengébb minőségű termékei, ami ádáz konkurenciát okoz a tejtermékek piacán. Az emberek többsége az árat nézi, és nem a minőséget, emiatt sok termelő inkább a minőségből enged. Szőcs mérnök felidéz egy régebbi vezetőtanácsi vitát arról, hogy érdemes-e tiszta tejből előállítani tejtermékeket. Akkor egyhangú döntés született arról, hogy kitartanak eredeti elveik mellett, még akkor is, ha a piac ezt nem méri fel.

Arról is megkérdezem a vezetőket, hogy ezt az előnyt – amit most hátrányként élnek meg – nem lehetne-e jó marketingfogással a szövetkezet kereskedelmi előnyévé tenni. Például saját üzlethálózat kigondolásával, ahogyan az a két világháború között már működött az erdélyi tejszövetkezeteknél. A válasz szerint ismét visszakerülünk az „ősbűnhöz”, a fejlesztéseket, beruházásokat megbéklyózó bankhitel kamatterheihez. Amiről senki nem akar tudomást venni a gyár és a szövetkezet napi gondjait felvállaló vezetőtanácson kívül. Holott itt nem néhány ember egyéni vállalkozásáról van szó, hanem egy egész vidék tejtermelését és a szövetkezeti eszmét vállán hordozó kezdeményezésről. Amelyet mindenki csak szóbeszéd szintjén támogat.