Elfelejtett magyarok Erdély és Moldva határán – a festői környezetben fekvő Gyergyóholló gyors leépülésének története

Kis jóindulattal talán egy-két évtizedet biztosíthat még az Úr a Hargita megye északi részén élő gyergyóhollói és hollósarki magyarságnak. Az Erdély és Moldva találkozásánál fekvő községben soha nem volt magyar többség. De volt idő, amikor a románok is magyarul beszéltek. Azóta nagyot fordult a világ: ma már az itt maradt székelyek is alig beszélik a magyar nyelvet. Egyrészt beolvadtak, másrészt nincs is kihez szólniuk anyanyelvükön. „A hollósarki állami iskola első működési évében megkérdeztem egy gyereket, hogy milyen országban vagyunk. – Oláhországban – felelte a kisfiú. Pedig magyar gyerek az Istenadta” – jegyezte le a faluba kihelyezett tanító. Ez nem mai és nem tegnapi történet. Még csak nem is Trianon utáni, hanem 1910-es.

„A magyar tisztikar figyelmét a keleti határvonalnak ez a része meglehetősen elkerülte. Pedig nemcsak Magyarországnak, hanem az egész Monarchiának jelentős érdeke, hogy e fontos hely kellő gondozásban részesüljön. (…) Kellene, hogy a magyar urak kirándulásokat tervezzenek erre a vidékre. A hatóságok főbb emberei is személyesen szálljanak ki a határvidéki községekbe. A különböző népakadémiák és szabadegyetemek előadói itt is jelenjenek meg. A tanulóifjúság ránduljon ki ide tanáraival. A főiskolai hallgatóság figyelme terjedjen ki a határra is. Szóval, érintkezzenek az intelligens magyarok minél gyakrabban a legkeletibb országrész lakosaival, hogy ekképpen állandó vérkeringés jöjjön létre a nemzet belső teste és a határvidék népe között. A magyarság, ha lelki hatást gyakorolna a végvidékek lakosaira, rövid időn belül magyar hitvallást tennének az elveszett, de megtalált szívek…” – írta Földes László, Gyergyóholló egykori tanítója.
A fiatal pedagógus megállapításai olyanok, mintha nemrég vetették volna papírra, holott Földes mindezt már 1913-ban A magyarságért című könyvében jegyezte. A vészharangok kongatása hiábavalónak bizonyult.
A száz évvel ezelőtti hatalomváltás nem kedvezett a hollói és hollósarki magyarságnak. Az első világháború kitörése után 1914 decemberében gróf Tisza István kormányfő felhívására a község központjában összegyűlő népes románság önszántából és egyértelműen nyilatkozta, hogy „a magyar nemzet hadviseléséhez életükkel és vérükkel hozzájárulnak”. Amint Farkas Aladár helytörténész is írja, a románok semlegessége miatt 1916-ig csend és nyugalom honolt a Kis-Beszterce völgyében. A második világégés is hasonló forgatókönyvet szült: erről a hollói ortodox templom udvarán lévő márványtábla tanúskodik nyolc helyi színromán katona nevével, akik a magyar hadseregben harcoltak.
A Gyergyóvidék csücskéből származó székelyek most is határozottan állítják: soha semmi gondjuk nem volt a számbelileg népesebb románsággal. Magyarokat csak az 1960-as években űztek ki a faluból – őket sem nemzetiségük miatt. Történt, hogy három borszéki kommunista agitátor, Lukács Vencel, Molnár Teréz és Vild Antal kollektivizálási „hittérítő” feladattal érkezett a községbe. Magabiztosan, fölényeskedve jöttek, majd gyáván, szaladva menekültek.

