Unitárius kalákatábor – segítő kezek mellett lelki támasz is

Az Erdély-szerte egyre inkább feledésbe merülő kaláka hagyományát szeretnék újjáéleszteni a Magyar Unitárius Egyház keretében működő társszervezetek – a Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) – azáltal, hogy immár nyolcadik éve szerveznek kalákatáborokat különböző kistérségekben. A fő cél az elvándorlás miatt magára maradó idős vidéki lakosok segítése, de nem titkolt szándékuk az sem, hogy a helyi közösség tagjait ráébresszék: maguk is segíthetnek rokonuknak, szomszédjuknak, falutársuknak.

A SegédKezek kalákatáborok alapötlete a második világháborúig nyúlik vissza

– idézte fel lapunk kérdésére Szabó László unitárius lelkész, a Gondviselés Segélyszervezet elnöke. Erdélyben 1943–44-ben szerveztek először háromhetes kalákatábort a kolozsvári unitárius középiskolás lányok bevonásával előbb a háromszéki Árkoson, majd az udvarhelyszéki Homoródalmáson. A zömében kolozsvári diáklányok olyan családoknak segítettek, ahonnan a férfiak elmentek a frontra, vagy életüket veszítették a harctéren. A táborozók az otthon maradottaknak nyújtottak kétkezi segítséget elsősorban a mezei munkában.

Ezt a hagyományt próbálta feleleveníteni a Gondviselés Segélyszervezet és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet 2012-ben, amikor újra kezdeményezte kalákatáborok szervezését. „Egyházunkban helyi szinten, kisebb léptékben mindig szerveztek kalákákat, de tábori keretek között azóta még nem” – mondta Szabó László.

„A kalákára építjük az egész projektet, amit annak idején közösen végzett egy-egy közösség, de egyre ritkább Erdély-szinten. Abban is hiszünk, hogy jelenlétünkkel – látva, amiint a fiatalok dolgoznak – a helyiekben is felébred az igény, hogy odafigyeljenek a szomszédra, a falutársra, és ha kell, segítsenek” – részletezi az alapötlet lényegét Vagyas Attila, a Gondviselés Segélyszervezet központi munkatársa. A részvétel a fiatal önkéntesek szempontjából is hasznos, hiszen ők olyan közegben nőnek fel, ahol ez a fajta munka már nem része a mindennapoknak. „Nincs más lehetőségük, hogy e segítési módot megéljék” – mutat rá. Ráadásul a harmadik pozitív hozadék, hogy

hidat építenek két generáció között: általánosan minimális a kommunikáció egy tizenéves-huszonéves és egy 60–70 éves között. A kalákatáborban viszont egész nap együtt van a két nemzedék,

az idősek mesélnek a fiataloknak, megosztják velük életük nehézségeit, örömeit. „Szinte olyan ez az együttlét, mint egy lelkigondozói alkalom” – fogalmaz Vagyas Attila. Aki szerint olyan idős személy is akadt a rászorulók között, akinek nem volt szüksége kétkezi segítségre, de azt kérte, menjen el hozzá is egy-két fiatal és beszélgessen vele.

A két szervezet 2012 óta egy-egy tábort szervezett nyaranta, vetésforgószerűen valamelyik erdélyi kistérségben, idén azonban nagyot ugrottak: augusztusban és szeptember elején három egyhetes, illetve egy négynapos kalákát sikerült tartani.

Egyet Udvarhelyszéken Csehétfalva központtal – a Nyikó mentén folyt a munka –, de ugyanabban az időintervallumban Erdővidéken (Barót központtal), illetve Aranyosszéken (Bágyon és Várfalva központtal), és négy napig a Marosszéki Magyarzsákodon is jelen voltak önkénteseik. Akik többnyire az adott térség középiskolásainak és egyetemi hallgatóinak soraiból kerülnek ki, vagy Erdély más szegleteiből jönnek, de kisebb számban magyarországi segítők is akadnak.

