A közönség szeretete ad erőt a folytatáshoz – interjú Tamás Gábor kolozsvári származású, Svédországban élő táncdalénekessel

– Hosszú és eredményes karriert tudhatsz magad mögött, dalaidat a világ minden részén ismeri a magyarság. Hogyan, mikor indult zenei pályád?
– Tízéves koromban indultam el zenei pályámon, amikor a kolozsvári zeneiskola padjaiból beválogattak a helyi magyar, illetve román opera gyerekkórusába. Itt sajátítottam el a helyes énektechnikát, a légzést és a színpadi játékot annak ellenére, hogy az operában a zene a fontosabb. Az operában később még szólószerepet is énekelhettem, méghozzá Puccini Tosca című operájában a pásztoráriát. Az előadás végén a felnőtt énekesek engem hagytak legutolsónak, hogy kijöjjek a függöny elé meghajolni. A közönség felállva tapsolt, és bravó-kiáltásokkal ünnepelt. Amíg élek, nem felejtem ezt a szép emléket. Úgy gondolom, az akkori siker hatására álmodtam meg azt, hogy énekes leszek.

– Gyakorlatilag egész életedben énekeltél. Mit jelent számodra a nagybetűs Zene?
– Mindent! Egész életemet a zene töltötte ki, határozta meg, és ez mindmáig így van! Szerencsésnek érzem magam, hiszen egy olyan adottsággal áldott meg a Jóisten, amely eleinte csak hobbim volt, később viszont „szakmámmá” vált, és családommal együtt meg is élhettünk belőle. A zenének köszönhetem, hogy koncertjeimmel bejárhattam a világot és rengeteg barátot szereztem, ami a mai nem igazán jó irányba tartó világban nagyon sokat jelent számomra! Egy másik tényező, amely meghatározta a pályámat – a szerencse! Hiszen erre is szükség van ahhoz, hogy a tehetséges fiatalból végül is sikeres előadóművész váljék. Kegyes volt hozzám a sors, hiszen csodálatos emberek voltak a tanítóim, tanáraim, mentoraim, ragyogó zenészek társaságában nevelkedtem, majd később velük együtt léptem fel, mikor már én választhattam meg az engem kísérő zenekar tagjait. Még egy nagyon fontos tényező, a természetem, amelyért újra csak szerencsésnek érzem magam. Az ikrek csillagjegyében születtem, és ez természetesen rányomja bélyegét egyéniségemre. Mindig az a típus voltam, akit a tervek éltettek, mindig várok valamit, és ahogy az egyik tervemet megvalósítottam már hozzá is kezdek a következőhöz.

– Rengeteg dalodat veled együtt énekli a közönség. A romániai magyar könnyűzene talán legnagyobb slágerét, a Donát úti orgonákat generációk fiataljai és idősei dúdolják. Hogyan találkozott az énekes és a dal?
– 1974-ben, amikor már néhány könnyűzenei fesztivált megnyertem, a bukaresti Román Televízió Magyar Adása keresett meg azzal, hogy „volt az 50-es években itt Kolozsvárt egy dal, amelyet most újra el kellene énekelnie valakinek a Tapsoljuk Kolozsvárt című varietéműsorban”, s amelyet a tévé felvesz. És hát... rám gondoltak. Egyáltalán nem örültem, hiszen akkori pályatársaim (mások mellett Bokor Ildikó, Győri Klára) nemzetközi slágereket énekeltek magyar szöveggel, én meg ezt az „ismeretlen” dalt fogom előadni? Nos, amikor elénekeltem és beindult a véget nem érő taps, akkor értettem meg, hogy mit jelent a dal a kolozsvári magyarságnak, majd később az erdélyi magyaroknak.

– Erdély a szülőfölded, a nagyvilág a hazád. Milyen fontos elemeket vittél magaddal itthonról vándorutadra?
– Mindenekelőtt azt a zenei alapot, oktatást, amelyet a zeneiskolától kezdve a Zeneakadémia abszolválásáig kaptam, no meg azt a magyarságtudatot, a neveltetést, amely szülővárosomban, Kolozsvárt kaptam, és amely a hosszú utamon sokszor segített a nehézségek legyőzésében.

– Fiatalon távoztál az országból. Mit hagytál magad mögött és mi várt rád idegenben?
– Gyakorlatilag magam mögött hagytam a családot, a szülőföldet, a barátokat, egyszóval mindent! Amíg élek, nem felejtem el a pillanatot, amikor az alig hároméves kisfiamtól, Attilától úgy búcsúztam el, hogy nem tudtam, mikor fogom viszontlátni. Ezt csak az tudja megérteni, aki átélte mindezt. Aztán jött a nagy ismeretlen, új világ, új ország, új nyelv és minden, ami ezzel jár.