A legtöbb magyar az anyanyelven való tanulás és a jobb megélhetés reményében hagyta el szülőfaluját. A 72. évét taposó Kurkó Árpád rögtön az elemi iskola elvégzése után 1959-ben elkerült Hollóból. Testvérei román tagozaton kezdték meg az ötödik osztályt, őt szülei az akkor még magyarok és románok által fele-fele arányban lakott Tölgyesre, majd Ditróba küldték magyar osztályba.
„Hollóban már az 1950-es években összevont osztályok működtek, ahol az áldott emlékű Fodor Árpi bácsi volt a tanítónk. A kisebbségi létnek az volt az előnye, hogy viszonylag hamar és jól megtanultuk az állam nyelvét. Igaz, abban az időben a helybéli román gyerekek is jól beszéltek magyarul. Jóformán nem is tudtuk, ki a román és ki a magyar” – emlékszik vissza Kurkó Árpád. Hozzáfűzi, hajdanán nemcsak egymás nyelvét, hanem vallását és szokásait is tisztelték az itt élők.

A háború után a felnőtteket a nincstelenség és gürcölés, a gyerekeket a háztáji munka és az önfeledt szánkózások meg fürdőzések kötötték össze.

„Itt mindenki munkásgyereknek számított. Kiskorunk óta kaszáltunk, kapáltunk, csordát hajtottunk, fát vágtunk. Húsvétkor egymás szüleihez kopogtunk be locsolni, aprószentek idején és újévkor együtt jártunk házról házra kántálni, hintezéskor együtt szórtuk a búzát, amiért egy lej ütötte a markunkat. De volt közös kukoricafosztás, fonóba járás meg csűrdöngölés is” – idézi fel a bő fél évszázaddal ezelőtti népszokásokat a csíkszékivé vált, de mindmáig magát hollóinak tartó nagyvállalkozó.
Mindebből szinte semmi nem maradt mára.

Az utánpótláshiányt és az identitászavart a népi kultúra, az évszázados hagyományok is megsínylik.

Szülői unszolásra néhány gyerek még el-elmegy a második-harmadik szomszédig locsolni vagy kántálni. Pedig ha nem itt, a hóborította fenyvesek tövében, a befagyott patakok mentén, a füstölgő kéményű házikók közt, ha nem e mesebeli környezetben, akkor hol élhetne jobban egyik legrégebbi szokásunk?
A szocializmus és a technika egy újabb szokást is meghonosított: a mozizást. „Akkortájt háromféle műalkotás létezett: jó film, rossz film és orosz film” – süti el a szovjet kolhozokra célzó poént Szászgáspár József egykori mozigépész. A hangos mozgókép egycsapásnyira megnyerte a falu ifjúságát, főként, ha a kultúrotthon filmvásznáról Winnetou vagy Old Shatterhand „célozta meg” a közönséget. Az akkori szokás szerint a falusi moziban hetente kétszer váltottak műsort, ami igencsak növelte az érdeklődést. A Hollóból 1969-ben elkerült férfi most is nosztalgiával gondol egy-egy közkedvelt alkotásra, annak főhősére vagy éppenséggel a szocialista munkaterv megvalósításának furfangos módozatára.
A kábeltévé, újabban meg a világháló térhódítása a falusi filmvászon szétfoszlását jelentette. A mozigép és a rajta pörgő celluloid tekercs visszaszorult az idősebb nemzedék emléktárába, akárcsak az egykori, közkedvelt hősök. A hetedik művészetként számon tartott filmet a kultúra régebbi ágaival és a néphagyományokkal együtt mintha végleg elmosta volna a községet átszelő Kis-Beszterce.
„A fiatalok elmentek, aki meg itt maradt, azt nem érdekli a hagyományápolás” – állapítja meg Ferencz István. Az ötven körüli férfi nem csak az évei alapján számít középkorúnak.
Annak a nemzedéknek a képviselője, amely még visszasírja a hajdani Gyergyóhollót, de képtelen tenni a régi szép idők visszahozásáért. Néha keresi a szavakat, jól beszéli anyanyelvét, ám időnként mégis szinte észrevétlenül áttér a románra.

