Pattogó tüzű, cserépkályhás Mikulás-esték

Nagy-Bodó Tibor 2020. december 03., 08:56 utolsó módosítás: 2020. december 03., 12:48

Mikulás fontos átmenet az őszi-téli vallásos ünnepek között. A katolikus mindenszentek és a protestánsok reformációja után az adventi időben elindul egy olyan családi, lelki készülődés, amikor egyre inkább Isten felé fordul az ember. Ebben az időszakban érkezik Szent Miklós, a gyerekek kedvenc Mikulása, aki a valóságos egyházi történetéből rég átlépett a népi hagyomány színes világába. Mikulás nélkül sokkal szegényebb lenne minden kisgyermekes család. Összeállításunkban Mikulás-élményeikről kérdeztünk erdélyi értelmiségieket.

Mikulás ott él kicsinyeink szívében és a felnőttek emlékezetében •  Fotó: Erdély Bálint Előd
galéria
Mikulás ott él kicsinyeink szívében és a felnőttek emlékezetében Fotó: Erdély Bálint Előd

Gyéresi Júlia,
a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusa
Mindannyiunk életében volt már olyan pillanat, amikor jót cselekedtünk, és ettől felforrósodott a szívünk tájéka, és az önzetlenség édes érzése ölelt körül. Egy ilyen történetet mesélek el, mert hiszem, hogy a segítő szándék és a megvalósult jótett egy életre derűlátóvá teheti a gyerekeket.
Volt egyszer egy édesanya, aki egyedül nevelte két szép kislányát. Édesapjukat korán elveszítették autóbalesetben, amikor egy távoli országból éppen hazafele tartott. Az anyuka mindent megtett, hogy kislányainak boldog életet biztosítson, és ne érezzék hátrányos helyzetűeknek magukat.

Nem voltak sem szegények, sem gazdagok, megvolt mindenük, amire szükségük volt: szeretet, biztonság és meleg otthon.

A nagyobbik, kilencéves kislányt Zsuzsikának, a kisebbiket, az ötévest, Sárikának hívták.
November végére járt, amikor a napsugarak még langyosan simogatják az emberek arcát, de már elkél a sapka és a sál. Zsuzsika éppen a házi feladatát írta arról, hogy melyik évszakot miért tartja szépnek, Sárika a babáival játszott.

A bejárati ajtón csöngettek. A szomszédjukban lakó Ilonka néni jött látogatóba. Már régóta tervezték, hogy elköltöznek a tömbházból. Imre bácsival sokat dolgoztak: a Bóbita mosolya névre elkeresztelt virágkertészet népszerű lett, és megengedhették maguknak, hogy két fiukkal, Zoltánnal és Ádámmal, no meg a két magyar vizslájukkal abba a viráglugasos házba költözzenek, amelyre régóta vágytak. Az édesanya leültette Ilonka nénit a konyhában, megkínálta fahéjas-almás süteménnyel, és mindenféléről beszélgettek. Zsuzsika egyre jobban fülelt.

Közeledik Szent Miklós napja – hallotta édesanyja suttogó hangját –, és Zsuzsika babaházat kíván. Nem mondhatom azt a gyermeknek, hogy Mikulás a szülők anyagi helyzete alapján szállítja az ajándékokat.

