Büszke magyarként Gyulafehérváron - Gudor Kund Botond református esperes a dél-erdélyi szórványsors kihívásairól

– Mintegy ötven templom tartozik az egyházmegyéhez Dél-Erdélyben, amelyek közül sok megújult a magyar kormányzati támogatásoknak köszönhetően. Milyen szempontok szerint döntöttek a templomok felújításáról?     
– Templomaink rendkívüli szereppel bírnak a szórványban. Elsősorban azok a közösségek kaptak támogatást, amelyek temploma kiemelt értéket képvisel. Léteznek olyan kisközösségek, ahol a templom helyi vagy nemzeti szempontból jelent nagy értéket, mint Marosszentimre például. A nagyobb közösségektől, a közepes és a legkisebb gyülekezetekig majdnem minden településen történt javítás, restaurálás vagy legalább tervezés. Olyan települések sem maradtak ki, ahol ugyan magyar közösségről már nem beszélhetünk, de turisztikai szempontból fontosnak ítéltük a templomon elvégzendő sürgősségi beavatkozást.

 – A Nagyenyed, Marosújvár, Hegyalja és a Küküllőmente régióban melyek a jellegzetes templomfelújítások?
– Egy részét már korábban elkezdtük anyaországi támogatásokból a Teleki Alapítványon keresztül, a Rómer Flóris-terv keretében. Így indult a küküllővári és a bethlenszentmiklósi templomfelújítás, amely a bényei, a boldogfalvi, a balázsfalvi és a tűri felújítással folytatódott, illetve tervezési támogatást kapott Búzásbocsárd település temploma.

A tervből részesült Magyarigen, Zalatna, Sárd, Boros-
krakkó, ahogyan Tövis, Nagyenyed,  Magyarlapád, Csombord és Székelykocsárd is. Egy csokorra való azon települések közül, amelyek sikeresen pályáztak az elvégzendő munkálatokra.   

– A felújított templom mennyire teszi élővé az olyan kis gyülekezeteket, ahova csupán pár ember tartozik?
– Vannak jó példák arra, hogy a felújított templom megújító tényezővé válik. Alvinc közössége olyan folyamaton ment át, amelyben fontos szerepet játszik a templomres-
taurálás. A településen korábban 12 református élt, ma 26-on vannak. Ez annak tudható be, hogy akik eddig kevésbé kötődtek felekezetileg és etnikailag közösségünkhöz, látva az erőfeszítést, hogy az alvinci templomot hatvan év után ismét birtokba vehetik, újra a helyi magyar közösség tagjaivá váltak. Gyakorlatilag az évtizedek óta elhagyott templom újra megtelt élettel. Abban reménykedem, hogy hasonló folyamat fog lejátszódni Marosszentimrén és Magyarigenben is. Arra törekedtünk, hogy közösségeink méltó módon tudják hitüket megvallani.

– Fogyatkozásunk statisztikái lesújtóak Dél-Erdélyben. Az egyházmegyében ötven gyülekezetre 30 lelkipásztor jut, esperesként tucatnyi kis gyülekezetbe szolgál be. Mennyire nehéz szembesülni a leépüléssel?
– Fogyásunk és közösségeink anyagi ellehetetlenülése vezetett oda, hogy nincs annyi lelkipásztor, ahány kellene. A körlelkészség révén azonban lefedünk minden gyülekezetet. A lelkipásztor megnövekedett felelősségéhez tartozik, hogy ellássa a kis gyülekezetek ügyvitelét. Ha az utazást és az ügyvitelt nézzük, ez bizony kihívás a lelkészek számára. Másrészt igen hálás feladat: sok kolléga megtapasztalja, milyen nagy szeretettel fogadják őket, és meghitt bensőséges hangulat jön létre. Sokszor olyan küzdelem alakul ki a kis közösség megmaradásáért és a templom megtartatásáért, amely nagy közösség számára is példaértékű lehet.