A főút mentén fekvő falu ortodox jelképei • Fotó: Szucher Ervin

A mostoha körülmények ellenére az évtizedek során Gyergyóholló és a hozzá tartozó Hollósarka kitermelte azt az értelmiségi réteget, amely hazatérése esetén nagyot lendíthetett volna a községen. Ha minden tizedik egyetemet végzett fiatal itt kereste volna a boldogulás lehetőségét, a község nem tartana ott, ahol a part szakad. Sem népesség, sem gazdaság szempontjából. Elég, ha Kurkó Árpádon kívül Valer Dorneanura, az alkotmánybíróság elnökére, Bartis Antal agrármérnökre, Nagy István, Gyergyószentmiklós jegyzőjére, Bartis Balázs meteorológusra, Tamara Țăran angoltanárnőre, Bartis Mihály erdészre, Kurkó Ferenc magánvállalkozóra gondolunk, de a listát még hosszan lehetne folytatni.

A települést közrefogó Besztercei-havasok és a Gyergyói-havasok kínálta természeti csoda, az egyik irányból Borszék, a másikból Durău közelsége nem indította be a faluban maradottak fantáziáját?

Esetleg a befektetőkét… Gyergyóholló és környéke akár a faluturizmus paradicsomává is kinőhetné magát. A kisnyomtávú ipari vágányon pöfékelő gőzösre ugyan nem lehet alapozni, hiszen az 50-es években letett síneket egy évtizeddel később felszedték. A borvízkutak sincsenek kiépítve, a nárciszmezőt jóformán egyetlen turistakalauz sem ismeri, az első világháborús lövészárkokról, parancsnoki fülkékről és alagutakról is csak a helybéliek tudnak. Túraösvényből több is van, de a bakancsos barangolókat és hegymászókat inkább a borszéki barlangok vagy a Csalhó vonzza.
Bár egyre több a megüresedett ház, még egyetlen portát sem alakítottak vendégfogadóvá. Az önkormányzatnak volt egy próbálkozása: néhány évvel ezelőtt fél autóbusznyi vendég elszállásolására alkalmas panziót épített, amelyet jobbára csak az átutazó kamionsofőrök vesznek igénybe. Azok, akik Erdély és Moldva találkozását választják kirándulásuk helyszínéül, jobbára a két, valamikor sokkal színvonalasabb, de a természeti adottságai miatt mindmáig vonzó Borszéken vagy Durăun szállnak meg. Pedig a stílusos gerendaépületre, pontosabban a helyszínének a legendájára turizmust lehetne építeni. A mintegy másfél hektáros területen fekvő vendégfogadó nem véletlenül kapta a Betyárok esztenája nevet. A legenda szerint valaha itt találkoztak, mulattak, és eszelték ki újabb és újabb csíny­tevéseiket az erdélyi és moldvai betyárok. A csendőrök elől bujkáló Haralambie Niculiță neve most is szimpatikusan hangzik a környékbeliek számára. Egy 1936-os hatósági jellemzés szerint a bélbori férfiú arról volt híres, hogy amit a gazdagoktól begyűjtött, továbbadta a szegényeknek.

Gyergyóhollón az ásványvízforrások is kiaknázatlanok maradnak.

A falubeliek még megfordulnak a hat bevizsgált kútnál, de a gyenge hozamuk miatt örülnek, ha idejükből és türelmükből pár üveg megtelik. Ipari palackozásról szó sem lehet. A 19. századi ércbányászat halva született, a kitermelési kísérletekkel egykorú besztercei faúsztatásnak és tutajozásnak a Moldva felé vezető műút megépítése vetett véget. A taplógyűjtés és a különböző használati és dísztárgyak készítése, amely a kétezres évek elejéig foglalkozásszámba ment, mára szinte feledésbe merült. Az ipari ványolót az árvíz mosta el, az erdei gyümölcsfeldolgozó üzemet a szocializmus tette tönkre. Mivel mind a törvényes, mind a törvénytelen fakitermelés és feldolgozás lényegesen visszaszorult, a helybélieknek jóformán csak a zord környezetben folytatandó állattartás lehetősége marad megélhetési forrásként. Nagyjából ugyanaz, mint három évszázaddal ezelőtt.