– Nehéz volt a beilleszkedés? Mennyire összefogó, segítőszék a magyar diaszpóra?
– Nem volt könnyű a beilleszkedés, de ebben is a zene segített a legtöbbet, no meg persze az otthoni neveltetés, hiszen édesapám mindig azt mondta: „fiam, neked kétszer annyit kell tudni, mint egy románnak, ha érvényesülni akarsz ebben az országban”. Új hazát választottam, Svédországot, a skandináv népek nagyon segítőkészek és befogadóak voltak. Ugyanakkor hamar tudatosult bennem Tamási Áron mondása, miszerint „házat akárhol vehetsz, de hazát csak otthon találsz.”

– Szülőföldeden korán ismert és népszerű lettél. Mikor ismert meg a magyarországi közönség?
– Otthon már a 70-es években ismerték, hallhatták dalaimat, de Magyarországon csak később, 2004-ben lettem ismert. Már svéd állampolgár voltam, amikor a műholdas Duna tévé élőben közvetítette a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházból az első lemezbemutató koncertemet. Ezt követően szinte minden magától ment, hiszen a nagy nézettségű és népszerű Kívánságkosár című műsorban naponta kérték a dalaimat, így aztán a világ különböző tájaira szétszéledt magyarság is megismerhette szerzeményeimet.

– Azon művészek közé tartozol, akik soha nem feledték, honnan indultak, a szülőföld mindig fontos volt számodra. Rengeteg turnén, koncerten vettél részt, rendszeresen járod Erdélyt, a legkisebb településektől a nagyvárosokig mindenhol fellépsz. Mi ad erőt e tevékenységhez?
 – A szeretet, a telt házak, a fogadtatás, amellyel vár a közönség erőt és értelmet ad a folytatáshoz, ez számomra az „üzemanyag”, ami visz előre. Egy-egy ilyen koncertturnén szinte szárnyal az előadó, utána meg jön az ihlet, jönnek az új dalok. Az utóbbi tíz-tizenöt évben koncertjeimmel – és a nemrég Szucher Ervin újságíró tollából megjelent önéletrajzi könyvem zenés könyvbemutatóival – nemcsak a nagy városokat keressük fel, hanem az olyan kisebb helységeket, ahol fogyóban van a magyarság. Úgy érzem, a magyarságuk, identitásuk, anyanyelvük megőrzésében segít a kultúra – legyen az akár egy bábszínház, operett vagy éppen egy könnyűzenei előadás! Mindenhol telt házak várnak , ilyenkor összegyűl a magyarság, bármilyen kis faluban is vagyunk! Egy-egy ilyen est után, ha fárasztó is a sok utazás, valami azt súgja belülről, megérte eljönni ide. Az utóbbi évek sikeres koncertjeinek hatására úgy érzem magam, mint egy misszionárius, akinek a feladata az, hogy boldog és kellemes perceket szerezzen az embereknek New Yorktól Stockholmig, vagy Ausztráliától Erdélyig hirdesse a magyar muzsikát. Örömmel teszek eleget eme hivatásnak.

– Kihez, kikhez szeretnéd eljuttatni dalaidat, érzéseidet, gondolataidat, melyik a célközönség?
– Kimondott célközönségem nincs, végzem a feladatom, munkám. Van egy réteg, amely kedveli munkásságomat, az tölti meg a termeket, a tereket. A Kolozsvári Magyar Napokon tartott koncertjeimen Gergely Balázs főszervező szerint 20-25 ezer ember volt jelen a kincses város Főterén és énekelte velem együtt dalaimat, az Ó, Erdély szép hazám, a Gyere velem a Hargitára, és másokat. Amíg élek fogok emlékezni ezekre az estékre. Különösen nagy öröm számomra, hogy az utóbbi években egyre nagyobb a középkorú vagy fiatal közönség! Nyilván dalaimban – főleg hangszerelésben/hangzásban – odafigyelek, hogy ennek a korosztálynak is szóljanak a dalok, és ne csak a Donát úti orgonákat kedvelő idősebb generációnak. Mindenhol nagy öröm fellépni, de azért számomra az erdélyi koncertek a legemlékezetesebbek, itt töltődök fel legjobban. A repertoárt az illető ország vagy helyiség magyarjainak megfelelően állítom össze. Nyilván különbözik egy kolozsvári koncert a torontói magyarokat megszólító koncerttől. A Jóistent arra kérem, hogy egészségem legyen, folytathassam munkásságomat és élhessek még sokáig a szívek melegében.

– Hamarosan induló turnédon a régi slágerek mellett milyen újdonságokkal jelentkezel?
– Idén május 8-án Budapesten, az Urániában (amely immár 18 éve ad otthont koncertjeimnek!) volt új lemezem teltházas bemutatója, ezek a dalok is elhangzanak majd a turné állomásain. Tehát a régiek mellett a legújabb termésből is nyújtok ízelítőt azoknak, akik eljönnek koncertjeimre.