Omega-történet: Benkő László a régi csibészek útjairól

Az európai könnyűzenei robbanás előzménye a 60-as években a rock and roll beszabadulása volt Amerikából: Elvis Presley, Little Richard fémjelezték a stílust, hatásuk mind a mai napig tart. A csúcspont után egy lefelé ívelő korszaknak voltunk tanúi, a megújulásnál Európa ébredt fel először. S mivel a szigetország Amerika-kommunikációja volt a legerősebb, az angoloknál kezdődhetett a Beatles-korszak. Minden tehetősebb ország megteremtette a maga bandáit, s porondra léptek a vezető együttesek, énekesek; egy színes, karakterében rendkívül érdekes, de egy irányba ható stílusirányzat nyűgözte le az európai fiatalokat.

Csehszlovákiába a piros útlevéllel egy évben négyszer mehettünk, nyugatra nagyon megnézték, mikor engedték ki az embert. Fizikailag tehát nem lehetett kimenni a nagyvilágba, de a másik világ képe az éteren keresztül beszűrődött: Soprontól Budapestig lehetett fogni a külföldi adásokat. A „legvidámabb barakk” határait elaknásították ugyan, de a külső világ képe eljutott hozzánk, amit gondolatban felnagyítottunk, a valóság az álom és a realitás között lehetett.

Az enyhüléssel egyre fontosabbá vált a Magyarországról alkotott kép. Ennek egyik pillére volt például, amikor Ferencsik János vezetésével az Állami Hangverseny Zenekar Londonban léphetett fel nagy sikerrel.
A Magyar Rádió nemzetközi osztályán az angol–amerikai szekció munkatársai az itthoni életet figyelték, jelentéseket küldtek ki hazájukba, ezekben különös gondot fordítottak a fiatalokra. Így merült fel az ötlet, hogy egy magyar együttes lépjen fel az angol fővárosban.
Az álom 1968 májusában teljesült, elutazás előtt még a Gellért Szállóban az újságírókkal találkozott a zenekarunk. Remegett a lábam életem első fontos sajtótájékoztatóján, egy papírra leírtam a néhány szavas mondandómat, amit minden bizonnyal élőszóban is tudtam volna tolmácsolni, de nem akartam elszúrni semmit. Érthető,

Hivatalosan a Decca lemezkiadó szervezte programunkat, a banda Omega Red Star néven szerepelt. Kezdtünk magunkhoz térni, amikor másnap délben felszállt velünk a repülőgép, s Londonban landoltunk. A rockvilág kellős közepébe csöppentünk. Egy hónapig éltünk az álom és a valóság határán, fel sem fogtuk, hogy ez megtörténhetett velünk. Olyan sztárral, mint például Eric Claptonnal szoríthattunk kezet a koncertek szünetében. Barátságok is szövődtek, például Ginger Baker, a dobfenomén Molnár Gyuri, Elefánt gitárját csodálta meg. Ugyanolyan formája volt, mint az övékének, s amikor kibetűzte a koppintott csehszlovák hangszer nevét, Jolana, nem tudta hova tenni a márkát.

Egy hónap alatt 20-25 saját koncerten léptünk fel, valamint neves klubokban szerepeltünk, ami a nagy távolságokat tekintve szép teljesítmény. Csillagturnékat szerveztek: Skóciába, Walesbe is eljutottunk. Volt, ahol több ezren vártak minket, akkor alakultak ki azok a nagy bulik, amik később Amerikában a woodstocki fesztiválon teljesedtek ki. Angolul énekeltünk, de néha a repertoárt magyarral is tarkítottuk, s figyeltük a hatást.

Hihetetlen volt a közönség, ösztönösen ráéreztek zenénkre, megtaláltuk a közös hangot, mintha a budai E épületben vagy az Omega Klubban léptünk volna fel. Volt egy érdekes jelenség, az autópályák kereszteződéseinél megálltak az utazó együttesek, ahol már nagy tömeg leste a sztárokat. Később már minket is vártak. Külön színfoltja volt a fővárosnak egy rockszálloda, ez lett a törzshelyünk. Két szinttel a föld alatt voltak a bulik egy tökéletesen hangszigetelt teremben, hogy a többi lakót ne zavarják. Az előtérbe többféle hangszert helyeztek el. Ha valaki megérkezett, s kedvet érzett hozzá, szabadon használhatta azokat.
Egyik koncertünk után történt meg a csoda, odajött a szervező menedzser, s felajánlotta, lemezre rögzíti a hallottakat. Nem kellett messze menni, a színpad mellett egy teljes stúdió működött. Ez furcsa volt, Magyarország egyetlen lemezstúdiójában, a Rottenbiller utcában hónapokat, éveket kellett várni, hogy sorra kerüljünk. Nem sokat haboztunk, igent mondtunk, s később kint meg is jelent a lemezünk a Decca gondozásában.