– Az emberek többsége városra, nagyobb közösségekbe vágyik. Mennyire vonzó a szórvány a lelkipásztor számára?   
– Az emberek jólét utáni igénye azt igazolja, hogy lelkészeink a nagyobb lélekszámú és a jobb fizetést biztosító parókiákat részesítik előnyben. A nagyobb gyülekezeteket örömtelibbnek látják, nem szomorúnak, elhagyatottnak és szegénynek. Ez viszont nem minden esetben van így.

Ezt olyan lelkipásztorként mondom, aki évtizedek óta szórványban él. 18 évet töltöttem Magyarigenben, és állíthatom, semmivel nem írható le az a szeretet, amivel a kis közösség küzd lelkipásztoráért és a lelkész a közösségért. Ha a környéken ideig-óráig segédlelkészek szolgálnak, testközelből tapasztalják ezt. Három segédlelkészem maradt itt a gyülekezetekben. Ha megkérdezem őket, miért vállalják, az a válasz, hogy szeretik. Lelkészi társadalmunk jó része Székelyföldről származik, és többségük oda is szeretne visszatérni. A teológiának azonban rálátást kell biztosítania a szórványra és a köztes erdélyi régiókra is. Egy kis szolgálat és belemélyülés az itteni közösségek életébe ráébreszti a lelkipásztort: itt is érdemes szolgálni.

– Erdélyi Hegyalja és térsége címmel gyönyörű útikalauz jelent meg a dél-erdélyi régióról. Kinek szánja a történelmi adatokkal is bőven felvértezett útikönyvét?
– Ha korábban kevesebb magyar turista keresett fel Székelyföldön kívüli régiókat, amelyek történelmileg meghatározóak Erdélyre nézve, az utóbbi időben ez a szemlélet megváltozott. Köszönhetően elsősorban a Határtalan programnak, amelynek keretében a művészettörténet, a történelem vagy az irodalom iránt érdeklődő fiatalok és idősek eljönnek Dél-Erdélybe. Megnézik azokat a turisztikai főútvonalaktól távolabb eső helyeket is, amelyek különlegességnek számítanak. Dél-Erdély részét képezi a kultúránknak. Az utóbbi időben azt látom, Magyarigen is benne van a köztudatban, akárcsak Alvinc, Gyulafehérvár vagy Tövis.

Aki magyarként nem ismeri Dél-Erdélyt – Gyulafehérvárt például –, az szegényebb marad, mert nem tudja, honnan indult egyházi életünk, hogyan alakult ki a reformáció Erdélyben, hol éltek és haltak meg nagy fejedelmeink, honnan indultak el Erdélyt hódító körútjukra iskoláink. S folytathatnám, nem is beszélve Hegyalja természeti szépségeiről, amely az Érchegység lábánál elterülő gigantikus színpadként veszi körül a településeket Déváig.

– Gyulafehérvárról a magyar és a román történelemszemlélet homlokegyenest mást állít. Hogyan élnek magyarként ,,a nagy román egyesülés” városában?
– A kisebbségi sors nem könnyű, mert sok küzdelmet feltételez, de éppen ez a szépség benne. Intézményeink megtartásában és megmaradásunkban sok lélek és küzdelem van. Ha visszatekintek lelkipásztori munkámra, Magyarigenben

Erre sokan azt mondják, romantikus szemléletmód, büszkeség, netán nacionalizmus. Ennek az életérzésnek a megélése szükséges ahhoz, hogy az ellentmondásos történelemszemlélet ellenére kitartsunk nemzeti értékeink mellett.
Ezzel lehet kivívni a kellő tiszteletet, hogy éld a hétköznapokban azt, amiért küzdesz. Ha ezt feladjuk, megítélésünk sokkal negatívabbá válik. Itt folyamatos küzdelemről beszélünk, amelyhez partnereket kell keresni. Ez elsősorban a saját közösségünkben szükséges. Nagy művészet összetartani a közösséget, megtalálni a közös célokat. A románságon belül is olyanokat kell keresni, akiknek értéket jelent nemzetiségünk, hitünk és iskolánk.

