Hármas határ: román sorompó, magyar–szerb nyitás

Szucher Ervin 2019. szeptember 26., 09:16

Óbéba, Magyarmajdány, Rábé, Kübekháza – négy kis falu, amely egymás szomszédságában valamikor Nagy-Magyarországon feküdt. Az első világégés előtti békés időkben néhány kilométeres, helyenként köves, máshol földút kötötte össze. A 99 éve átjárhatatlan hármas határt idén ősszel magyar–szerb irányba nyitnák meg.

Hármas határ. Évente csak egyszer látogatható turisták számára a trianoni határkő Fotó: Szucher Ervin

A vesztes első világháború után egyik napról a másikra a térségtől mintegy 1500 km-ről hozott döntés nyomán mindenik falu zsáktelepüléssé vált. Némi egyeztetésnek mímelt diktátum és egy tollvonás elegendő volt ahhoz, hogy a négy falut három országba szórják szét. Hármat, afféle hadisarcként a győztesek vittek: Óbéba hirtelen arra ébredt, hogy a nagyra nőtt Románia legnyugatibb csücske lett, Majdány és Rábé az akkori Szerb–Horvát–Szlovén Állam térképére került. Mindössze Kübekháza maradt meg a területe jelentős részétől megfosztott anyaországnak. A köldökzsinór elvágásával a négy falu közötti addigi kőhajításnyi távolság 1920 óta fényévvé nyúlt. Kilencvenkilenc esztendeje háromoldalú betontömb jelzi a mesterségesen kialakított hármas határt, amelynek átjárhatatlanságát mindmáig fegyveres erők védik. Az átkelő megnyitásáról a három országot leigázó kommunista rendszer megdöntése óta beszélnek, de kézzel fogható eredményre csak az idén novemberben lehet számítani. És akkor is mindössze Magyarország és Szerbia között.

Ötven kilométerrel lerövidült út

A bánsági Triplex Confinium egyike a világ több mint másfélszáz hármas határai közül. Számunkra mégis teljesen más, mint a többi. Szász éve magyart a magyartól választja el, a jövőben viszont magyart a magyarral köthet össze. Legalábbis ebben reménykednek a háromba szabdalt, egykori Csanád nemzetség birtokainak lakói.

Gőzerővel épül az új magyar–szerb határátkelő a hármas határ közelében Fotó: Szucher Ervin

Nagy a sürgés-forgás a magyar–szerb–román határ magyar és szerb oldalán. Erőgépek ássák a földet, egymást követő hatalmas teherautók szállítják a sódert, úthengerek préselik a frissen leterített anyagréteget. Az aszfaltozás ideje még nem érkezett el, de az építőtelep mesteremberei szerint hamarosan az is bekövetkezik. Az idő sürget, állítják, hisz a tervek szerint október elejére a két útcsíknak össze kell érnie, ugyanis az államközi egyezmény alapján még az ősz folyamán meg kell nyílnia a Kübekháza–Rábé határátkelőnek. Mindeközben a keleti szomszédnál érthetetlen csend és nyugalom honol: hiába előzte meg Budapestet és Belgrádot az útépítéssel, Bukarest számára a határnyitás nem képez elsőbbséget.

Egyetlen rendőrautó jelenléte jelzi a térképre rajzolt hármas határ létét, azonban a fehér Daciában rostokoló legényeket nem az útlevelek ellenőrzésére küldték ki az ország szegletére.

„Bár sokáig úgy tűnt, hogy érdekli és felkarolja, Románia sajnos kimaradt ebből a tervből, mi viszont örülünk, hogy legalább Magyarország felé megnyílik a háromba darabolt térség kapuja” – lelkesedik Újhelyi Nándor (portrénkon), a vajdasági Törökkanizsa önkormányzati elnöke. És ami kis lépés Szerbiának, óriási a két színmagyar falvacska, Rábé és Majdány lakosságának. Az ittenieknek ezentúl nem kell 50 kilométert kerülniük ahhoz, hogy átjussanak a szomszédos Kübekházára; a táv ennek egytizedére rövidül. Arról nem is beszélve, hogy Szegedhez is közelebb kerülnek, mint a községközpontnak számító Törökkanizsához. Akárcsak száz évvel ezelőtt…