Itt kell beszélni a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat szerepéről. Politikai indíttatásból nem akarták, hogy a rockzenekarok kerüljenek előtérbe, mivel ekkor még a dixieland volt a támogatott, veszélytelen műfaj (magam is másfél évig zongoráztam a Benko Dixielandben). Erdős Péter, az akkori könnyűzenei korifeus általában kislemezeket vett fel a zenekarokkal, évente mindegyikkel hármat. Ez kemény korlát volt: szűkítette a koncertrepertoárunkat, önálló műsorral nem állhattunk színpadra, s visszavetette a szakma fejlődését is.

hogy engedélyük nélkül lemezt merészeltünk kiadni. Különösen tartott Aczél elvtárstól, hogy a főideológus fülébe jut a fiaskó. Lépniük kellett nekik is, ráadásul diplomatikusan, mivel a Decca fütyült volna a jóváhagyásukra. A többi már komédiába illik. Amikor leszálltunk Ferihegyen, a váróban dr. Erdős Péter személyesen fogadott minket. Próbált kedves lenni (nehezen ment), s rögtön bevitt minket a Rottenbiller utcába megbeszélni a technikai részleteket „holnap itt kezdtek” felkiáltással. Augusztus 20-ra szándékozták piacra dobni a felvételt, hogy Trombitás Frédi és a rettenetes emberek előbb jelenhessen meg az angol verziónál. A londoni partner egy esetleges őszi turnénkra ütemezte be a kiadást, de addigra az itthoni apparátus is beindult, s letiltották az utazást.
A lemez fogadtatása leírhatatlan volt: a Kossuth Lajos utcában a dedikáláson négyes sorokban álltak az emberek, s rendőrök is érkeztek a rend fenntartására. Ezzel megtört a jég, a magyar együttesek egymás után adhatták ki albumaikat.

A siker messze hangzott, s meglepetésszerűen Nyugat-Németországból, Frankfurtból jelentkeztek be hozzánk. Le is szerződtünk a Bellaphon lemeztársasághoz, amit idővel egy EMI-szerződés váltott fel. A zenei közízlés egy évtized alatt sokat változott a kettészakított országban, a rock háttérbe szorította az ottani fúvószenét, s az angol zenekarok kedvenc terepévé vált. Mivel a Ruhr-vidéken sok a város, az angol bandák annyit koncertezhettek, amennyit akartak. Az új irányzat nem állt meg a két Németország határánál, mivel minden keleti család is nyugati tévét nézett, rádiót hallgatott. Az NDK ugyan nem tudott meghívni angol zenekarokat, de a hasonló stílusú magyar együttesek, mint mi vagy a Piramis, hamar népszerűek lettek Honecker birodalmában. Rostocktól Karl-Marx-Stadtig buliztunk rendszeresen. Mindig keletnémet bandák vezették fel a műsort, így szereztek nevet maguknak.

Világosan emlékszem egy koncertre, valaki a zenekari árokban élénken figyelt minket, s végig jegyzetelt. Néha az orgona mellől lesandítottam, de nem zavartatta magát. Legközelebbi koncertünkön meglepetten láttuk, hogy a kivetítőn mi kétszer szerepelünk, az előzenekar tökéletesen alakított minket, mivel az ügynöknek vélt figura lerajzolta ruháinkat, frizuráinkat, gesztusainkat. Visszaköszönt, ahogy Kóbor János forgatta a mikrofonját, vagy Elefánt feldobta a gitárját, dublőreink mindent hűen utánoztak. Szerencsére más gúnyában léptünk fel, különben tudathasadást okoztunk volna a közönségnek. Természetesen itt is piacra dobtunk lemezeket, az otthoni korongokat a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat berlini boltja árusította. Más helyi együttesek is műsorukra tűzték nótáinkat, például a Gyöngyhajú lány igazi sláger lett.