– Gyakran találkozik ilyen románokkal?
– Sokszor találkozom olyan magyar származású román emberekkel, akik még azt is elmondják, hogy ők protestánsnak vagy katolikusnak érzik magukat. Már nem ismerik a magyar nyelvet, de mégis mindent megtesznek a magyar kultúráért. Olyan körülmények között nőttek fel, hogy szüleik vagy nagyszüleik nem tanították meg az anyanyelvre, most azonban teret adnak a magyar kultúrának, mert érzik, hogy az övéké is. Nekünk minél több embert kell integrálni és elfogadtatni velük a magunk értékeit. A gyulafehérvári református közösség ilyen szempontból olyan szinten van, mint bármelyik más közösség a városban.

Erre nagyon büszke voltam: nem én mondom, hanem ő érzi úgy, hogy egy értékes közösséggel számolhat.

–  Az előző népszámláláskor kiderült, hogy az erdélyi városokban sokkal többen vallják magukat reformátusnak, mint amennyiről a helyi gyülekezetek lelkipásztorai tudnak. Mennyire jellemző ez Gyulafehérvárra?
– Örök városi gond, hogy ha az ember máshonnan érkezik, gyökértelenné válik. Elhagyod a szülőfalud, és új életet kezdesz. Nehéz rátalálni az új közösségre, ahol ismét gyökeret ereszthetsz. A lelkipásztor feladata megkeresni ezeket az embereket. Ehhez viszont az szükséges, hogy ne zárják be előttünk az ajtót, vagy ne titkolják el jelenlétüket, különben sokat nem tehetünk. Szórványban fontosak a közösségépítő, támogató alkalmak, a családlátogatás.

Eljárnak mindkét helyre istentiszteletre és a rendezvényekre is. Van tehát egy kettős életet élő közösségünk is, ugyanakkor azt szeretnénk, hogy nagyobb legyen azok száma, akik nálunk találják meg a teljes értékű közösséget. Ez nemcsak a lelkész, hanem az iskola, a magyar civil és politikai szervezetek feladata is. Mindenki hozzátesz valamit a közös törekvéshez.

– Mit tart az apadás fő okának?
– A legnagyobb veszélyt a beolvadásban látom, amit részben természetesen, részben erőltetetten a vegyesházasság okoz. Amihez közösségünk is hozzáteszi a maga részét azzal, hogy gyerekeink számára sokszor nem biztosítjuk az anyanyelvi oktatást még akkor sem, ha adva van a lehetőség. Ha magyar osztályba íratjuk a gyereket, olyan szolgáltatást várunk el az anyaországtól vagy a helyi magyar közösségeinktől, amelyek teljes kényelmet biztosítanak számunkra. Viszont ha kis erőfeszítés kell részünkről, már lemondunk a magyar oktatásról. Még akkor is, ha a többségi román iskolában sokkal többet áldozunk, mint amennyibe a magyar oktatás került volna. Szomorú történeteink vannak, mert a    vállalhatót sem vállalják be az emberek. Léteznek viszont pozitív példák is, amikor magyarul már nehezen beszélő híveink rátalálnak a közösségre. Intézményeink jelenléte a biztosíték arra, hogy közösségeink élni fognak.

Vállalni kell önmagunkat, vallásunkat és nyelvünket, ez a legfontosabb teendő. Közben meg kell találni annak a módját, hogy kisebbségben is boldogan és elégedetten élhessen az ember.

– Kevés olyan szórványlelkész van, aki itt kezdte pályafutását, és három évtized után is itt dolgozik. Mi a titka a kitartó szórványszolgálatnak?
– Bármilyen nehézségem volt, úgy gondoltam, isteni kegyelem, ahol dolgozom. Belső lelki indíttatásból és társadalmi felelősségvállalásból látom érdemesnek a küzdelmet. Elégedettnek és boldognak mondom magam: áldás volt a családom, a barátaim és a közösségem egyaránt. Bárhol is voltam Európában vagy Európán kívül, mindig hazaszólított a vidék. Hozzáteszem, innen nem messze születtem, tehát ez a szülőföldem. Hozzászoktam az itteni gondolkozáshoz, ismerem a román nyelvet, és sok társadalmi kapcsolatom van a környékbeli településeken. Meg kell tanulni itt élni. Ha az ember elégedett, akkor valóban könnyű álma lesz, ahogyan Sütő András üzente.