„Minek is maradnának itt a fiatalok tanulmányaik elvégzése után, miért jönnének vissza az elballagott diákok? Azért, hogy nagyszüleik nyugdíjából tengessék az életüket? Hát van itt munkalehetőség? Lehet itt érvényesülni?” – áradnak a kérdések a sok mindent látott és megélt Zudor Lászlóból. A választ maga az élet adja meg.
Gyergyóhollóról nem lehet azt mondani, hogy Isten háta mögötti község, ám hiába fekszik mindkét faluja a forgalmas országút mentén, mégsem az a hely, amely tárt karokkal várná vissza tanult fiait. A magának erdélyi férjet találó egy-két moldvai lány kivételével még a hegyen túli országrész elmaradott falvaiból sem telepedik ide senki. A megözvegyült 94 esztendős öregember szerint ilyen körülmények közt nem is csoda, hogy

a szocialista rendszer bukása után is 1700 főt számláló Holló lakossága három évtized alatt kevesebb, mint a felére zsugorodott.

Az agyvérzésen, szívinfarktuson és két prosztataműtéten átesett, szellemileg mindmáig friss öregúr gyors agytornát végez. Nyolcvannégy ifjat számol össze, aki az utóbbi években végleg kirepült a hollói fészekből. És ezek csak a környékbeli fiatalok, jegyzi meg a pontosság kedvéért, hisz a többit már nem is tartja számon. Az ő gyermekei szintén a faluból elszármazottak sorát gyarapítják. Az öregnek azzal van szerencséje, hogy székelyesen szólva, nem ahajt, hanem csak ehejt, Csíkszeredában, illetve Brassóban élik mindennapjaikat.
Laci bácsi egyébként hét évtizeddel ezelőtt frissen nősült fiatalemberként került ide a szomszédos Tölgyesről, ahonnan a Hollóba helyezett feleségét követte. Még most is nosztalgiával emlékszik arra az időszakra, amikor az egészségügyi iskolát végzett felesége naponta akár két-három kisded születésénél is bábáskodott. Manapság nagy szó, ha évente ennyi csecsemő látja meg a fenyők mögül előbukkanó napvilágot. Magyar gyerekről szinte szó sem lehet. A vegyesházasságból világra jöttekből szüleik ortodox románokat faragnak.

Márton István tölgyesi plébános három esztendeje szolgálja a hollóiakat, de keresztelni még nem keresztelt. Azonos helyzetben az ikertestvére, Márton József is, aki Borszékről jár ki a hollósarki leánygyülekezetbe. Három év: nulla esketés, nulla keresztelő.

Kurkó Árpád azon kevesek közé tartozik, akik ugyan már rég búcsút intett szülőfalujának, mégsem szakadt el tőle. Ellenkezőleg: az idő teltével egyre több szállal kötődik Hollópatakához, ahhoz a részhez, ahol a magyarok zöme élt. Ő maga is itt született, itt nőtt fel. Akárcsak szülei, nagyszülei. A nagyapjának öt testvére volt, a Ditróba férjhez ment lány kivételével a többi Hollóban élte le az életét. A nagy család leszármazottjai közül már senki nem lakik a faluban. Amikor Kurkóval a találkát egyeztetjük, annyit mond: „a községházánál el kell térni jobbra, majd fel kell jönni a patak mentén egészen addig, amíg megjelenik két székelykapu.” Ennél pontosabb leírást a telefon helymeghatározó programja sem tudott volna megfogalmazni.
Három percnyi autózás után a tisztán csordogáló patakon felfele, a fenyves által borított két meredek domb között egyszer csak egy kis parasztház, vele szemben egy hatalmas, de ízléssel tervezett és rönkből épült villa látványa tárul elénk. Az egyikhez kicsi, a másikhoz óriási székelykapun kell belépni. „Ide szoktam félrevonulni feltöltődni, itt szervezem a családi találkozókat, ide hozom el a munkatársaimat” – mondja a tehetős üzletember, miközben végigvezet erdőszéli birodalma minden kis zegzugán.