A húgoméknál három babaház is van, mindig azokkal akar játszani, ha ott vagyunk vendégségben”.
Zsuzsika elkezdett álmodozni, és többé már nem figyelt arra, hogy mit beszélnek a felnőttek. „Jaj, a babaház! El is feledkeztem róla, sóhajtott, pedig mennyire szeretném! Tényleg, nemsokára jön a Mikulás! Hátha mégis elhozza nekem, ha egy szép, szívhez szóló levelet írok neki. Megírom, hogy milyen jól tanultam, mennyit segítettem édesanyámnak, és még Jeromost és Jónást is elvittem sétálni!” Hirtelen talpra ugrott, és kiszaladt a konyhába. Gyors, határozott mozdulattal nyitotta ki az ajtót, és elkiáltotta magát: „Tudom már, édesanyám! A Mikulástól kérek babaházat!”
Ilonka néni és az édesanyja is rémülten néztek rá, megijesztette őket Zsuzsika hevessége. „Drága kislányom, hogy te milyen elszánt vagy! Beszélünk erről később, most itt van Ilonka néni, hadd váltsunk még egy pár szót” – csitította a lányát, megölelte, megigazította ruhácskáját, és puszit nyomott az arcára.
Másnap Zsuzsika feldúltan jött haza az iskolából. „Édesanyám, nincs is Mikulás! Azt mondták a nagyok, hogy az egész csak hazugság. A szülők veszik az ajándékokat, és nem a Mikulás hozza!” Amikor a húga látta, hogy Zsuzsika mennyire indulatos, sírni kezdett. Az édesanya alig tudta megnyugtatni őket. Zsuzsika durcásan az ablakhoz szaladt, és kikönyökölt. Abban a pillanatban egy taxi állt meg a tömbház előtt. És ha hiszitek, ha nem, kiszállt belőle a Mikulás. Zsuzsika csak hebegett, habogott, alig tudta kimondani, hogy mit is lát. Egy perc múlva csöngettek az ajtón. Zsuzsika lélekszakadva odarohant, és sarkig tárta.

A küszöbön ott állt a Mikulás egy hatalmas, fényes ezüstpapírba csomagolt dobozzal.

A kislányhoz fordult: „Zsuzsika, nagyon ügyes kislány vagy, és meghatott a kérésed. Tudom, hogy régóta vágysz rá, de soha nem követelőztél. Hat nappal hamarabb érkeztem, mert még sok helyre kell eljutnom. Maradj ezentúl is ilyen kedves, segítőkész és szorgalmas”. Letette az óriási dobozt az előszobában, megpuszilta Zsuzsika feje búbját, elköszönt és elment.
Zsuzsika izgatottan bontogatta a csomagot. Minden képzeletet felülmúló látvány volt! A világ legszebb babaházának lett a boldog tulajdonosa. Észre sem vette, hogy újra csöngettek, és Ilonka néni állt az ajtóban. „Zsuzsika, a te hangodat hallottam a lépcsőházban?” – kérdezte. Zsuzsika buzgón bólogatott: „Igen, az enyémet! Olyan boldog vagyok! Teljesült a kívánságom! Gyere, Sárika, játsszunk!”
Azt már nem látta, hogy az édesanyja könnyes szemmel öleli meg Ilonka nénit, és azt suttogja neki: nagyon köszönöm.

Mikulás és a pozsonyi kifli

Kőrössy Réka,
Erdélyből elszármazott, Floridában élő értelmiségi

Hét-nyolc éves lehettem, húgaim még kisebbek. Elérkezett a várva várt Mikulás-nap előestéje. Szépen felsorakoztattuk a cipőket a konyha ablakpárkányára. Kinn nagy pelyhekben hullt a hó, jó utat biztosítva a Mikulás szánjának. Korán feküdtünk, hogy korán kelhessünk.
Másnap reggel volt nagy öröm, a cipők tele voltak cukorkával, csokoládéval. De volt ott virgács és Krampusz is. Ráztuk a cipőket, hátha van még valami bennük. Gurult is a sok dió szanaszét.
Nagymamám ekkor így szólt: „ne herdáljátok el a diót, inkább adjátok ide. Lesz belőlük pozsonyi kifli. Ahány diót adtok, annyi kiflit kaptok”. Emlékszem, én öt diót adtam neki.
Eltelt a nap, délután lett, decemberben korán esteledik. Kinn havazott, fehér volt az udvar. Egyszer csak csengő hangját hallottuk, lovas szán állt meg a ház előtt.

Nyílt az ajtó, és Miklós nagybátyám lépett be. Rázta a havat a kabátjáról, mögötte a kocsis egy nagy kosár almát cipelt. Nagy üveg méz aranylott a kosár közepén.

