HIRDETÉS
Miért adja fel valaki ideiglenesen budapesti színészi pályáját? Ausztrália vagy Új-Zéland helyett miért jó neki Bukarest? Miért jön egy fiatal tanár Tatáról a legtöbb erdélyi számára is ismeretlen Halmágyra néptáncot oktatni? Miért cseréli fel egy magyar fiatal ausztriai túravezetői állását segesvári szórványkollégiumi munkára? Ha a sors úgy hozta, hogy Székelyföldről Budapestre röpítette az élet, miért tér vissza a Zsil völgyébe? Aki pár éve „szabadult” az elrománosodás útján járó Csángóföldről, vajon miért vállal sors-
közösséget és szélmalomharcot Petrozsényben? Mindezek olyan kérdések, amelyet a Petőfi-program keretében Erdélybe, Moldvába és Bukarestbe került fiataloknak tettünk fel. Az öt évvel ezelőtt útjára indított program alapvető célkitűzése, hogy a szórványterületek fogyatkozó magyarságán segítsenek a kiküldött ösztöndíjasok. A „petőfisek” leginkább a hagyományápolás, az anyanyelvoktatás és a kulturális programok szervezésével próbálnak életet lehelni a rászoruló közösségekbe.
Tóth Noémi a magyar fővárost cserélte fel a románra. A budapesti lány többször is megfordult Erdélyben, megkedvelte a Székelyföldet, de Bukarestet addig csak képekről ismerte. A Magyarországon szabadúszó színészként dolgozó Noémi változást szeretett volna az életében. Feliratkozott a Kőrösi Csoma Sándor- és a Petőfi-programra is. Az első a világon szétszóródott diaszpórát célozza meg, utóbbi a Kárpát-medencébe, a határon túlra szorult magyarokat szólítja meg, közülük is azokat, akik szórványban élnek. A fiatal művésznő nem tagadja: inkább Ausztráliáról és Új-Zélandról álmodozott, de a hatósági meghallgatás után nem kapott választ. Később telefonon kérdezett rá, mire számíthat.
A Brassó melletti Hétfalut vagy Bukarestet ajánlották a program irányítói. „Nem sírtam el magam, de nem erre számítottam. Most mégis Bukarest megváltásnak tűnik!” – áradozik a román fővárosról, amelyet lépésről lépésre kezd megismerni. Ha nem muszáj, nem buszozik, és nem ül metróra, inkább kilométereket gyalogol, hogy minél többet lásson a városból. Szeptemberben elkezdett munkájával Noémi az Ady Endre-líceumban, a Petőfi-házban és a Balassi Intézetben próbálja összefogni a Bukarestben élő magyarokat. Nyelvórát, meseterápiát és pszichológiai órákat tart, de mindenekelőtt – hivatásából adódóan – színjátszást tanít a magyar iskola diákjainak.
A szintén „elsőéves” Farkas Emőke tízéves lányával Tatáról érkezett a Brassó megyei Halmágyra. Szakmája szerint néptáncoktató, de az önképzőkör és a tanműhelyóra között most a népviselet felélesztésére buzdítja a helyieket.
– meséli történetét, hogy miként került a Szászföld egyik vegyes településére. Néhány hónap alatt, amióta Erdélyben van, szerkesztett már a helyiek receptjeiből gyűjteményt, és végigkántálta a halmágyiakkal Kóbort, olyan élményt nyújtva az elnéptelenedés szélén álló falu lakóinak, amilyenben évtizedek óta nem volt részük.
Nem mesze a két Brassó megyei vidéki településtől, Kőhalomban Halász Hargita szolgál. Bár a keresztneve alapján székelyföldinek tűnhet, ő is a határon túlról érkezett. Délvidéken szórványban nőtt fel, és ott is dolgozott két évig tanítónőként. Hosszú kihagyás után a maradék maradékát próbálta újratanítani anyanyelvére. Ezt látta kisgyerek kora óta: református püspök édesapja, Halász Béla az igehirdetés mellett egész életét a nyelv és a nemzeti identitástudat megmentésének szentelte.