A csíkszentkirályi ásványvíz-palackozó üzem tulajdonosa siet hozzátenni, hogy nem kivagyiságból épített ekkora nyaralót. Egyszerűen így próbált valamit tenni az immár hat évtizede elhagyott szülőfalujáért.

Ugyanebből a meggondolásból mentette meg a teljes enyészettől néhai Dakó Ferenc jellegzetes kis parasztházát, amely a nagyapja szemközti telkére épült. Vagyonánál talán csak a szerénysége nagyobb: Kurkó gondosan elhallgatja, hogy sok más formában segíti Hollót, egyházát és közösségét. Mint ahogy mecénáskodik Székelyföld és Erdélyország más szegleteiben is.

Kurkó Árpád nagyvállalkozó kisebbik székelykapuja előtt • Fotó: Szucher Ervin

A község két falujában szinte egymást érik a magyarság lehetséges tájházai. A legtöbbjükből az öregek kihaltak, a fiatalabbak elköltöztek. Ha nem következik be gyökeres változás – márpedig mitől következne, hiszen a csodáknak is van határa –, Gyergyóhollóban és Hollósarkán nem csak az anyanyelv és a népszokás hal ki, a magyarság is eltűnik. A falu legidősebb magyarjaként ismert és jobbára csak Zuderként emlegetett Zudor László szerint már csak az öregekkel lehet magyarul társalogni. A középkorúak értenek, tudogatnak anyanyelvükön, de az első szófordulatnál átváltanak románra. A fiatalok nyelvtudása jóformán a Nem tudom magyarul! típusú mentegetőzésre szorítkozik.
„Amikor ide kerültem Gyergyóhollóra, még színjátszó csoportunk is volt. Jártuk is a vidéket, Tölgyest, Borszéket, még Gyergyóba is eljutottunk! A mai gyerekek nemhogy magyar színdarabot, de magyar karácsonyi éneket sem képesek megtanulni… Húsz év múlva se magyar hagyomány, se magyar nem lesz” – nyugtázza szinte könny­be lábadt szemmel Laci bácsi. A régi szép idők felidézésére a szekrénybe nyúl, és két eredeti fényképalbumot kotor elő. Mint mondja, van jó pár magyar tankönyve, ami már nem kell senkinek. Valamikor a 90-es évek elején RMDSZ-elnökként szerezte be Csíkszeredából. Szomszédasszonya, Csíki Irén volt az, aki megszervezte a fakultatív anyanyelvoktatást. Az egykori önkormányzati képviselő hétvégeken kolozsvári egyetemistákat hozott a községközpontba, akik írni-olvasni tanították a gyerkőcöket. Aztán néhányukat Nagyenyedre vitte a kollégiumba.
„Azóta hosszú idő telt el és sok minden változott:

– állapítja meg. Valahogy úgy jártak ezzel a hollóiak, mint Laci bácsi a cipőjavító szakmájával. Nemcsak a divatból, de lassacskán a köztudatból is kikopott. Elfogytak a cipészek, mert elfogyott a rájuk való igény. A jóval 20 százalék alá apadt hollói és hollósarki magyarságot nem kellett felfalnia a románságnak, és nem kellett felszántania Nicolae Ceaușescu falurombolási tervének. Csak idő kérdése, hogy mikor számolja fel önmagát. Pedig Földes tanító bácsi már száztíz évvel ezelőtt megkongatta a harangot…