Keresztség révén háromszáz gyereke van – Nemeshegyi Péter jezsuita atya 37 évig szolgált Japánban

Jézus nevét – viszonylag későn – 1549-ben ejtették ki először Japánban. A „szó kimondója” nem volt más, mint Xavéri Szent Ferenc jezsuita szerzetes. Odaérkezése után sikeresen térített, több százan kérték a keresztség felvételét, s ezzel megnyitotta az utat a misszionáriusok előtt. Két évig volt Japánban, s szeretett volna a császártól külön engedélyt szerezni, hogy az egész országban hirdethesse az evangéliumot, a Kirishitant. Sajnos a belharcok miatt az uralkodónak nem volt igazi hatalma. Szent Ferencnek más szempontból sem volt könnyű helyzete, mivel Japánban – egy közhely szerint – minden bölcsesség Kínából származik, s a szigetlakók szerint Kínában a keresztény tanítások ismeretlenek. Ezzel az érvvel a buddhista szerzetesek a keresztények ellen hangolták a népet.

Szent Ferenc a rá jellemző hévvel reagált: „Elmegyek, s megtérítem Kínát”.

A Kanton városával szemben fekvő szigetig, San-Csaoig jutott el, s várta a jó szerencsét, hogy bejusson az országba. Egy zsák borsért egy csempész vállalta is átszállítását. Utolsó levelében egy kereskedő barátjának újságolta tervezett kínai útját, amit halála akadályozott meg. Testét a malajziai Melakkában temették el ideiglenesen, s utána az indiai Goában helyezték örök nyugalomra.
Válogatott kínzások

Ferenc két társa Japánban maradt, s lelkes munkájuk gyümölcseként a 17. század derekán már 300 ezerre becsülték a keresztények számát.

A népszerűséggel a keresztényüldözések is elkezdődtek. Tojotomi Hidejosi sógun, aki paraszti sorból küzdötte fel magát, betiltotta a missziót s a hit gyakorlását. A keresztények „takaréklángon” próbálták túlélni a nehéz időket.
Az 1600-as év belharcában, pontosabban a szekigaharai ütközetben Tokugava sógun győzött, s az új éra a 19. századig tartott. A császárnak nem volt tényleges hatalma, a sógunok uralkodtak valójában. A fővárost Kiotóból a keleti Tokióba helyezték át, igazi „rendőrállamot” tartottak fenn, hatalmukat a katonai erő biztosította. Az új vezérek világképébe nem illett igazán a kereszténység: minden zsarnok fél azoktól, akik egy más urat is tisztelnek. Így Takayama Ukon nagyurat, a híres szamurájt hite miatt Manilába száműzték, a mártírt nemrégiben avatták boldoggá.
Az üldözés egyre keményebb lett, a külföldieket vagy megölték, vagy kiutasították. A keleti ember rendkívüli kegyetlenkedésre képes, így a keresztényeket válogatott kínzásokkal kényszerítették hittagadásra. A vallást így csak titokban lehetett gyakorolni, s testvéreink Istenbe vetett hitükkel várták a jobb időket.

A jobb idők a 19. század közepén jöttek el. Matthew Calbraith Perry ellentengernagy hatalmas hajói megjelentek Tokió előtt, s a japánok hiába forgatták mesterien kardjukat, az ágyúk ellen semmit sem tehettek, s egyenlőtlen szerződés megkötésére kényszerültek. A kikötők megnyitása és a vallásszabadság engedélyezése is része volt a paktumnak. Kereskedők jelentek meg a láthatáron, konzulátusok nyíltak. A korszak lenyomata Puccini örökbecsű operája, a Pillangókisasszony.
Egy csoda is kötődik a nyitáshoz. Bernard Petitjeant, a Párizsi Külföldi Missziós Társaság papját 1863-ban Japánba küldték. A misszionárius Nagaszaki városában fából épített egy gótikus stílusú templomot, a szentély ma már műemlék. Az épületet csak külföldiek látogathatták, japánoknak tiltott volt a belépés. Az atya viszont felfigyelt arra, hogy a templom előtt öregasszonyok álldogálnak gyerekekkel. Egyikük – a nevét is tudjuk, Sugimoto Yuri – megszólalt japánul: „hol van Mária úrnő?” A pap bevezette őket a mellékoltárhoz, ahol a kis csapat letérdelt és imádkozott. Kifelé menet még egyszer szólt Yuri néni: „a mi szívünk ugyanolyan, mint az ön szíve.”

A pap eufórikus hangulatban írt levelet yokohamai elöljárójának: „kedves Atya, örvendjen velünk, mert megtaláltuk a régi keresztények leszármazottait!”

Világossá vált, hogy – a keresztényüldözések ellenére, meghúzva magukat falvaikban, a környező szigeteken – mintegy 50 ezren őrizték hitüket püspök, pap és mise nélkül. Elhagyatottabb helyeken imádkoztak, sokszor reggeltől estig. Egyik szigeten víz csepegett a sziklából, egy bögre telt meg egy teljes nap alatt, összegyűjtötték, s otthon ezzel kereszteltek. Egy kicsit elferdült a tan, a latin szöveg nehezen ismerhető fel, de a Jóisten bizonyára megértette ezt. Mondogatták unokáiknak: „egyszer még eljön a római pápa Japánba, s nagyhangon énekelhetjük a Szűz Máriát dicsőítő énekeket.” Akkor ez valószínűtlennek tűnt, mert még túl kellett élni egy újabb keresztényüldözést, de II. János Pál pápa 1981-es útjával mégis megvalósult álmuk.

Ami a japánokat a kereszténységben megérintette: a halál utáni örök élet, a mennyország. Mély evangéliumot jelent számukra: van Isten, szeret minket, velünk van, hazavár. A kicsinyek, a szegények felé hajló Jézus alakja az üldöztetések alatt különös vigaszt adott. A misszionáriusok viselkedése szintén példaértékű volt: kivették a részüket az elesettek, a betegek ápolásában, az első lepratelepet is ők hozták létre. Luis de Almeida portugál jezsuita atya korszerű ispotályt alapított. A dél-japáni Oita városában Almeida emlékművén az atya két japán fiatalembert tanít sebészetre. A főtéren áll Ōtomo Sōrin keresztény hűbérúr és Xavéri Szent Ferenc szobra is. Szintén a városban állítottak szobrot Itō Mancio atyának. Ő volt az egyik pap a négy közül, akit a jezsuiták Európába küldtek, hogy megmutassák az európaiaknak a japán kereszténység világát. Nemzeti viseletben járták az országokat, Madridban II. Fülöppel, Rómában XIII. Gergely pápával, majd a szentatya halála után utódjával, V. Szixtusszal találkoztak. Bevonulásukat Rómába a Vatikáni Múzeum egyik falfestménye is megörökítette: egy úrnapi körmenetben fedezhetjük fel alakjukat. Itō Mancio arcmását Tintoretto is megörökítette.
A keresztény szimbólumok is kialakultak.

Szűz Mária alakja különösen népszerű volt, a Párizsi Missziós atyák is a Szűzanya oltalmába ajánlották Japánt.

A buddhizmusban létezik az irgalmasság Buddhája, a Kannon. Ábrázolása a VI. századig nyúlik vissza, néha férfi, néha női alakban tűnik fel, az utóbbi karján többször kisgyermek ül. A keresztényüldözés idején a hívők ilyen Kannon-szobrokat készíttettek, s Szűz Máriának tekintették. A japán művészettörténetben is helyet kaptak e Kannon-Mária alakok. Egy Uddhava nevű város múzeumában láttam egy meditációs pózban ülő Buddha-szobrot, amelynek le lehetett csavarni a fejét, belseje egy feszületet rejtett.

A szeretetparancs is megérintette őket: szeresd ellenségedet! Megdöbbentő ez a törvény, mi sem tartjuk be sajnos. A japánok vérzivataros évszázadaiban mindenki mindenkivel harcolt, a vérbosszút kötelességszerűen hajtották végre. Az ellenség szeretete annyira új gondolatnak számított, hogy erősítette hitüket. A mártírokat – akik szép számmal voltak – szentként tisztelték, s imádkoztak hozzájuk. Ezek közé tartozott az 1597-ben kivégzett huszonhat vértanú. A csoport tagjait Kiotóban, a fővárosban fogdosták össze, voltak köztük ferencesek, jezsuiták, világiak és gyerekek is, mindannyiukra Nagaszaki Nisizaka dombján keresztre feszítés várt.    Különösen Miki Paul jezsuita emlékét tisztelik, aki haláltusájában is tanúságot tett hite mellett, s az ellenség szeretetére szólított fel, s megbocsátott elveszejtőinek. Az ő és társai emlékét a helyen egy relief-szoborcsoport és múzeum őrzi.

A japán kereszténység hagyományos központja Nagaszaki volt, így testvéreink nehezen élték meg, hogy az amerikaiak ezt a várost semmisítették meg másodjára atombombával.