– mosolyodik el a lány, aki a szórványbentlakás esti programjaival és a kisváros kulturális életének felpezsdítésével foglalkozik.
Tímár Karina szintén szórványból érkezett, Moldvából. Némi tapasztalatra már szülőfalujában, Pusztinán is szert tett, ahol a kolozsvári mesterizés közben magyar nyelvet oktatott. „Az anyanyelvemre tanítottam csángó falustársaimat úgy, hogy jómagam is csak tizenéves koromban tanultam meg magyarul. Hetedik osztályos diákként kezdtem el énekelni, addig hallani sem akartam a magyar nyelvről. Ekkor viszont érdekes változás állt be az életemben:
– adja elő mesébe illő történetét a huszonéves pusztinai lány. Petrozsényban és Petrillán néprajzosként inkább hagyományőrző programokat szervez, ezenkívül magyar nyelvet, táncot és dalokat tanít. Mint mondja, elindította a Szórványból szórványba című programot, mert a moldvai csángók jelentős része nem tudja, hogy a Zsil völgyében is élnek magyarok. Az információ-
hiány kölcsönös, hisz a bányavidéken azon csodálkoznak, miként képviselheti egy csángó lány a magyar nyelvet és kultúrát.
A többnyire távolabbi vidékekről érkezett ösztöndíjasok között van olyan is, aki nemcsak megszerette Erdélyt, de az itt maradás mellett döntött. A Segesváron szolgáló Prosenszki Róbert még a „petőfisködése” előtt a Székelyföldre költözött. A fehérgyarmati férfi Székelykeresztúron az Orbán Balázs Gimnáziumban, majd a szentábrahámi Benedek Elek Általános Iskolában kóstolt bele a romániai tanügyi rendszerbe. Az itt tapasztaltak nem riasztották el. Ellenkezőleg, mélyebbre szeretett volna ásni, így Csángóföldre kérette magát.
„A pedagógusszövetség tiszteletbeli elnöke, Lászlófy Pali bácsi azt mondta, nevezzek be a Petőfi-programba, amiről addig nem is hallottam” – idézi fel a kezdeteket az immár négy éve Erdélyben tartózkodó férfi.
Prosenszki közben megismerkedett élete párjával, Udvarhelyszékre nősült, családot alapított.
Emlékszem, első átruccanásomkor nemcsak a hegyek és tájak érdekeltek: folyton arról faggattam a magyar és román embereket, mi történt 1990 márciusában Marosvásárhelyen” – osztja meg fiatalkori élményeit az immár erdélyivé vált férj és apuka, aki áttelepedése előtt ausztriai hegyi túrák vezetésével foglalkozott.
Bár egy Magyarországon szocializálódott fiatalnak a szórvány nemcsak kalandot, hanem komoly kihívást, olykor túlélőprogramot jelent, a lapunk által megszólaltatottak közül senki nem bánja, hogy Erdélybe vagy Bukarestbe szegődött el. Mi több, a részben bürokratikus, részben kulturális vagy nyelvi akadályok ellenére örömmel és odaadással végzik munkájukat.
A Petőfi-programba válogatottak többsége hivatásnak érzi azt, amit a határon kívülre szorult és elszórványosodó magyarságért tesz. „Nem kell félni a szórványtól, és nem kell megijedni a Zsil völgyétől” – hangoztatja az egyik ösztöndíjas, akinek véleményét társai is osztják. A gyergyószentmiklósi származású, Budapesten tanult Jeszenszky Melinda Teréz megjárta már a kárpátaljai Gyertyánligetet, jelenleg a lupényi magyarok szolgálatában áll. Örömmel nyugtázza, hogy nem az egyedüli, aki vállalja a lepukkant bányavidéket. Mint mondja, nemrég érkezett a völgybe egy magát odakérető református lelkész is.
A program egyik haszonélvezője a szamosújvári Prima-díjas Téka Alapítvány. Az önálló magyar iskolájával, művelődési központjával és szórványkollégiumával főként a Mezőség északnyugati részét „pásztázó” civil szervezet képviselői rendkívül elégedettek az ösztöndíjasok segítségével. Balázs-Bécsi Attila alapítványvezető szerint eddig minden náluk megfordult fiatal maradandót alkotott. „A Petőfi-program sok értékes embert hozott Erdélybe” – állítja Balázs-Bécsi.
Török István unitárius esperes, aki a Fogarasra helyezett petőfiseket felügyeli, egyenesen kultúrnagyköveteknek nevezi az immár ötödik éve a romániai szórványmagyarság körében tevékenykedő ifjakat. „Fogarason az RMDSZ hibája miatt 70 gyerekkel szűnt meg az állami magyar nyelvű általános oktatás. A közösséget, amelyet szinte egyszerre két pap is elhagyott, igen megviselte az újabb csapás. Akkor kezdődött a Petőfi-program a heti rendszerességgel tartott anyanyelvórákkal, kulturális rendezvényekkel, majd 2016-tól a fogarasi magyar nappal” – sorolja a petőfisek megvalósításait a befogadó szervezet, Fogaras esetében a közeli olthévízi unitárius egyház képviselője.
A magyar napnak azért van kiemelt jelentősége, mert az anyanyelvet és a kultúrát kihozza a templomok vagy előadótermek falai közül. Mindez Fogarason mérföldkőnek számít, hiszen az utolsó magyar majálist Babits Mihály szervezte száz évvel korábban.
Krupa Annamária a Szatmár megyei Sárközújlak mentora. A háromszáz fős faluban, amelynek lakói közül mintegy száz magyar van, a gyermekek – noha beszélik anyanyelvüket, és ragaszkodnak néphagyományaikhoz – sokáig nem voltak tisztában azzal, hogy ők lényegében nem a többségi nemzet tagjai. Amint a közeli Avasújvárosban tanító alsó tagozatos pedagógus örömmel újságolja, a hozzájuk került ösztöndíjasnak köszönhetően a helyiek kezdik felfedezni identitásukat.
Jó lenne, ha a kilenc hónapos programot egész évesre bővítenék – vélekednek többen is. Zahoránszky István, a Máramarosszigeten működő Hollóssy Simon Egyesület elnöke az egyike azoknak, akik a vakáció idejére is igényt tartanának a Petőfi-programos fiatalra. Mindezt a tevékenységek folytonosságáért tartaná fontosnak, ugyanis a nyári vakációban nem áll le az élet. Ellenkezőleg – felpezsdül.
A szigetiek még így is szerencséseknek vallhatják magukat, hiszen számos szórványtelepülés nem is próbálkozott ösztöndíjast „szerezni” magának.
– adja meg a „vajon miért csak a szomszéd falunak lehet ösztöndíjasa” típusú kérdésre a választ Mucsi Géza, a Miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkárságának osztályvezetője, a program szakmai vezetője. Nemcsak a befogadók, hanem az ösztöndíjat megpályázók részéről is komoly igény mutatkozik arra, hogy a határon túli vagy a diaszpórában élő magyarság szolgálatába álljanak. Szakács Tamás budapesti programkoordinátor szerint háromszor akkora a jelentkezők száma, mint amennyit képes befogadni a rendszer. A kölcsönösen előnyös megoldást a programban részt vevő települések és ezzel együtt az ösztöndíjasok számának a további növelése jelentené.
A Petőfi-program 2015-ben félszáz fővel indult, ami első körben 65-re gyarapodott, jelenleg pedig 75-en veszik ki részüket a magyarságmentő munkából. Románia 24 településén – Erdélyben, Moldvában és Bukarestben – 38 ösztöndíjas teljesít szolgálatot. Az ösztöndíjasoknak köszönhetően elsősorban közösségi hálózatok épülhetnek ki, amelyek révén lassulhat a magyarság számának csökkenése. A program megálmodói szerint a szórványközösségek erősödő magyarságtudatával hosszú távon akár meg is lehetne állítani, esetenként pedig visszafordítani a fogyási folyamatot.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