Két évtizede készülő nyitás

A várva-várt őszi eseménynek komoly előzménye van. Huszonkét esztendeje, május utolsó napjaiban, egy hétvége erejéig a három ország megnyitotta határait. Azon túl, hogy ilyenkor ideiglenes útlevél-ellenőrző fülkéket állítanak fel, a határkőnél kulturális-gasztronómiai ünnepélyt tartanak. A gyerekeknek különböző vetélkedőket szerveznek, kis ünnepi műsort tartanak, a családok, barátok egymással és az emlékművel fényképezkednek, az alkalomra kiérkezett politikusok elmondják a már jól ismert körmondatokba csomagolt, nyitásról és közös Európáról szóló szövegüket, mindenki eszik-iszik, nótázik, majd este hazamegy. Aztán egy újabb esztendőnek kell eltelnie ahhoz, hogy mindez megismétlődjék…

A határ évi egyszeri megnyitását is hosszú államközi egyeztetések előzték meg.

Újhelyi Nándor tanácselnök Fotó: Szucher Ervin

Lakossági nyomásra mind a szerbek, mind a románok a 21. századba való lépés után kezdték értelmetlennek érezni a kistérséget háromba szakító vasfüggöny fenntartását. De míg a két balkáni állam csak a mosolynyilatkozatok szintjére jutott el, Magyarország komolyan is gondolta, hogy eljött a nyitás ideje. Budapest egy percig sem köntörfalazott, nem bújt a gazdasági érvek vagy uniós álmok pufogtatása mögé. A határátkelő létesítésével lényegében a térség magyarságának képletes újraegyesítését tűzte célul. Az egymástól három-négy, legfeljebb öt kilométernyi távolságra fekvő Kübekháza, Magyarmajdány, Rábé, Óbéba a múlt század elején még a monarchiabeli Torontál vármegye törökkanizsai járása részét képzete.

Makra Péter a két, majdhogynem összenőtt falvacska, Majdány és Rábé polgármestereként mutatkozik be. Nem valami nagyzolásként, hanem a helyi szokás szerint; Szerbiában ugyanis minden falugazda ezt a címet viseli, holott ez lényegében egy falufelelősi tisztségről és a vele járó önkéntes munkáról szól.

„Egy elromlott dinár nincs a kezemben, amivel gazdálkodhatnék” – írja körül „hatalmát” a 180–200 lakó sorsáért önként felelősséget vállaló idős férfi. A maga hatvanan túli korával Makra a két zsáktelepülés ifjabbjai közé tartozik, hiszen a lakosság zöme a hetvenet is elrúgta. A közösség mégis türelmetlenül várja a határnyitást, amelytől rendkívül derűlátó módon a magyar föld megközelíthetősége mellett munkahelyek teremtését és ezáltal fiatalok visszaszivárgását reméli. A kincstári optimizmusnak némi valóságalapja is lehet.

Ott, ahol a két ország között korábban megnyílt a határ, mindkét oldalon megpezsdült az élet. A Szeged környékiek a vajdasági falvakba járnak át bevásárolni, az itteniek meg odaát találtak jobban fizetett állást.

Ugyanakkor nem egy magyarországi család hagyta ott a zajos várost, és költözött a határ túlsó oldalán fekvő kis csendes faluba. Leszámítva az útleveles bódéknál eltöltött időt, ezzel majdhogynem visszaállt a száz évvel ezelőtti rend: amikor nemcsak szekérrel vagy lóháton jöttek-mentek az emberek az akkori Torontál vármegye területén, hanem 1857-től vasútvonal is összekötötte a régió három nagyvárosát, Kikindát, Szegedet és Temesvárt. Nem csupán a térségen végigpöfékelő híres Orient Expressz a múlté, hanem több szakaszon, mint például Magyarország és Románia között, a sínpárok is.

Határvonal-meghúzás, és ami a ceruza mögött van

A határvonalat 1922-ben húzta meg egy arra kijelölt szerb–magyar–román vegyes bizottság. Az apja elmondásából Makra Péter úgy tudja, a Belgrádból kivezényelt hatóságok fenyegetéssel vették rá a két színmagyar település lakosságát, hogy válasszák a frissen alakult Szerb–Horvát–Szlovén Államot, a majdani Jugoszlávia jogelődjét. Faluhelyen általában azt kérdezték a gazdáktól, hová járnak vásárba, hol értékesítik a termésüket?