Azt mondják, nem ezt a célpontot jelölték ki, de az időjárási viszonyok miatt változott a tervük, s a gyárak és a kikötő miatt döntöttek lerombolásáról. Egyéb szempontot nem mérlegeltek. A felháborodás mellett azért az átlag japánnak van némi bűntudata is, mert tudja, ők kezdték a háborút.
Jómagam 37 évig dolgoztam Japánban tanárként, lelkipásztorként, így munkám során sok hitét kereső fiatallal találkoztam. „Mi a jó és mi a rossz, miért érdemes élni, mi az igazi érték, amiért az ember akár életét is feláldozná?” – volt a visszatérő kérdésük. Azok a fiatalok tették fel, akik nem a pénzt, a hatalmat, a szexet tekintették életük irányítójának, s különösen foglalkoztatta őket a halál utáni sorsuk. Immanuel Kant is két dolgon csodálkozott: az égbolton látható csillagok rendjén és az emberi szívben élő erkölcsi törvényen, a lelkiismeret szaván. Amikor a kereszténységről tanítottam, mindig olyan fogalmakkal kezdtem, amiket a japánok is megéltek, elfogadtak: „szeress, és ne gyűlölj, tégy jót másokkal!”

A társadalom külső rendje, az idősek iránti tisztelet, a hagyományok megőrzése erősebb, mint nálunk. A választásokon is általában ugyanaz a párt győz, a Liberális Demokrata Párt. Elnevezése csak részben irányadó, a hagyományok tisztelete is meghatározza munkájukat. Minden eszmei divatáramlat öt-hat év késéssel megérkezett ugyan Japánba, viszont az Amerikából érkező, Európában is gyökeret verő ifjúsági lázadó mozgalmak nem találtak táptalajt.
Ottlétem utolsó évtizedében a Szófia Egyetemen – Mi a kereszténység? címmel – hirdettem meg kurzust, és szórólapokkal népszerűsítettem a kezdeményezést. Tokióban a város közepén épült az intézmény, s mellette áll a Szent Ignác-templom. Az épület egyik termében szombat délutánonként tartottuk a foglalkozásainkat, részvételi díj nem volt, egyetlen feltételt támasztottunk: a résztvevő ne legyen megkeresztelve. Eleinte egy-két tucat érdeklődő érkezett, majd félszázra, százra emelkedett a létszám, így az említett évtizedben 100-150 hallgató vett részt rendszeresen az előadássorozaton.
Mondandómat Isten létével kezdtem, amit abból lehet megsejteni, hogy a szép, a jó és az igaz tapasztalásának mélyén felcsillan az „örök szép, az örök jó és az örök igaz”. Ezt Jézus Krisztus mondta nekünk. Az Ószövetséggel nem foglalkoztam, legfeljebb később szőttem be gondolatokat az Újszövetség megismeréséhez. Jézus személyére tértem rá, tanítványai életében a három alapvető erény: a hit, a remény és a szeretet.
A keresztény családi élet is gyakran szóba került.

Az eucharisztiát nagyra tartják Japánban, a szentmisén mindenki áldozik.

Egy parasztlázadásban sok keresztény is részt vett, zászlójukat a kehely és a szentostya díszítette. Nem hagytam ki a kísértés s a bűn fogalmát, az eredeti bűnről is úgy szóltam, hogy könnyen megértsék. Úgy tartom, hogy a „világ bűne” a rossz légkör, amibe minden ember beleszületik. A Szentlélek ereje kell hozzá, hogy merjünk hinni a jóban, s áldozatot is hozhassunk a jóért.   
És a gyónás? – tették fel a kérdést tanítványaim. Az ókeresztény egyházban sem volt napi szentgyónás, aki megkeresztelkedett, arról feltételezték, hogy éli is a tanítást. Gyermekkori bűntudatomat idézhetem, a mennyország és a pokol közé képzeltem magam: a vasárnapi áldozás után, ha hétfőn buta gondolatom támadt, megint a világvégét éreztem. Nos, nem ilyen a kereszténység…

Alma materemnek jó híre volt, a japán egyetemi rangsorban a harmadik helyen állt. A nyelvoktatás különösen kitűnt, a magas színvonalat a sok külföldi tanár biztosította, botrányok is elkerülték a tanintézményt. Súlyos probléma viszont, hogy a ritkuló számú „belépő” miatt egyre kevesebb szerzetes vezetheti a tanítást. Pedig nagy az érdeklődés: évente mintegy 30 ezren jelentkeztek, s harmadrészüket vették fel. Talán félszázalékuk lehetett keresztény, alapelvünk volt, hogy senkit sem kényszerítünk a keresztény tanítás megismerésére, viszont alkalmat adunk rá. Japánban napjainkban egymillió megkeresztelt keresztény, felerészben katolikus, felerészben protestáns él, és az ökumené is virágzik.
Nem számoltam ugyan össze, de mintegy háromszáz „gyermekem” van az országban, akik az én révemen ismerték meg Jézust, s akiket én kereszteltem meg. Nekik minden évben küldök karácsonyi üdvözletet, s válaszolnak is: beszámolnak sorsukról, családjukról, életükről.