A szervezésnek két síkja van: egyik a fiatalok toborzása, ami főleg az ifjúsági egyleten keresztül történik, hiszen a segélyszervezet önkénteseinek a zömét is az ODFIE adja. A másik a munka megszervezése, ami az egyházközségek, önkormányzatok segítségével valósul meg. „Idejében megkeressük őket és elmondjuk: hol, mikor, mit szeretnénk, és megkérjük őket, hogy mérjék fel a helyi igényeket. Azonosítsák azokat a többnyire idős, rászoruló személyeket, családokat, akiknél jól fogna a kétkezi segítség” – részletezte a munkaszakaszokat a szervezeti elnök. Aki szerint a gyakorlati szempont az irányadó, hogy a kiszemeltek ténylegesen rá legyenek szorulva a segítségre. Ezt nem az anyagi helyzetük alapján állapítják meg: lakhat valaki nagy házban, ha a gyerekei, unokái 2 ezer km-re vannak és nincs, aki fát hasogasson neki.

– összegez.

„Addig van baj, amíg megértetjük a rászorulókkal, hogy nem szégyen elfogadni a segítséget és nem az ő hibájuk, hogy ide jutottak. Nem az a kérdés, kinek a hibája, hogy gyermekei, unokái ezer-kétezer kilométerrel nyugatabbra próbálnak boldogulni, így képtelenek segíteni nekik. Ezt meg kell értetni velük” – magyarázza Szabó László. A rábeszélés többnyire a helyi lelkészek feladata, akik jóval a tábor kezdete előtt próbálják elvégezni a meggyőzőmunkát.

Vagyas Attila szerint érthető ez a hozzáállás, hiszen falun elítélik azt, aki nem tudja elvégezni a ház körüli teendőket. „Ezért nehezen nyílnak meg és nehezen fogadnak be ezer idegent, hogy az felvágja a fájukat. Mit szól a falu? – kérdezik” – ecseteli az első reakciókat. Emlékei szerint az is előfordult, hogy az önkénteseket a szerény körülmények miatt nem engedték be a házba, így csak a portán tudtak takarítani. Pedig a segítség életmentő is lehet, hiszen az egyedül élő idősek helyzetét nehezíti, hogy még ha meg is tudnák fizetni, nem találnak embert, aki segíthetne. Az akut munkaerőhiány miatt alig akad napszámos. „Amikor elindult a tényleges munka, attól kezdve nincs gond.

– mutat rá az időközben változó hozzáállásra Szabó László.

Ahol lehet, a helyieket is megpróbálják bekapcsolni a munkába, elsősorban a fiatalokat, de az egyházközség tagjai közül is van, aki szabad vagy szabaddá tudja tenni magát néhány napra. „Nem várjuk el, hogy a mi kezdeményezésünk miatt egy hétig haptákban álljanak. Azt szeretnénk inkább, hogy az önkéntesek lelkes munkája példaként szolgáljon. Hogy gondolkodjanak el: ha egy városi fiatal képes eljönni 200 kilométerről és feláldozni egy hetet nyári szünetéből, ők is segíthetnének szomszédsági, rokonsági alapon. Mindig az a félig kimondott, félig kimondatlan vágyunk, hogy ragadóssá váljon a példa” – vallja be a segélyszervezet elnöke. Azt azonban, hogy a fiatalok önzetlen munkája mennyire hozza meg a helyiek segítő szándékát és munkakedvét, nem tudják követni, adatolni. „Vannak jó visszajelzések, de nem tudnám százalékban vagy adatokban kifejezni. Inkább csak reménykedni tudunk” – teszi hozzá.

Feladat bőven akad, a táborszervezők háztáji munkára toborozzák az önkénteseket, ez a családi háznak a kitakarításától, meszelésétől kezdve a kert lekaszálásig, kerítés megjavításáig, lefestéséig, az útszéli árok kitakarításáig terjed, de a favágás is számottevő része a munkának.

Az önkéntesek a közösségi épületek rendbetételében is segítenek, legyen az templom, tanácsterem, óvoda, iskola vagy temető.

ahol már nem képesek rendben tartani a templomot. Elsősorban egyedül élő idős embereket segítünk, de a közösséget is, ahol arra van szükség” – magyarázza Szabó László.

A napi program a korai felkelést követően közös reggelivel, szendvicskészítéssel kezdődik – meséli Vagyas Attila. Majd leosztják a csapatokat, ezekbe rutinosabbak, visszatérő önkéntes és kezdő is kerül, és a munka mennyiségének függvényében 2-10 fősek lehetnek. „Megpróbáljuk úgy beosztani, hogy ne legyenek se sokan, se kevesen. Ne dolgozzák agyon magukat, hogy kellemetlen élmény maradjon, de egy helyen igyekszünk egy nap alatt befejezni a munkát” – részletezi a munkafolyamatot a szervező.

Az önkénteseket a szálláshelyről kisbuszok viszik a különböző településekre, helyszínekre a szükséges szerszámokkal, védőkesztyűvel, tisztítószerekkel együtt. Ha a család szeretné és megteheti, maga is beszerezhet hozzávalókat, de ezeket 80–90 százalékban a szervezők állják. A fiatalok délutánig, estig dolgoznak, majd visszahozzák őket a szálláshelyre, ahol a közös estebéd után kiértékelik az aznapi munkát. Utána szocializálódásra is van lehetőség.

„Népszerű a terv. Sok fiatalt otthon nem tesznek oda, hogy segítsen, így itt tanul meg sepregetni, fát vágni stb. És a munka során megismerik egymást, a családokat. Lelkesek lesznek, meghatóan mesélnek arról, hogy az idős nénik hogyan köszönték meg a segítséget” – vázolja a hangulatot Vagyas Attila.

Aki szerint

a tábor rácáfol azokra az előítéletekre, amelyeket a társadalom aggat néha jogtalanul a fiatalokra.

„Van emberség, segítőkészség, nyitottság, őszinteség bennük” – osztja meg saját tapasztalatát a szervező. Ennek illusztrálásaként elmondja, bár az utolsó nap általában kirándulásra van szánva, előfordul, hogy a később bekapcsolódó rászorulók miatt hét közben annyira felgyűl a munka, hogy ezt is feláldozzák.

Igaz, idén az Erdővidéken dolgozók eljutottak a Vargyas-szorosba, az Aranyosszéken önkénteskedők pedig utolsó nap a Tordai-hasadékban tartott unitárius találkozón segítettek, kapcsolódtak ki.

A visszajelzések minden tábor esetében pozitívak – mondja Vagyas Attila. „Napról napra látszik, hogy ez hasznos dolog, mindkét félnek jó. Sokan kérdezik, mikor megyünk vissza”.

A számok is beszédesek: a SegédKezek kalákatábor idei kiadásán összesen 42 erdélyi településen segítettek, 110 családnál és több középületnél dolgoztak fiatal önkéntesek. Akiknek szállítását, szállását, ellátását a szervezők állják pályázati forrásokból. Idén a fő támogató a bukaresti Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) volt, de a Bethlen Gábor Alapon, az Egyházi és Nemzetiségi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárságon és a Nemzeti Együttműködési Alapon keresztül a magyar kormány is hozzájárult. Magyarzsákodon a Romániai Falugondnokság Szövetsége állta a költségek egy részét.

Vagyas Attila derűlátó.

– sorolja a további terveket. Jövőre is három nagyobb tábort szerveznének, sőt, ha lesz rá anyagi fedezet, a marosszékit is egyhetesre növelnék, és 40–50 főre bővítenék az önkéntesek számát. A szervező szerint a rászorulók segítése mellett az sem elhanyagolandó szempont, hogy a kalákatáborok hozzájárulnak egy rendezettebb erdélyi faluképhez.