Kübekházi falatozó. Ez a falucska maradt meg a mai Magyarország területén Fotó: Szucher Ervin

A rábéiak és majdányiak számára egyértelmű volt, hogy Szegeden piacolnak, egyesek állítólag mégis a lényegesen távolabbi Nagykikindát válaszolták – a szóbeszéd szerint nem is érdektelenül. Ennek is megvan a magyarázata: az öregek tudni vélik, hogy a szerbek a magyar nemesektől elkobzott földekből hét-hét árit ajánlottak fel családonként azoknak a rábéiaknak és majdányiaknak, akik önszántukból választották új hazájuknak Szerbiát.

Drótkerítés egyeseknek, átjáróház a „ketteseknek”

Trianoni döntés ide, kerítés oda, a környékbeliek által viharsaroknak nevezett határon mindig is volt átjárás vagy legalábbis átszivárgás. A vajdaságiak arról regélnek, hogy 1989 előtt még kamionos határsértés is történt, amikor a kőkemény román kommunista diktatúrából a jóval engedékenyebb Jugoszlávián keresztül vezetett az út a szabad világba. A balkáni háború alatt az üzemanyagcsempészek számára meg igazi átjáróházként működött az Óbéba–Kübekháza–Rábé háromszög. Miután a csempészet megfékezése vagy legalábbis annak mímelése érdekében a hatóságok árkot ástak, az okos fiúk azt egy-két helyen bedeszkázták, autóik számára pallót ácsolva. És mint ahogy általában történni szokott, mindig a tisztes szándékkal rendelkező emberek „buktak le”.

Jóval a háború után, már abban a korszakban, amikor magas rangú politikusok serege áltatta a népet a határ megnyitásával, Gergely József, az Újvidéken megjelenő Magyar Szó újságírója egy rábéi terepmunka után a határnál még sosem járt újonc kolléganőjével szaladt ki az obeliszkhez néhány fotót készíteni. Mint meséli, sem csempészni, sem szökni, de még csak átsétálni egyik oldalról a másikra sem akartak, mégis peres eljárással és pénzbírsággal végződött a tíz-tizenöt perces „futókalandjuk”.

„Visszajövet szembementünk a szerb határrendészet terepjárójával. Megálltunk, bemutatkoztunk, szépen elbeszélgettünk, de fél szóval sem említették, hogy valamit rosszul tettünk. Aztán teltek-múltak a hónapok, és egyszer csak idézést kaptunk a törökkanizsai bíróságra. Állítólagos szabálysértésért 2000 dináros büntetést kaptunk, ami akkoriban körülbelül 30 eurónak felelt meg, s amit a perköltséggel együtt kénytelenek voltunk kifizetni” – osztja meg kellemetlen tapasztalatát a szerbiai magyar újságíró.

Okulva más kárából, a szerb hatóságoktól kért és némi közbenjárás, telefonálgatás és huzavona után megszerzett engedély birtokában vágunk a határövezet irányában.

Mindhárom országot fenyegető veszély: a migránsok által szétszedett ház Rábéban Fotó: Szucher Ervin

Fittyet hányva a teljesen értelmetlennek vélt tiltásra, a vajdasági oldalról fényképezni kezdjük a szinte derékig érő gazból kiemelkedő trianoni betontömböt. Annak körbejárásáról újvidéki és szabadkai kollégáink intésére lemondunk, megértve, hogy a fegyveres erők szemében az felérne egy többszörös határsértéssel. A szögesdrót magyar oldalán így is perceken belül ott terem a rendőrautó, és ezzel elkezdődik egy afféle kérdezz-felelek. Hamar észbe kapunk, hogy mi lényegében a kerítés másik oldalán állva a szomszédos országban vagyunk annak minden előnyével meg hátrányával, ezért gyorsan szerepet váltunk, és mi kezdjük faggatni az egyenruhásokat. Kiderül, hogy mostanság inkább rutinból járják a határvonalat; amióta ország-világ agyába véste, hogy Magyarország nem kér a migránsokból még átutazóként sem, az ingyenélés reményében vándorlók messze ívben elkerülik a földkerekség eme részét. Óhatatlanul kibukkan a kérdés: mi történik azzal, aki megérinti a kerítést? „Nem tanácsolunk ilyesmit!” – érkezik szinte kapásból a fiatal határrendőr válasza.