Édesapám szólt nekem, hogy köszöntsem fel nagybátyámat. Mindig nekem kellett szavalnom, köszöntőt mondani, így hát odaálltam nagybátyám elé és elmondtam a betanult szavakat: „névnapodon Miklós bátyánk szeretettel köszöntelek.” Ennyi lett volna, de az ünnepi hangulatban még hozzátettem: „ha majd egyszer öreg leszel, Mikulás lesz belőled.” Közben nagymama behozta a nagy tál pozsonyi kiflit a konyhából, kínálta nagybátyámat, aki párat betett a kabátja zsebébe, mert kinn várta a szán. De mielőtt kilépett volna a házból, egy könyvet nyomott a kezembe. A szán elment, a ház csendes lett. Gyorsan a szoba egyik sarkába bújtam a könyvvel és az öt kiflivel. Dobogó szívvel nyitottam fel Aesopus Meséit. Az első oldalon ez állt: „Rékának, a Mikulás”. Kívánom, hogy idén is hozzon a Mikulás mindenkinek valami nagyon szépet.

Adni-kapni egyaránt jó

Csákváry Éva
újságíró, a Bihari Napló volt munkatársa

Szent Miklós vagy Mikulás, ez itt a kérdés. Megrögzött ateista lévén nem vagyok köszönő viszonyban a szentekkel. Szent Miklósról viszont többek között azt olvastam, hogy Oroszországban, Görögországban és Szerbiában a pálinkafőzők védőszentje. Ez elgondolkoztatott. Mégiscsak a jó öreg Mikulás bácsi figurája kedvesebb a szívemnek.
Emlékeimben most is elevenek a pattogó tüzű, cserépkályhás Mikulás-esték, amikor a szüleim megtöltötték mindenféle földi jóval a gondosan megtakarított és ablakba kitett cipőket.
Ma

szeretem nézni az unokáimat, nagy szorgalommal fényesítik csizmájukat, aminél talán csak csillogó szemük fényesebb, amikor reggel megtalálják az ablakba kitett lábbelikben a becsempészett apró ajándékokat.

E kedves szokást gyermekeim nagy szeretettel dédelgetik még a messzi Amerikában is. Az ott élő rokonságom is meglepetéseket szerez a kicsiknek, akik nagy izgalommal mesélik másnap az iskolában amerikai osztálytársaiknak, hogy nálunk, magyaroknál milyen kedves népszokás van, és szeretettel osztozkodnak a finom édességeken.
A Mikulás környéki hercehurcával kapcsolatban mégiscsak zsörtölődnék egy keveset. Sajnos, hajlamosak vagyunk túlzásba vinni a Mikulásra szánt beszerzéseket. Egyre inkább az egymás túllicitálása a jellemző és nem az ajándékozás öröme. Hisz adni-kapni egyaránt jó. Nem kellene a boltokat kifosztani és a kislányoknak a legdrágább járó-beszélő babát, a fiúknak pedig a felülmúlhatatlan távirányítós ketyerét megvásárolni. Ez az ünnep nem erről szól: az igazi örömöt, amikor a gyermekek tapsikolva találják meg az éj leple alatt becsempészett ajándékokat, a meglepetés erejének köszönhetjük. Ne a sokasodó „csilivili” kerüljön előtérbe, hanem a szerető gondoskodás és az ajándékozás varázsa.
Ahogy telnek az évek, egyre inkább erősödik bennem a tudat:

Mikulás létezik, ott él kicsinyeink fantáziájában és a mi emlékeinkben egyaránt. Ezt nem veheti el tőlünk senki,

hiszen az emlékek még most is oly elevenek, amikor a régmúltban a finom csokit szopogatva önfeledten nevetgéltünk azon, hogy drága jó apukámnak krumplit meg hagymát hozott a szakállas öregúr.
Akármennyit is elmélkedünk e témán, a végkifejlet mégis egyértelmű: tudunk örülni, örömet szerezni, és amíg ez így van, boldogok vagyunk. Az egyre inkább érzelemszegénnyé vált világunkban a boldogság a legfontosabb.

A kozmopolita Mikulás

Tódor Csaba
székelykeresztúri unitárius lelkész

A Mikulás ángyója egy régi faluban lakik. A falu igen kicsi, és takaros utcái vannak. Egyesek azt mondják, halmaz-szerkezetű. Mások sárosnak mondják. Tény, hogy szekérrel könnyen el lehet bolondulni benne. A falu közepében van egy szép fehér templom. Ez a falu központja. A falu egyetlen utcája úgy körbekígyózza a templomot, mint egy használat előtti utókötél. Mondhatjuk úgy is, köldökzsinórként tekeri körül a templomot az utca.

A főút két oldalán házak állnak és kertek. A köldökzsinórutcán közlekednek az emberek. Ősszel itt gurul a dió, a lábnyomokban megáll a víz és a csorda járásakor egy-egy tehén. Busz nem jár a faluba, orvos sincs, az emberek ritkán betegek.

A híreket is e köldökzsinórutcán viszik a szomszédok egymáshoz. E kicsi faluban mindenki szomszéd, s az egész nagyvilág életre kel minden továbbadott szusszanásban, ami hangként jön ki a szomszédokból. Olyan teremtésféle, dohos, nyirkos művelet, amikor a szuszogás megvastagodik, s pengeni kezd, hang lesz, majd szó, és gondolat fogan. Máskor pedig gyermek.
E régi faluban így keletkeznek a mítoszok. Mivel azonban a köldökzsinórutca körbejár az alszegben – itt nincs túlsó utca –, az egyik ház egy éppen nyitva felejtett szájhoz hasonlít. Ebből folyamatosan jön ki a lehelet. A szomszéd ház olyan, mint egy zárt ajak. Ebből nem jön ki semmi. Be van deszkázva az ablak, mert elmentek a mitikus hősök „némötbe”. Egyik autót mos, a másik fehér inget és a becsületét, hogy megadja az adósságát.
Erőst érdekes e kicsi falu, mellette van egy régi erdő, amit a helyiek Nagyerdőnek neveznek. A múltban a Nagyerdő látta el a falut ajándékkal: fával, fűvel és gombával. Csak annyit hoztak haza, amennyire szükségük volt az embereknek: koporsónak, gerendának, bölcsőnek, s a maradék szegydeszkából egy-egy lapítónak valót.

Ünnepi díszben a városok. Sokan túlzásba viszik a Mikuláskor beszerzett ajándékokat •  Fotó: Beliczay László
Ünnepi díszben a városok. Sokan túlzásba viszik a Mikuláskor beszerzett ajándékokat Fotó: Beliczay László

Ennek a kicsi falunak nemrég lett egy testvérvárosa Amerikában. Nagyváros, de a kicsi faluból még nem járt ott senki. Az egyik tátva maradt szájú ház tréfafabölcsőjében látott világot annak idején a Mikulás. Amikor megnőtt, ő is kijött az utcára, s megállt a köldökzsinórutca egyik kanyarjában beszélgetni. Ő lett aztán a posztmodern pletykamitikus Mikulás, aki szintén eltűnik évközben valahová. Egyesek szerint külföldre. Mások szerint nem.
Amikor így december ötödikén tavaly hazajött, elkezdte mondani a maga módján, hogy a messzi Amerikában, a nagy testvérvárosunkban akkora házak vannak, hogy az eget karcolják. Rakétákkal kellett széjjelbarmolni az egyik esőfelhő gyomrát, nehogy kiszakassza valamelyik eget karcoló ház tetejéről a kupás cserép. Ez a nagy amerikai város nagy ajándékot akar küldeni: ösztöndíjat a kicsi faluban élő öt gyermeknek. Óvoda nincs, iskola sincs, de gond van elég minden reggel, amikor iskolába kell menni. Hogy az iskolabuszra hányan és hogyan ülnek maszkkal, egymástól távol. Ez a kicsi falu nagy gondja.

A Mikulás az évet ott töltötte, és azzal bízták meg, hogy átadja az üzenetet, de a pénzt nem adták oda neki.

Erre föl a szomszédok összegyűltek a falu profán helyén, ami a templom mellett van. Elkezdtek beszélni és tervezni, hogy karácsonyra mit vesznek az ösztöndíjból: új tréningblúzt, aktív hangfalat, telefont, és van, aki disznót. Volt, aki kocsiban gondolkozott. A Mikulás is rájött valamire. Megkereste ángyója házát, ami ugyanolyan csiki-csuki ház volt, mint a szomszédé, s bement az elsőházba. Ott volt egy üres bölcső, és abba beléfeküdt.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.