Ezután még inkább kitágult a világ, a hetvenes években Palma di Mallorcára indultunk. Barcelonában szerettünk volna találkozni Cziborral és Puskás Öcsivel is, akiket még itthonról ismertünk, de a 80-as évekig még hazaárulónak számítottak, így az összejövetel elmaradt. A szigeten tartott fesztiválon nagy sikert arattunk, s különdíjat is kaptunk. Először nem értettük igazán, miért zavarnak vissza a színpadra, hogy az Olyan szépen mosolygott számot játsszuk el ismét, a közönség közben tombolt, s velünk is tudatták a dicső elismerést. Mivel a fesztivált nyár elején rendezték, a népszerű dalok a spanyol tengerparttól Szicíliáig mindenütt szóltak.
Na és a Szovjetunió! Budapesten a Népstadionban nem engedtek minket fellépni, tartottak a túl sok fiatal kordában tartásától, viszont a Sportcsarnokban és a Kisstadionban rogyásig szerepeltünk. Néha a Kisstadionban ötször játszottunk egymás után – a hetvenes évek végén. Egyik este egy szovjet delegáció is felbukkant a jellegzetes erkélyen, a VIP páholyban, ahol az Országos Rendező Iroda vezetőjével, s egy jókora demizson vodkával foglaltak helyet. Mi is rátettünk egy lapáttal, egy látványos nyitányrésszel kezdtünk, Kóbor János egy láthatatlan kötéllel a tetőről ugrott le,

Moszkvába mégis egy kulturális delegációval kerültünk ki, Major Tamás, Gobbi Hilda, Psota Irén, Boncz Géza, Nádas Bumbi, Markos utazott együtt velünk. A Lenin-mauzóleumban tört ki a botrány, s hiába intett bennünket Major és Gobbi, Boncz odaszólt a romos szovjet vezérnek: „Ide figyelj!…, Bármit dugtál, három!” utalt Lenin összekulcsolt kezére és az ismert pénzjátékra. Elszabadult a pokol, botrány lett, s ha nincs a híres szovjet énekes, Joszif Kobzon, biztos bekasztlizták volna az egész bagázst, és nem beszélgethetnénk most itt.

A gorbacsovi peresztrojka idején melegítették fel ismét kinti szereplésünket. Eric Clapton és a Sting társaságában hívtak meg iskolakezdésre, a Vörös téren léptünk volna fel külön-külön. Megrémültünk, a tévéből november hetedikéken látott hatalmas térre százezrek fértek be, s inunkba szállt a bátorságunk. Eric Claptonnal elutazása előtt Pesten találkoztunk, s megígérte, hogy Varsóból még üzen, lesz-e koncert. Nemleges volt a válasz. Viszont később, 2013-ban egy hatalmas sportcsarnokban léphettünk fel az orosz fővárosban. Ehhez is kapcsolódik egy sztori. Az első sorokat ortodox egyházfők foglalták el. Később fény derült a rejtélyre, amikor meghívást kaptunk az említett egyházi méltóságokhoz a Megváltó Krisztus-székesegyházba, hogy átadják nekünk a Mihail Alekszandrovics Romanov Nagyherceg Emlékérmet.

A kapcsolat és a hihetetlen ragaszkodás a határon túl élő magyarsággal átszőtte életünket. Ők is velünk együtt élték fiatalságukat, s amikor egyre többet tudtunk velük találkozni, e kapcsolat sokat jelentett számunkra.
A titói Jugoszláviában is sokat játszottunk, a magyarlakta területeken, valamint a tengerparton rendeztek koncertsorozatot. Nagyon színvonalasak voltak a jugó rock zenekarok, ők már korábban megérezték a szabadság ízét, s Nyugaton is előttünk futottak be, a Jugoton jól menedzselte őket.

A ravasz székelyek viszont szagot kaptak, felvásárolták a jegyeket, s minden koncertünk tele volt honfitársainkkal: sokan több száz kilométert utaztak, hogy találkozhassunk. Bukarest magyar lakossága is megmozdult. Sok helyen kicsinek bizonyult a sportcsarnok, ilyenkor a kívül rekedtek kivetítőkön követhették a műsort. Akárhová mentünk, buszunkat ünneplő tömeg várta, s kikapták a koffereket a kezünkből, büszkék voltak, hogy segíthettek.
A pozsonyi Lyra fesztivál különösen emlékezetes marad. Neves eseménnyé nőtte ki magát, olyan kiválóságokat hívtak meg mint Josefine Baker, a Shadows, a Beach Boys, a Procol Harum. Minket 1977-ben láttak vendégül. Németországi utunkat szakítottuk meg, s – felsőbb utasításra – siettünk a koronázó városba, koncertünket élő adásban közvetítette a csehszlovák tévé.
Az amerikaiak is tele voltak csehszlovák pénzzel, amivel nemigen tudtak mit kezdeni. Másnap reggeli után „gyertek, költeni” felkiáltással léptünk ki az utcára, s amikor rajongóink megláttak, gyorsan körénk gyűltek. Ekkor elkezdtük osztogatni a megmaradt pénzt, aminek hamar híre ment. A balhé elkezdődött, a rendőrség megjelent. Ha az amerikaiak nincsenek, sokáig ott tartóztattak volna a szervek. Még napokig sorolhatnám az élményeinket, ami már történelemmé szelídült, s egy korszak lenyomatává vált.