Arra már nincs érdembeli replika, hogy mi értelme a szerb és román határ találkozásánál befejeződő dróthálónak, ha három lépésnyi kitérővel, azt a román oldalról meg lehet kerülni. „Az már nem a mi dolgunk, a román kollégák felelőssége” – hárítanak a magyar legények, majd autóba vágják magukat, és magunkra hagynak a pusztában tovább fényképeződni.

Rábéra pakolt migránsok

Persze nem volt mindig ilyen nyugis a határ menti élet. Bő három évvel ezelőtt a helyiek egyből a migránskérdés kellős közepén találták magukat. Egy nap és egy éjjel úgynevezett menekültek hada tartotta rettegésben Rábé lakosságát. Míg a falubeliek otthonaikat bezárva, eltorlaszolva és elsötétítve reszkettek, a hangos csőcselék a főúton, a templom szomszédságában melegedett. Ennek egy akkor már lakatlan ház és annak faszerkezete esett áldozatul. A tengeren túlról érkezett mintegy 250 fős tömeg tűzrakással próbálta elütni a számára szokatlanul hűvös éjszakát. „Szerencsére másnap továbbvonultak Törökkanizsára meg Magyarkanizsára, így elkezdhettük a takarítást” – mesélik a helybéliek. Több év távlatából a környék egyik lakója, Szél Pál Róbert már viccesebbre fogja, pedig annak idején egyáltalán nem volt az. „Rendőri kísérettel, buszokkal érkezett a tömeg, én a nagy ricsajra lettem figyelmes. Előbb azt hittem, valamiféle lakodalmi menet van, aztán láttam, hogy egyáltalán nem szórakoztató a helyzet” – mosolyogja el magát. Mint hozzáteszi,

nem igaz, hogy ma teljes csend honolna a hármas határon; ha ritkán is, de még mindig akadnak idetévedt „vállalkozók”. Igaz, csak ötösével, hatosával, legfeljebb tízesével. Próbálkoznak, aztán kinek sikerül, kinek nem.

A határ magyar oldala, az érem másik fele

A szokásos május végi hivatalos „nyakba boruláson” túl a hármas határ – legalább részleges – megnyitása kritikai hullámokat is elindított. Míg a magyar oldalon, Kübekháza polgármesteri hivatalában a helyi elöljárót keressük, az épület hátsó udvarán két, déli sziesztáját töltő, munkaruhába öltözött férfiba botlunk. Éppen a lépcsőn cigiznek kihasználva a Szegedre beugrott polgármester távollétét. Nevüket nem vállalják, a fotózást megtiltják, de a határnyitásról kialakult „határozott” álláspontjukat mindenképpen viszont szeretnék látni nyomtatásban. „Nincs mit örülni ennek!” – harsogják túl egymást. És mintha összebeszéltek volna, mindketten a közbiztonságot kezdik firtatni. Merthogy ha megnyílik a határ, Kübekházát el fogják lepni a szerb meg a román „hülye csavargók” – állítják.

Rábé önkéntes polgármestere és felesége, Makra Péter és Borbála Fotó: Szucher Ervin

A fiatalabbik azzal érvel, hogy a 80-as években sorkatonaként ő útlevélkezelő határőrként szolgált az osztrák, majd a jugoszláv átkelőknél, és megtapasztalta, mekkora galibát tudnak okozni az idegenek. „Nem jó dolog, és ezt nemcsak mi, hanem a kübekháziak többsége is így tartja” – teszi hozzá, mintegy felvállalva a közösségi szószólói tisztséget.

Egy házszámmal odébb, a csárdában teljesen másként, gazdasági szemszögből közelítik a kérdést. „Jöjjenek, lehetőleg minél többen! Ne legyünk zsákfalu!” – válaszolja Hegedűs Molnár Edit, a Kübecker Pajta főnöknője. Nyilván neki kimondottan érdeke, hogy minél nagyobb számban térjenek be a községháza melletti, ízléses kis csárdába.  A határnyitás ellenzőinek a véleménye mégis elgondolkodtató. „Nem kell ezen meglepődni, tudjuk, hiába vagyunk mi is magyarok, nem mindenki szeret bennünket odaátról” – hangzik a válasz a határ szerbiai oldaláról. És ezt nem akárki mondja, hanem egy vajdasági magyar kisebbségvédelmi jogász. Ótott Róbert szerint az anyaországiak eléggé jelentős részében még mindig előítéletek munkálkodnak a határon túl rekedt magyarokkal szemben. Mint megjegyzi, bezzeg annak idején, amikor mindenki a Vajdaságba járt át magának, családjának, barátjának, szomszédjának farmernadrágot meg vegetát vásárolni, annak örült, ha minél könnyebben, rövidebb úton, lehetőleg pár perc alatt és macera nélkül átjut a vámvizsgálaton.  Amikor alkalmazottjai véleményével szembesítjük, Molnár Róbert polgármester megjegyzi, semmiként nem jellemző a kübekháziak többségére a két közfoglalkoztatott álláspontja. „Több falugyűlést is szerveztünk, és az emberekkel megtárgyaltuk mindennek a színét is, meg a fonákját is. Egyértelmű, hogy sokkal több előnyünk származna, mint hátrányunk. Közbiztonsági szempontból településünk mindig is élenjáró volt. Én személy szerint nem tartok a határon túliaktól. Azzal, hogy a határnyitás után majd ellopnak egy-két tyúkot, nem hinném, hogy sokat változna az élet” – reménykedik a másfél ezres, rendkívül csinos település polgármestere. Molnár szerint Kübekháza különben soha nem lesz Röszke vagy Ártánd, itt mindössze napi háromszáz kisautó áthaladásával számolnak.

Csalódottság és jegelt álmok

Míg a vajdaságiakat a Trianon átkának megtörését jelentő öröm tölti el, a határ romániai oldalán élők körében nagy a csalódottság. Marossy Zoltán, aki Temes megyében több ízben is alprefektusi tisztséget töltött be, jól emlékszik, hogy a határnyitás már hosszú évek óta a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurórégió fórumának egyik főnapirendi pontja. Ennek ellenére Románia számára még mindig nem tűnik sietősnek az Európa felé való közeledés.

„Sokáig a schengeni kapuk megnyitásában reménykedtünk, és abban, hogy már nem is kell határátkelőt kialakítani, elég, ha ötven méterrel meghosszabbítjuk az aszfaltcsíkot. Most meg ott tartunk, hogy

létezik egy kormányhatározat, amely tizenkét új átkelő megnyitásáról szól Szatmár, Bihar és Arad megyében, de Temesről meg az óbébai határról szó sincs”

– mondja lehangolva Marossy.

Nem takargatja bosszúságát Ioan Bohancan, a vegyes lakosságú Óbéba polgármestere sem. Míg az általa vezetett község és Kübekháza a közelmúltban közös terveket szőttek, ezek mára szinte szertefoszlottak. A két település közös önkormányzati ülést tartott, határátkelőben és határmenti ipari park létesítésében gondolkodott. „A község két településén, Pusztakeresztúron és Porgányban a magyarok vannak többségben, akik dupla állampolgársággal rendelkeznek. Szerintem az igazságtalanság őket sújtja a leginkább. A véleményemet megírtam Orbán Viktornak is” – állítja a romániai település elöljárója, aki a magyar kormányfőtől reméli a helyzet mielőbbi megoldását.

Bohancan véleményét osztja Molnár Róbert is. A magyarországi Kübekháza polgármestere arról tájékoztat, hogy romániai kollégájával már az óbébai magyar gyerekek anyaországi iskoláztatásában is megegyeztek. Az elképzelés szerint a kübekiek az önkormányzat iskolabuszával biztosítanák az óbébai tanulók ingázását és ezáltal az anyanyelvű oktatáshoz való hozzáférését. „Ha a két ország viszonya olyan lenne, mint a két településé, csodákra lenne képes Románia és Magyarország” – véli Kübekháza független polgármestere. A politikában azonban nincsenek csodák. Talán a trianoni határok ezért is bonthatók nehezen a bukaresti fejekben.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb